Az előnyomuló páncélos- és gépesített magasabbegységek Sztarij Oszkol elfoglalása után, július 6-án éleikkel elérték a Dont.
     Tyim elfoglalását követően, a III. magyar hadtest gyorscsoportja is felzárkózott a német páncélos- és gépesített csapatokhoz, és július 8-án szintén kiért a Don jobb partjára. A hadtest hadosztályait eddig a szovjet ellenállási gócok felszámolása kötötte le. Ennek befejezése után kaptak parancsot, hogy folytassák tovább az előnyomulást a Don-kanyarba, melyet a hírek szerint kiürítettek a szovjet csapatok. A parancs értelmében az eléggé leharcolt és elcsigázott 9. hadosztály 140, a 6. hadosztály (amely visszakerült a hadtest alárendeltségébe ) 115. a 7. hadosztály 130 kilométeres út előtt állt, pihenő nélkül. A Don-kanyart azonban még védték a 6. szovjet hadsereg részei, melyek Sztrozsevojénál és Urivnál megállították a 7. hadosztály egységeit. A hadosztályparancsnok hiába kért tűztámogatást és páncéltörő segítséget a németektől, csapatai a harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek. A hadosztály nem tudott továbbhaladni.

     A 2. magyar hadsereg a VII. hadtest felvonulásának befejezése után, 1942 júliusának utolsó napjaiban kezdte meg berendezkedését a védelemre a Don jobb partján, Voronyezs és Pavlovszk között 196 kilométer széles arcvonalon. Tőle jobbra a 8. olasz, balra a 2. német hadsereg helyezkedett el. A Don jobb partja általában kedvező feltételeket biztosított a védelem kiépítésére. A bal partnál magasabb fekvése megkönnyítette a 150-350 méter széles víz tükör és a mögötte húzódó terep megfigyelését, tűzzel való lefogását. A folyóközelben levő települések lehetővé tették a különböző vállalkozásokra kijelölt alegységek, egységek és harceszközök előremozgásának rejtését a bal parton védő szovjet csapatok figyelése elől. Néhány szakaszon a magas part kissé eltávolodik a folyó medrétől, és előtte árterület fekszik. Ezeken a szakaszokon a védelem peremvonalát a parttól 2-6 kilométer távolságban jelölték ki.

     A magyar erők védelmi pozícióját azonban gyengítette az a három hídfő, amelyet Uriv-Sztorozsevoje, Korotojak és Scsucsje térségében tartottak kezükben a Voronyezsi Front egységei. Ezek a hídfők a Don kanyarulataiban helyezkedtek el, ezért csupán arcból voltak megközelíthetők. Legveszélyesebbnek látszott a 10 kilométer széles és 8 kilométer mély kiterjedésű Uriv-Sztorozsevoje közötti hídfő. Közepén a dombos, horhosokkal átszeldelt otticsihai erdő terül el, amely akadályozta a kilátást a folyóra, és jó rejtési lehetőséget nyújtott a védőknek. A két másik hídfő jóval szűkebb volt, de szintén beláthatatlanná tette a víztükröt és a bal partot a magyar csapatok számára. E hídfők felszámolására a 2. hadsereg parancsnoksága több kísérletet tett. 

       Július 31-én 17 órakor a 6. hadosztály 22/II. zászlóalja indított támadást, s Sztorozsevoje körzetében kezdeti sikert ért el a szovjet alegységek ellen. Ezt azonban nem tudta továbbfejleszteni, mert az erdős-bokros terepen jól rejtett szovjet nehézfegyverek oldal és háttüzétől érzékeny veszteségeket szenvedett. A kudarcban amellett, hogy a zászlóalj bal szárnya az otticsihai erdő felől fedezetlen maradt, jelentős szerepe volt a katonák kimerültségének és a harci kedv hiányának. A tisztikar és a legénység "lelkileg hamar megtörik" - jelentette erről Gödry ezredes, hadosztályparancsnok. Gödry hamar megbetegedett, helyette augusztus elején Szabó László vezérőrnagy, volt római katonai attasé került a hadosztály élére.

