Hol vannak a katonák? 4.

Szemelvények Sára Sándor dokumentumfilmjéből

Korabeli hírek

A keleti arcvonal legnagyobb részén beállott a tavaszi olvadás. A gondozatlan orosz utak feneketlen sártengerré változtak és a legkeményebb megpróbáltatások elé teszik a csapatokat és az utánpótlást.

Javában folynak az Alföld belvizeinek elvezetési munkálatai. A kormányzat hatalmas méretű csatornahálózatot tervez, amely nedves években levezeti a vizet, szárazság idején pedig öntözésre szolgál és így az Alföld Európa veteményeskertje lesz. A nagyszabású terv előkészítése során Bárczay János államtitkár, árvízvédelmi kormánybiztos szemleutat tett az ország déli részén.

A keleti arcvonal katonái mindenütt megünnepelték a német birodalom vezérének születésnapját. Honvédeink díszmenete a kijevi ünnepen.

Május első hetében vidám gyermeksereg népesítette be a parkokat és a játszótereket. A főváros vezetősége a gyermekhéten rendkívüli játékdélutánokkal gondoskodott az apró magyarok szórakoztatásáról.

Az Üllői úti pályán 40 000 néző előtt zajlott le a két nemzet válogatott labdarúgó mérkőzése. Már az első félidőben a magyar csapat 3:1-re vezetett, a második félidőben a németek kiegyenlítettek, majd 5:3 arányú győzelmet arattak. A magyar csapat piros ingben játszott.

A Szent László-ünnepségekre Nagyváradra érkezett a szent jobb. A nemzeti ereklyét és kíséretét, élén Magyarország hercegprímásával az aranyvonat vitte Szent László városába.

Kállay Miklós miniszterelnök búcsúztatta a harctérre induló kassai honvédeket:

"Ezt a földet ott kell megvédeni, ahol a legjobban lehet megverni az ellenséget. Mentől messzebb mentek az ellenség üldözésében, annál biztosabb lesz szülőitek otthona, gyermekeitek, magyar embertársaitok jövője. Ha minden meg fog történni, az itthon maradottak, hozzátartozóitok mosolygó arcával, derült lélekkel, tiszta megnyugvó szeretettel várjon vissza.

Az Isten áldjon meg benneteket."

Éljen! Éljen! Éljen!

Az elvonulók között volt a miniszterelnök huszárhadnagy fia is.

A miniszterelnök és családja jelen volt az elvonuló honvédek vacsoráztatásánál.

Kádár Gyula vezérkari ezredes

A 2. hadsereg felvonulásáról, kezdeti harcairól a polgári lakosság semmit sem tudott. Hol vannak, merre járnak, milyen nehézségekkel küzdenek?

Budapesten és az országban itthon maradt lakosság élte a zavartalan békeéletet - nincs még elsötétítés, a szórakozóhelyek zsúfolva, a drágulás és az egyre erősbödő élelmiszer- és egyéb hiányok súlyát a tehetősebbek alig érzik -, hősködő hadilármától zengtek a jobboldali és kormánylapok, az úgynevezett "baloldali sajtó" a sorok közé rejtette néhány, alig felfedezhető szavát.

Az illegális sajtótermékekről - ideértve a Szabad Népet is -, háborúellenes röplapokról nem tudtunk, legfeljebb a belügyi szervek tudtak. Ezek a lakosság csekély részének juthattak a kezébe, hatásukat nem lehet tömeghatásnak nevezni. De abban az időben nemcsak a polgári lakosság előtt ismeretlenek az események, hanem - bármilyen hihetetlenül hangzik - előttem is. A hadműveleti csoportfőnök és a VKF-1. osztály (hadműveleti) gondosan titkol mindent, ami a csapatok helyzetére vonatkozik; a fronteseményeket ők tartják nyilván: ez szigorú hadititok. Magam is csak annyit tudok, amit a közlésre átadott hadijelentések tartalmaznak.

A haditudósító századok nincsenek a küzdők, az élen mozgatott alakulatok körletében, általában lemaradva kullognak, gépkocsijaik nem kapnak üzemanyagot, erre máshol van szükség. Az osztályhoz beérkező írások, filmek, fényképek: banalitások, helyneveket nem használhatnak, így innen sincsenek pontosabb értesüléseim.

Marad a "hallomás", visszaérkezett sebesült tisztektől, a helyi, szűk körben szerzett, személyes értesülés, de ebből a nagy helyzetet megítélő, összefüggő képet kialakítani nem lehet. Csak annyi a tény, hogy előremennek. Hová, meddig, milyen céllal, azt nem tudom.

Szöveggyűjteményből

Részletek a magyar katonák és tisztek megbüntetésére adott parancsokból.

46. ezred.

1942. április 20.

Gerő Sándor, a 33. magyar ezred 1. zászlóaljának hadtápos katonája nem teljesítette a házak felgyújtására adott parancsot hadbíróság elé állították.

1942. április 21.

Aleksz János tizedes az aknavető szakaszból arra a parancsra, hogy lopjon disznót, azt felelte; "Mit mondanánk mi, ha ellopnák a mi disznónkat?" A parancsot nem teljesítette - hadbíróság elé állították.

1942. április 21.

Kovács János 1942. április 16-án barátjának forradalmi kijelentéseket tett - hadbíróság elé állították.

1942. április 21.

A mihajlovi tanyákon 1942. április 18-án Hites Vilmos századosra és szakaszára bízták a házak felgyújtását. A parancsot nem teljesítették. A tisztet lefokozták és őrizetbe vették. Berzon Pál zászlós politikai témájú beszélgetéseket folytatva a katonákkal azt a kijelentést tette előttük, hogy erre a háborúra nekik semmi szükségük sincsen. - Hadbíróság elé állították.

Helyzetjelentés

V. 17-én hajnalban a 22. gyalogsági ezredparancsnokhoz kimenet találkoztunk a teljesen elcsigázott 22/II. zászlóaljjal és a 6/5. és 6/7. ütegekkel. Itt megállva, a vezérkari főnököm a német alezredestől kérdezte: "Mit gondol Alezredes Úr, e csapatokat látva mik az én gondolataim?" Válasza az volt: "Napóleon?" Mikor vezérkari főnököm azt válaszolta, hogy: "Igen. A csapat egy vert had benyomását teszi, ily csapatokat még nem láttam." A német alezredes rövid válasza ez volt: "Nem is olyan rossz, a mi csapataink is szoktak így kinézni."

...V. 25-én délelőtt a csak 6 km menet után Szeregyina Budán átvonuló 22/III. zászlóalj és a 6/5. üteg teljesen elcsigázott és megmerevedett lovainak láttára a német alezredes kijelentette, hogy "Az emberek egész jó állapotban vannak, a lovak egy kissé fáradtak."

Törzsszállás, 1942. V. 26.

V. Gödry ezredes
hop.

Nemes Tibor munkaszolgálatos

Óriási légi bombázás alatt futottunk be Orelbe.

Dr. Vámossy József tartalékos zászlós

Szép nagy város lehetett valaha. Fölfordított villamosok, leszaggatott vezetékek, betört kirakatok, illetve kirakatokat alig láttunk, mert minekünk még akkor ismeretlen volt, hogy egy városban nincsenek, mint ahogy nálunk megszoktuk, üzletek.

Jászgulyás Gábor őrvezető

Orelben vagoníroztunk ki, itt megjegyzem, mert nem közömbös, hogy a németek kimosolyogtak bennünket, amikor megláttak teljes menetfelszerelésben. Csákány, ásó, kulacs és mindenféle fizikai szerszámokkal voltunk ellátva. A németek mosolyogtak rajtunk, hogy ezzel akarunk háborút nyerni.

Gellért Sándor tizedes

Orelben megbombáztak bennünket megint. Dombos vidék az ott. Kiszaladtunk a vonatból a dombokra, hogy ne a vonatban érjen a bombatalálat.

Onnan levonultunk Kurszkba. Elég nyugodt volt az a száz kilométer, még tán álmodtam is Filep Margitról benne.