 
     1942 augusztusának első napjaiban a szovjet 6. hadsereg folytatta korlátozott célú vállalkozásait a Don jobb partján levő hídfők megerősítésére. Az állásaikat építő magyar csapatok szinte állandósult tüzérségi tűznek és éjszakai bombázásoknak voltak kitéve. A légvédelmi tüzérség üzemanyaghiány miatt hátul vesztegelt, a vadászgépek pedig nem tudtak hatékonyan beavatkozni a bombázások elhárításába. A szállítási nehézségek miatt a lőszer- és élelmiszer-utánpótlást alig-alig tudták megszervezni. A csapatok már ebben az időben is ritkán jutottak meleg ételhez, kevés és élvezhetetlen kenyeret kaptak, gyakran még vízhiányban is szenvedtek. A demoralizálódás mértékét érzékelteti a 7. hadosztály parancsnokának jelentése: "A legénység hangulata bizonytalan és nyomott volt. Az emberek fáradtak, nyugtalanok voltak. Az időnkint megszólaló rakétalövegek (Sztálinorgonák) hangja felkorbácsolta az idegeket. A nagy hézagok, (a védőállások közötti "üres" szakaszok, rések. Merlin1) kiterjedések kikezdték a parancsnokok hitét, és az utóbbi napok sikertelenségei elvették csapataikba vetett bizalmukat."

    Jány vezérezredes elhatározta, hogy augusztus 7 -én az 1. páncéloshadosztállyal szétzúzza az urivi hídfőben levő szovjet csapatokat, a beérkezőben levő 12. hadosztállyal pedig megtisztítja a korotojaki hídfőt. A gyenge páncélelhárítás miatt Csatay Lajos altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka nem tartotta elegendőnek a Korotojaknál védő 10. hadosztály és a beérkezőben lévő 12. hadosztály erejét. Ezért javasolta, hogy az 1. páncéloshadosztályt Uriv helyett Korotojaknál vessék be. javaslatát a hadseregparancsnok elfogadta, s megbízta a 12. hadosztály és az 1. páncéloshadosztály együttes támadásának vezetésével.

     Az 1. tábori páncéloshadosztály még Esztergomban.

    Korotojak ellen a támadást augusztus 7 -én délelőtt 10 órakor, 1200 kilométeres gyalogmenet után, jóformán minden pihenő nélkül indította meg a 12. hadosztály a 18. gyalogezreddel és a megerősítésül kapott VIII. kerékpáros zászlóaljjal. A hadosztályparancsnok a 48. gyalogezred egy zászlóalját saját tartalékként tartotta meg, két zászlóalját pedig az Osztrogozsszktól északra levő erdők területén hagyta, a páncéloshadosztály parancsnokának rendelkezésére. A rekkenő hőség és a szovjet aknavetők tüze miatt a fáradt gyalogság támadása nehezen bontakozott ki. A délelőtt 11 órakor ütközetbe lépett 1. páncéloshadosztály - két gyalogzászlóaljjal megerősítve - két harccsoportban nyomult előre, és kora délután elérte Korotojak nyugati szegélyét.

 
     Az esti órákban a gyalogos- és páncéloskötelékek utcai harcokat folytattak Korotojak területén, s részeikkel több ponton kijutottak a Don partjára, de a községet nem tudták elfoglalni. A 18. gyalogezred veszteségei miatt a támadást be kellett szüntetni. A veszteségben jelentős szerepe volt Illésházy vezérőrnagy, hadosztályparancsnok tehetetlen, kapkodó vezetésének, és Matláry alezredes, ezredparancsnok akadékoskodó magatartásának. Jány a délultán folyamán mindkettőjüket leváltotta, a hadosztály vezérkari főnökét pedig alacsonyabb beosztásba helyezte.

     Az időközben megerősödött a szovjet csapatok tevékenysége az urivi hídföben. Az itt védő 7. könnyű hadosztály augusztus 7 -én estig 800 halottat, 2700 sebesültet vesztett, 500 katonája eltűnt, 28 lövegéből pedig 17 maradt.