Boldizsár Iván

A tűzkeresztségen még a tűzvonal előtt átestünk. Ez életemnek egyik fordulópontja. Borzasztóan féltem. Úgy történt, hogy alacsony támadást kaptunk Kurszk körül, ahol már hadműveleti terület volt, és le kellett ugrálni a vonatról. A mezőre mentünk, a szénakazal köré bújtunk, kúsztunk, másztunk... földbe akart az ember bújni. A vonatot géppuskázta az a két gép, vagy három, azt hiszem csak kettő volt, és bennünket nem.

Elfelejtettem mondani, és Freud a megmondhatója, hogy miért felejtettem el, volt az oszlopnál egy hivatásos tiszthelyettes őrsmester is, akinek a szavajárása a vaddisznószar volt. És ez se volt a sajátja, mert a gépkocsizó alakulatok közös parancsnoka volt egy hírhedt Zentai nevű alezredes - Örkény is írt róla, fölakasztották - az nevezett mindenkit, munkaszolgálatost és katonát - vaddisznószarnak, és ez tőle vette át. Borzasztóan féltékeny volt a két karpaszományosra. Előre mondta, hogy az urak be fognak szarni. Jött az első támadás, éreztem a gyomromat és a hasamat, amikor kúsztam, és amikor vége lett, kijöttem, semmi. Körülnéztem, számos bajtársam között ez az őrmester is éppen tolta le a nadrágját és cserélte ki az alsónadrágját. Ez egyszerre megváltoztatta nemcsak a viszonyt hozzá, de rájöttem arra is, hogy a többiek még jobban félnek. Ettől kezdve is mindig féltem természetesen, de talán kevésbé, mint a többiek, s talán kevésbé voltam büdös a golyók számára, mint a többiek.

De az is igaz, hogy egy bizonyos időn túl a lélek megkeményedik. Mert nem lehet mindig félni, ahogy nem lehet mindig szerelmesnek lenni, vagy szeretkezni, vagy nevetni, vagy sírni.

Az ember megkérgesedik, beletörődik, lesz, ami lesz. Kezdi számolni az időt, hogy menynyi ideig tarthat még. Hogy kell úgy helyezkedni, mint oszlop, mint egység, mint egyén, hogy először is az ember mindennap tele tudja rakni a hasát, másodszor, hogy ne menjen oda, ahol nagyon lőnek.

Végig az úton a falakra, ahol városok mellett mentünk el, de még külön táblákra is németül fel volt írva a hitleri hadvezetés egyik jelmondata: Leder mussen hollen für den Sieg! A kerekeknek gurulniuk kell a győzelemért! Néztem, és azt mondtam magamban, egy lóizét! És akkor minthogy ráértem, és egyedül voltam, láttam, hogy skizofréniásan kettéhasadok. Hát hogy is van ez? Hazám egyenruháját viselem és a németek vereségének szurkolok. Hát ebbe mi is benne vagyunk. Azon gondolkoztam, hogy mit érezhetnek a többiek, akik talán kevésbé elemzően gondolkodnak. Hogyan fogok erről velük beszélni?

Kozma Szilveszter tüzér

Kurszk városába érkeztünk, amit azelőtt már a németek elfoglaltak, az állomásra behúzott a vonat... Este volt, úgy naplemente után, szürkületkor.

Parancsot kaptunk, hogy a lovakat, ágyúkat, mindenfélét ki kell rakni. Az ágyúkat a kezelők rakták ki, az könnyen ment. De amikor a hét napon keresztül a vagonban álló lovakat kivettük, egy-kettőre szétszórtak bennünket és szabadon szaladgáltak az állomáson. De eközben már szólt a sziréna, a légvédelmi ágyúk elkezdtek dübörögni az állomás körül.

Somogyi Géza honvéd

A németeknek volt az a négycsövű, kétcentis légvédelmi ágyújuk, ami géppuska ágyúféleség volt. Színes lövedéket szórt, mint a Szent István-napi tűzijáték úgy hatott, és mindenki kimászott az ablakon körbe a bádogtetőre, és onnan figyelték.

Gellért Sándor tizedes

Jönnek a raták, búgnak és Kurszkot bombázzák. Hogy is mondták? Kihúzta a sublótot a pilóta, az orosz pilóta. Jöttek lefele a bombák. Messziről jöttek vagy magasból. A bomba mikor jön lefele, olyan mint egy sörösüveg.

Somogyi Géza

Furcsa sistergő hangot hallottunk, valami ilyesmit... ss... ss... ss... Felgyorsult. Nem tudtuk mi az, mintha egy gigászi rolót lehúztak volna. Utána csönd és egy nagy robbanás, megmozdult minden. És akkor rájöttünk arra, hogy ez bomba. Na, dehát ez messze volt és egy nagy villanást is láttunk, s újból sistergés. Csönd, még nagyobb robbanás. Egyszer csak valami iszonyatos, velőtrázó sistergés és egy akkora robbanás, hogy - a kémény mellett álltam, ami a háznak a bádogtetején jött ki - önkéntelenül átöleltem a kéményt, mert az volt az érzésem, hogy lesodor valami... A villanás olyan hatalmas volt, hogy szinte elvakított. És akkor rádöbbentünk, hogy ez nem játék, ez egyáltalán nem olyan, mint egy kirándulás vagy tűzgyakorlat, légvédelmi gyakorlat, mit tudom én... Akkor a katonák légzsákra lövöldöznek, ez itt valamivel komolyabb dolog.

Gellért Sándor

Mikor átvonultunk Kurszkon, egy kislány odaszaladt hozzám és kenyeret kért, az utolsó falatomat adtam oda neki. Nagyon szép kis orosz lány volt.

Kurszkban láttam ledöntve Sztálin szobrát. A mozi kertjében, vagy a múzeum kertjében, nem tudom már.

Boldizsár Iván

Az első ütközet, amelyben részt vettünk, - mi nem voltunk kombattáns alakulat -, Kurszk után egy kis folyóátkelésnél úgy látszik szükség volt ránk, és akkor a nem gépkocsivezetőket levezényelték a hídra, karabéllyal. Ott állást foglaltunk és lődözni kellett. Akkor először láttam, éreztem ennek a második magyar hadseregnek a tragikomikus, szinte paradox voltát.

Amíg az ott levő németek modern gyorstüzelő puskákkal voltak fölszerelve, automata puskákkal, nem is szólva a géppisztolyokról, addig mi ilyen nyúlvadász karabélyokkal álltunk oda ki. De mire mi odakerültünk, addigra az ütközetnek már tulajdonképpen vége volt.

Dr. Kovács Zoltán őrmester

Egy bjelopoljei élmény. Ötszáz helybéli 15-20 éves lány bevagonírozása, akiket hasonlóan a már Kijevben látottakhoz, Németországba visznek munkára. Hogy mennyire önkéntesek, arról már körülbelül kialakultak a fogalmaim. Kis motyójukkal különféle színes, tarka ruhákban távolról nagyon tetszetős és festői látványt nyújtanak, és a csoportosulás lassan átalakul kettős sorokban kígyózó menetté, mint az iskolai ballagás. Elindulnak, vontatott elnyújtott panaszos éneket énekelve búcsúznak a falutól. Mennek végig az utcákon majd utána visszajönnek a pályaudvarra és leülnek a sínek mellé, várják a vonatot. Éjfél után kerül sor a bevagonírozásukra és a vonat elindítására. Akkor is, mikor elindul a vonat énekelnek, soká fülemben volt az a panaszos elnyújtott búcsúének, amivel elhagyták az országukat.

Szakács József szakaszvezető

Megkezdődött az irányított menet. Hosszabb-rövidebb ideig tartott. Ahogy a parancsnokság ezt elrendelhette - gondolom.

30-40-50 km-es napi menet volt előírva, szükség szerint mikor, hogyan. Tekintettel a tavaszi olvadásra, esőzésekre, nagyon sokat szenvedtek, különösen a lovaink. De a katona is, a honvéd is megsínylette, mert sokszor bokáig, térdig érő sárban, a felrobbantott kisebb patakok hídjain, kátyúkban kellett menni. És előzőleg, ez már ugye, a csaták színhelye volt. Döglött lovak jobbról-balról, felfúvódva. És madarak.