    Jányt ez a helyzet arra késztette, hogy az 1. páncéloshadosztályt kivonja Korotojakból, és az urivi hídfőhöz irányítsa át. Ennek felszámolására egy új csoportosítást hozott létre a 7., 20. hadosztályból; az 1. páncéloshadosztályból és a 13. hadosztály egy ezredéből. Uriv ellen a támadás augusztus 10-én reggel 5.30-kor, 30 perces tüzérségi előkészítés után kezdődött. A hídfőben harckocsiktói támogatott néhány lövészzászlóalj védett. Reggel 9 órára a támadó csoportosítások elérték Uriv északnyugat-Sztorozsevoje délnyugat terepszakaszt, illetve Szeljavnoje körzetét. Veress altábornagy a dombokon előnyomuló csapatokat ekkor balra fordította Sztorozsevoje irányába, ahonnan tüzérségi és géppuska tüzet zúdítottak csapatai oldalába, s a gyalogságot légitámadás is érte. Ennek következtében az egyik gyalogezred törzse szétszóródott, az egységek között megszakadt a híradó-összeköttetés, zavar támadt a vezetésben. A zavart csakhamar pánikká fokozta, hogy a tüzérség a saját csapatokat lőtte, s az összekeveredett, először visszaszivárgó, majd menekülésszerűen hátraözönlő gyalogosegységek egymásra tüzeltek. Veress altábornagy hiába parancsolta meg tisztjeinek: "Pisztollyal megállítani a visszaözönlő csürhét!" A kudarcon ezzel mit sem változtatott.

       Görgényi Dániel: "Signum Laudis"

     Az urivi kudarccal egy időben tovább romlott a helyzet a korotojaki hídfőben is, ahol újabb átkelt szovjet csapatok ismét megszállták a Don- Potudan közötti területet, erőik zömével pedig Osztrogozsszkot fenyegették, ahol a 2. magyar hadsereg ellátóalapja települt. Ennek veszélyeztetése arra késztette a hadsereg-parancsnokságot, hogy ismét megkísérelje a korotojaki hídfő felszámolását. Az új támadás megszervezésére Csatay altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka kapott megbízatást, akinek a 10. és 12. hadosztályon és az 1. páncéloshadosztályon kívül rendelkezésére bocsátottak a "B" hadseregcsoporttól egy német gyalogezredet, egy tábori és egy légvédelmi tüzérosztályt is.

    Korotojak ellen az újabb támadás augusztus 15-én hajnalban indult meg, a jobb szárnyon a német gyalogezred és a 12. hadosztály, a bal szárnyon az 1. páncéloshadosztály rohamozott. A tüzérségi és légi előkészítés azonban nem tudta kikapcsolni a szovjet tűzfészkeket, ezért a támadó csoportosítások erős aknavető- és páncéltörő tűzbe kerültek, ami súlyos veszteséget okozott soraikban. Estére néhány alegység elérte ugyan a Dont, de Korotojak elfoglalása nem sikerült. A másnap megismételt támadás szintén eredménytelen maradt. A támadás befejezése után a "B" hadseregcsoport-parancsnokság egy német gyaloghadosztályt csoportosított át a hídfőhöz, és újabb, nagyobb erőkkel indítandó vállalkozás előkészítését kezdte meg. A 2. hadsereg parancsnoksága hadseregtartalékként kivonta az arcvonalból az 1. páncéloshadosztályt és a teljesen leharcolt 12. hadosztályt, melynek 18/I. és 38/I. zászlóalját nagy veszteségei miatt feloszlatta.

    Augusztus 11-e óta az urivi hídfőben viszonylagosan csend uralkodott, de a felderítés újabb átkelési előkészületeket jelentett. A hídfőtől északra a 6. és 9. hadosztály arcvonalszakaszán csupán helyi jelentőségű harccselekmények folytak. Nehezebb volt a helyzet a VII. hadtest arcvonalszakaszán, ahol a scsucsjei hídfőben,Korotojaktól délkeletre, augusztus 10-e óta felélénkült a harctevékenység. A szovjet csapatok erősen befészkelték magukat Scsucsje és Pereszkaja községekbe, s kezükben tartották a községektől nyugatra húzódó magaslatokat is. A 19. hadosztály minden veszteségteljes kísérlete a hídfő felszámolására, eredménytelen maradt.

   A korotojaki és az urivi hídfő elleni következő támadást új erők bevonásával már a XXIV. német páncéloshadtest parancsnoka, Langermann páncélos tábornok szervezte meg. A Korotojak ellen támadócsoportosítás jobb szárnyát a 10. hadosztály, közepét az 1. páncéloshadosztály részeivel megerősített 336. német gyalogoshadosztály, bal szárnyát pedig a 13. hadosztály 7. gyalogezrede képezte. Augusztus 28-án reggeltől szeptember I-jén délig tartó harcokban a támadóerők elfoglalták Korotojakot, és 490 méterre megközelítették a Dont. A 6. szovjet hadsereg parancsnoksága kilátástalannak ítélte a hídfő további megtartását, s fokozatosan visszavonta csapatait a Don bal partjára. Szeptember 3-át követően a német-magyar egységek Potudantól a Tyihaja Szosznáig terjedő szakaszon felzárkóztak a Don vonalára.

     Gondos előkészületek után, szeptember 9-én hajnali 4 órakor kezdődött meg az Uriv elleni támadás. Az 1. páncéloshadosztályt feltöltötték harckocsikkal, személyi veszteségeinek pótlására megkapta a 31/II. zászlóaljat, s megerősítették egy német páncélvadászosztállyal. Egy páncélvadászosztályt kapott a 168. német gyalogoshadosztály is. A támadó csoportosításba tartozott még a 20., 7. és 13. hadosztályok mellett két nehéz, két közepes tüzérosztály, egy rohamlövegosztály és két légvédelmi tüzérüteg. A támadást egyórás tüzérségi és légi előkészítés vezette be.

   Támpont felszámolása

     A kibontakozó heves harc során a 20. hadosztály 23. gyalogezrede, a 168. gyalogos- és az 1. páncéloshadosztály kora délután benyomult Sztorozsevojéba, a 13. hadosztály pedig Urivban a templomdombig tört előre. Az utcai harcnak a sötétség beállta vetett véget. Másnap a 20. hadosztály 14. gyalogezrede is behatolt a községbe, annak elfoglalása azonban csak 11-én délelőtt sikerült. A nap folyamán a 20. hadosztály Sztorozsevoje térségében felzárkózott a Donjobb partjára. A 168. gyalogos- és az 1. páncéloshadosztály Otticsiha-Szeljavnoje-Uriv irányába folytatta tovább a támadást, a 13. hadosztály pedig Szeljavnoje felé nyomult előre. A 7. hadosztály a nap folyamán a 185,6 háromszögelési pont körzetét érte el.

    A szívós szovjet ellenállás, az ismételt ellenlökések és a heves tüzérségi tűz érzékeny veszteséget okozott a támadó csapatoknak. Az 1. páncéloshadosztálynak csupán 52 bevethető harckocsija maradt, két gépkocsizó lövészzászlóaljának harcértéke a felére csökkent. A személyi veszteség szeptember 13-ig magyar részről sebesültekben, halottakban és eltűntekben 222 tiszt és 7782 fő legénység, német részről 50 tiszt és 1522 fő legénység volt.

    Szeptember 13-14-én megnövekedett a hídfőt védő szovjet csapatok ellenállása.  Az e két nap alatti hullámzó harcok már világossá tették, hogy a meglevő erőkkel teljesen kilátástalan a támadás folytatása. Mivel a hadsereg-parancsnokságnak nem voltak bevethető tartalékai, Kovács Gyula ezredes, a hadsereg újonnan kinevezett vezérkari főnöke javasolta: szüntessék be a támadást és a védelem peremvonalát 1-1,5 kilométerrel hátrább, az Uriv keleti szegélyétől Sztorozsevoje irányába húzódó horhos nyugati oldalán jelöljék ki. Csatay altábornagy, aki az augusztus 25-én megsebesült Jány vezérezredestől ideiglenesen átvette a hadseg-parancsnokságot, egyetértett ajavaslattal. Nem emelt kifogást a "B" hadseregcsoport törzse sem, mert a támadás folytatásához új erőket adni nem tudott.

     Helyzet az Uriv - Sztorozsevoje hídfőben 1942. szeptember végén.