Nem tudom, milyen madarak voltak azok, gondolom dögevő valamik, zöld színük volt, azokat láttuk ott csapkodni a lóhullák között.

Gellért Sándor

Elértük azt a helyet, ahol a németeket le kellett váltanunk, egy nagy erdőrészbe jutottunk. A leváltás első pillanatai nem sikerültek, mert épp akkor az oroszok támadtak bennünket. Biztosan megtudták, hogy váltás lesz. Hát hogyne tudták volna! Aztán hiába akartuk leváltani a németeket, nem lehetett, mert éppen védekezésben voltak. Visszavonulási parancsot kaptunk. Egy horhosban ért bennünket a parancs, s megindultunk visszafele, hátra.

Második vagy harmadik nap váltottuk le a németeket, de fényes délben, ami megint helytelen dolog volt.

Dr. Vámossy József

Ott volt egy kút és arra a kútra jártak a németek is meg az oroszok is. Ez olyan megegyezéses alapon történhetett, hogy akik vitték a vizet, azokra nem lőttek.

Ezt a német hadnagy, aki ott maradt velünk, mint jótanácsot nekünk is átadta, dehát milyen a magyar katona, lát egy oroszt, azért vagyunk itt, hogy lőjük, úgyhogy hamar vége szakadt a közös kút használatának.

Gellért Sándor

Akkor történt, hogy mind, az egész zászlóalj megnyiratkoztunk kopaszra, hogyha fejlövést kapunk, akkor mégis könnyebben tudják az elsősegélyt adni. Előttünk kalmükök voltak, kalmük katonák és tatárok, akik visszalőttek, elég szépen.

Dr. Vámossy József

Éktelen éneklést hallottunk odaátról, nem lehettünk messzebb száz méterre a szovjet vonaltól. Nem tudtuk mire vélni, csak másnap. Általános támadásba lendültek az oroszok, egyik hullám jött a másik után. Rettenetes nyomásnak volt, talán éppen, a mi zászlóaljunk kitéve, és eléggé reménytelennek látszott a helyzet, hiszen hozták a sebesülteket.

Dr. Érchegyi József tartalékos hadnagy

Igen mély hatást tett rám, mikor az első sebesülteket láttam. Volt egy olyan eset, hogy mellettem ment egy előnyomulásban egy főhadnagy, s egy repesz elvitte a fél fejét.

S amikor felnéztem, csak a fél véres fejét láttam, aztán két lépés után összerogyott.

Gellért Sándor

A fa leveleit verte az ágyúgolyó felettünk, mert minket is lőttek, hogy ne tudjunk segítséget adni a mellettünk lévő ezrednek. De azért mi is adtunk, mi is visszalőttünk.

Herencsár Lajos honvéd

1942. május 11-e, 8 óra 5 perc. Ekkor hallottam először golyósüvítést a fülem közelében. Senkit sem láttunk, nem tudtuk, honnét lőttek, de a mieink bukdácsoltak a találatoktól. Kiértünk az erdő szélére, halottak, sebesültek - és álsebesültek - maradtak el tőlünk.

Barabás főhadnagy, a géppuskaszázad parancsnoka a nehézszakasz parancsnokságát is alárendeltségbe helyezte. Az erdő szélétől egy kilométerre levő falut gyújtógránátokkal tűz alá vették, a száraz faházak percek alatt lángba borultak. Barabás főhadnagy úr fényképezte a díszes látványt. Majd elhangzott a vezényszó: "Csatárláncban, szökelléssel előre!"

Szökelltünk, tüzeltünk, mint békében a nagygyakorlaton, de a falut nem lehetett megközelíteni, mert már néhány száz méterre az égő házaktól akkora volt a forróság, hogy nem tudtunk továbbhaladni.

Egy erélyes parancs hangzott, hogy a falun át kell mennünk. A magyar baka esőben, sárban, tűzön-vízen nem ismer akadályt; az egyik szélesebb utcán a lángok között futólépésben a falu túlsó oldalára jutottunk. A géppuskások és páncéltörőink nem tudtak a falun áthajtani, de mi győztesen nyomultunk előre. Előttünk három-négyszáz méterre batyus asszonyok, kisgyermekek rohantak az erdő felé. Csak azért nem lövöldöztek rájuk, mert a faluból menekülő disznók és baromfiak mérhetetlen mennyisége lefoglalta a bakatársaságot.