     Ezzel tulajdonképpen befejeződtek a hídfőharcok...
...A súlyos harcokban megfogyatkozott, kimerült, élelmezési nehézségektől sújtott, lerongyolódott és a szállítási nehézségek miatt még lőszerhiánnyal is küzdő csapatok erőállapota válságosra fordult, s a katonák magatartására a mindjobban elhatalmasodó levertség, csüggedés, apátia nyomta rá a bélyegét. S ezt egyáltalán nem orvosoihatta sem a parancsnoki terror, sem a vezérkar főnökének hozzájuk intézett, dagályos frázisoktói hemzsegő, és a sorsukban való megnyugvást követelő, de ugyanakkor fenyegetésektől sem tartózkodó parancsának mondatai. "Ezt a háborút nem mi kezdtük (Hát ki? Merlin1) - hangzik a parancs. A magyar sors vezetett bennünket ide, ahol valamikor távoli őseink éltek. Nem véletlen tehát, hogy épp itt állunk, hanem az Isten rendelése. Ezért mindenkinek meg kell állnia a helyét ott, ahova rendeltetett." A felváltásról pedig ezt közli a vezérkar főnöke: "Amennyiben ezt végre tudnánk hajtani, úgy biztosíthatok mindenkit arról, hogy felváltva csak azok lesznek, akik bátran és vitézül megtették kötelességüket. Gyávákra otthon sincs szükség." Szombathelyi vezérezredes szeptember 6-ól 13-ig szemlélte meg a harcoló csapatokat. Látogatása alkalmával tanúja lehetett az Uriv elleni utolsó támadás kudarcának, s fölmérhette a csapatok helyzetét, állapotát, ellátási és utánpótlási gondjait, nehézségeit. A csapatvezetést és a harceljárást érintő bírálata mellett azonban semmi biztatót nem mondott a bajok orvoslását illetően. Sőt, a magasabb parancsnokokkal folytatott megbeszélései világossá tették, hogy a hadsereg váltás nélkül télen is az arcvonalban marad, s fegyverzetének és harci technikai eszközeinek otthonról történő utánpótlására sem számíthat. A főszállásmesternek arra a megjegyzésére, hogy az ellátással kapcsolatos körülbelül 200 hozzá intézett felterjesztés legnagyobb része válasz nélkül maradt, Szombathelyi így felelt: "Keine Antwort ist auch eine Antwort (A válasz hiánya is válasz)". Reagálása egyértelműen annak beismerése volt, hogya magyar politikai és katonai vezetés tulajdonképpen a sorsára hagyta az 1942 tavaszán még győzelmi reményekkel frontra küldött 2. hadsereget. (4. 240-249 old.) 

     Veres altábornagyot, a páncéloshadosztály parancsnokát legjobb tábornokaink egyikének tartják. Azzal háryjánoskodott a támadás előtt, hogy páncélosainak "gyilkos támadásával" kisöpri a "bolsi csürhét" a Don-kanyarból. Nem egészen így történt. Minket söpörtek vissza, nagy veszteségekkel.

     Ha a "vámörtisztképző" tanfolyamon, az ellenőrző vizsgákon vagy a főtiszti tanfolyamon az ellenség felé benyúló folyókanyarban próbáltam volna átkelést vagy a folyón át támadást szervezni, menthetetlenül elégtelent, nem megfelelő elbírálást kapok. Veres altábornagynak szabad a Don oroszok felé hajló kanyarában, a Szeljavnoje és Sztorozsevoje közötti, a túlsó oldalról is jól belátható magaslaton vezetni a támadást arc-, oldalozó és hosszantozó tűznek téve ki a támadók harcrendjét.

     "Fényes támadási tervének" meghiúsulását a "csürhe visszaözönlésének" tulajdonítja, nem harcászati szarvashibának. Mindenesetre fényes haditett volt a visszaözönlő "csürhe" megállítása tiszti kordonnal. A 20. könnyű hadosztályt is sikerült megtizedeltetni a szovjet csapatokkal. Ezzel már kiérdemelte a német vaskereszt egyik ágát és szalagját. Még két-három ilyen "gyilkos támadás", és az egészet kiérdemli, hozzá a tölgyfalombot is, feltéve, ha még életben marad. (8. 188. old.)

Vissza      Tovább