Ahogy ismerkedtünk a partizánok igen keskeny árkaival, egyszeriben szűnni nem akaró golyószórótüzet kaptunk. A futóárkokban hasrafeküdve vártunk egy darabig, de a golyók már az árkokon belül kezdtek süvíteni. Kiabálni kezdtek, hogy lőjön a tüzérség. Tüzérségünk állítólag alig 4-500 méterrel volt elhelyezve a mögöttünk lévő horhos mögött.

A szájról szájra adott segélykérésre a tüzérség megnyitotta a tüzet, pontosan oda, ahová a támadás megindulása előtt lőtt. Tehát arra a vonalra, ahol a partizánok voltak, és ahol most mi vagyunk. Tóth főhadnagy kétségbeesve ordította: tüzérség hosszabbat! Feltehetően a hírközlő láncba valami hiba csúszott be, mert tüzérségünk a "hosszabbat" helyett "gyorsabbat" értett, és várakozási helyünket elárasztotta lövedékeivel. Több halottat hátrahagyva, pánikszerűen menekültünk az elfoglalt állásokból, és visszavonultunk előző esti gödreinkbe.

Vizünk nem volt. Torkunk kiszáradt. Egy szétlőtt fa odvából, mint a könny csöpögött a víz, ez adta az ötletet, hogy zsebkéssel megvágjuk a fiatalabb fák kérgeit, onnan szívtuk csöppenként a vizet. Éhesek voltunk. A tartalék konzerv véresre dörzsölte oldalunkat, de parancs nélkül felbontani senki sem merte.

Miska gödrömbe mászott, és halkan közölte, együnk meg egy konzervet közösen; ujjnyi lyukat vágtunk a doboz fenéklapján, hogy kiszívjuk belőle a tartalmát, majd megtöltjük földdel és szépen visszahajtjuk a lemezt. Ha ismét szorul a helyzet, az enyém, illetve Imréé kerül sorra.

A kimerültségtől olyan álmosak voltunk, kezünkkel fogtuk a szemünket, hogy le ne ragadjon. Keserű borostyánlevelet rágtunk, hogy ébren maradjunk. Valahogy eltelt az idő, az éjjel. Délelőtt tüzérségünket támadták; egyetlen puskalövés nélkül, késekkel rohantak rájuk a partizánok. Támadásukat a tüzérséget biztosító gyalogság verte vissza. Egy halott partizán maradt a helyszínen, nyugtalanított bennünket, hogy ezt az egyet százszorosan meg fogják bosszulni.

Tyukos Vincét, fenéken találta egy robbanógolyó. Keserű irigység fogott el minket, neki, úgy, jajgatva is jó volt, számára véget ért a háború.

Szöveggyűjteményből

Putyivli körüli partizán-tevékenység:

V. 23. "A kloroveci partizánosztag az újjászervezést 1942. február 23-án kezdte meg a parancsnokkal, a komiszárral és öt emberrel. Kibontakozás és erősítés céljából a putyivli osztaghoz csatolták, s 12-es számú csoportnak nevezték el. Önként jelentkező szökött hadifoglyokból, a mögöttes országrészben rekedt katonákból és hazafias körökből származókkal gyarapodott. Fegyverzet: hat könnyű géppuska, egy aknavető, hatvan puska. A fegyverzet, lőszer, ruházat, ellátás és lábbeli részben zsákmányból, részben a lakosságtól elkobzott és a Vörös Hadsereg által a földbe rejtett anyagokból került ki. 1942. február 28-án a csoport, bár harcállománya mindössze öt fő, részt vett a Veszolaja községben folyt harcokban, és első fegyvereit ott zsákmányolta. A csoportot megszervezése után első ízben április 6-án vetették harcba Vasziljovszka körzetében, azonban harctevékenységre nem került sor. Ezután április 22-től, április 29-ig Csutor-Dudrava-Primacsovka-Breska-Obihodi- Pigorevka körzetekben tevékenykedtek, feladatuk: a magyar rendfenntartó osztagok megsemmisítése volt. A csoport tízszeres ellenséges túlerővel vívott harcban megtisztította a fenti községeket, két géppuskát, két járművet, négy lovat, tíz puskát és egyéb apró anyagokat zsákmányolt. Vesztesége mindössze: a politikai megbízott megsebesült.

Május 5-től Golohovka körzetében működött a második vonalban, harcba nem került. Ebben az időben elfogott öt biztosító szolgálatot végző és más, a fasiszták szolgálatában álló embert, és azokat kivégeztette. Május 20-án Zobicsev mellett németekkel és biztosító szolgálatot ellátó emberekkel állott harcban. Május 21-én Metlah és Csertorigi körzetében németekkel és biztonsági szolgálatban állókkal harcolt, vesztesége nem volt, míg az ellenség részéről három halott, három sebesült és több gránátvető és lőszer maradt a harc területén. A csoport május 25-én a magyarokkal harcolt Sztaraja Sarapanovkánál kilenc és fél órán keresztül. Az ellenség mintegy zászlóalj erejű. Eredmény: az ellenség elmenekült, vesztesége 120 halott, 80 sebesült. Saját veszteség: 8 halott, három sebesült. A zsákmány: két nehéz géppuska, egy könnyű géppuska, 15 puska, lőszer és 15 kerékpár. Május 27-én Sztaraja Sarapanovkát védik, de a harc felvétele nélkül kénytelenek visszavonulni az erdőbe. A tüzérségi tűz következtében és harckocsik nehéz géppuskáitól három halottat veszítenek, két sebesültjük van és egy eltűnés."

A partizán jelentés "mindössze" annyiban tért el a magyar hivatalostól, hogy saját erejüket 52 emberben jelezték, ugyanakkor a magyar jelentések másfél ezerről beszéltek.

Pobomarenko elvtársnak, a főhadiszállás mellett működő Partizánmozgalom Központi Törzse parancsnokának SZK/b/P. Központi Bizottsága.

A szuzemkai körzetben a magyar csapatok és a rendőrség ellen vívott májusi harcok idején az egyik magyar zászlóalj - a foglyok és sebesültek elmondása szerint - megtagadta a partizánok elleni harcot. A német parancsnokság repülőgépeket bevetve bombázta és lőtte ezt az alegységet. Ennek következtében sok magyar katona meghalt és megsebesült. Osztagaink a sebesültek egy részét összeszedték. Ezek most nálunk állnak kezelés alatt. Néhány magyar katona (10 fő) átállt a mi oldalunkra és jelenleg a Vorosilovról elnevezett osztagban vannak. Partizánjainkkal részt vesznek a rendőri erők és a magyar alakulatok elleni akciókban. Jól harcolnak.

A legutóbbi hadművelet alkalmával elesett egy magyar partizán, aki hősiesen harcolt. Katonai tiszteletadással temettük el...

N. Alesinszkij

az SzK/b/P Orjoli Bizottságának képviselője a körzeti partizánosztagok magasabb egységében

A. Bondarenko,

az orjoli terület egyesült partizánosztagai magasabb egységének komisszárja

Dr. Vámossy József

Áthallatszott a századosomnak, a zászlóaljparancsnoknak hangja, a jajgatása: elszakadt a telefonvezeték, megsebesült a századparancsnok, nincs összeköttetés az ezreddel, nincs elég muníció. Az ezredtől föltétlen ki kell hozni, mert nem tudunk az embereknek lőszert adni. Mindig, még most is a fülemben van: "Jézus Mária". Ez volt úgyszólván a refrén. Félő, vacogó embereket láttam csak a zászlóaljtörzsnél.

Én is falfehér voltam. Hát amikor az ember fél, akkor fél, ezt nem lehet eltagadni. Aztán egy kis enyhülés mégis történt, mert akkor már a mi tizenötös ütegeink is beavatkoztak, mert kértük. Nem tudjuk föltartani, és hogyha itt a mi zászlóaljunknál áttör az orosz, az egész hadosztályt körülnyalábolja. Tüzérségi támogatást kaptunk, nagyon jól dolgoztak. Elől volt egy tüzérségi megfigyelő, nagyon jól irányította a tüzet és akkor tanultam meg, és azóta se felejtettem el, hogy a tizenötöseink nagyon jó lövegek voltak. A tüzérségi löveg állította meg az oroszokat végleg, de azt is úgy, hogy szabálytalankodtak. Tudniillik nálunk ki volt adva a parancs, hogy naponta egy löveg négyet lőhet, négy lövedéket lőhet ki. Ha azonban többet kell, hogy kilőjön, akkor az ezredtől és a hadosztálytól - ez a fokozat, a sorrend, - engedélyt kell kérni. Itt nem lehetett engedélyt kérni, és volt olyan alakulat, parancsnok, aki szemrebbenés nélkül fütyült az engedélyre, annyit lőtt, amennyit kölött.

Úgy lőtt, ahogy kértük.

Dr. Érchegyi József

Egy páncéltörő ágyú az országúton ment előre a kezelőkkel. A kezelők a pajzs mögött voltak és a szovjet csapatok egy ilyen aknavető össztűzzel eltalálták a páncéltörő ágyút és a kezelőket is. Azt hiszem mindegyik meghalt, az egészségügyi katonák hozták az összetépett embereket ott mellettem el, és ennek a még meleg, elesett katonáknak a szaga megütött. Borzasztó ilyesmiket átélni.

Dr. Vámossy József

A sebesülteket csak éjszaka lehetett behozni. Vagyis amikor a szovjet se támadott. Akkor ki lehetett menni. Volt olyan, aki 16-20 órája is már kint feküdt ellátatlanul, mozdulatlanul, mert hiszen nemigen tudott segíteni rajta senki és úgy került aztán be hozzám.

Volt olyan nap, amikor több százra volt tehető a tábori egészségügyi bunker körül, a mélyedésben a sebesültek száma. A legkülönfélébb sebesültek voltak, de abban az időben meglehetősen jól el voltunk látva kötszerrel, sőt még vérpótló oldatot is tudtunk adni, ami átmeneti segítséget jelenthet a kivérzett katonának, kivérzett sebesülteknek.

A sebesülteket viszont nem tudtuk szállítani. Egyetlenegy úgynevezett országos járművel, azaz lófogattal rendelkeztünk, ami azt jelentette, hogy egy parasztkocsi, rajta mondjuk egy függesztő készülékre tehető hordágy, hogy annyira ne rázza a sebesültet, ez a Frank-féle hordágy. Frank hivatásos katonaorvos volt, őróla nevezték el, valószínűleg az ő találmánya volt. Majd mikor végre az ezrednél, meg a hadosztálynál is látták a kétségbeejtő helyzetünket, akkor megkaptam még az ezred egyetlenegy kocsiját. Akkor már két kocsival tudtam hátraküldeni a sebesülteket. Megindult a lőszeráradat, úgyhogy teleraktam minden kocsit, - amelyik lőszert hozott ki -, sebesülttel és úgy szállíttattam tova. Vagy, aki mellkasi, illetve alkar-, felkarsérült volt, azt útnak indítottam gyalog.

Az egyik nap az oroszok felől lánccsörgést hallottunk, ez volt az egész tíz napnak talán a teteje, itt bizony tanktámadást kaptunk. Különben is ha esténként ének volt, az azt jelentette, hogy ott vodkát osztottak ki és másnap jön megint a nagy támadás. Most valahogy nem az a hang volt, hanem tankhang. A tank ellen mi nem voltunk fölkészülve, a gyalogságnak nem voltak tankelhárítóik.

Mindnyájan kaptunk, tisztek, egy üveg francia pezsgőt, a legénységből pedig ketten kaptak egy üveg pezsgőt. Én soha nem voltam szeszivó. Mondom, egy nap a világ, levetkőztem közbe, üvegből ittam a pezsgőt, és azt mondták a vendégeim: Megbolondultál doki, hát miért vetkőzöl le pizsamára? Mondom otthon is azt szoktam, ha lefekszöm. Szóval úgy látszik, egy kicsit becsíptem. De azzal feküdtem le: úgy is mindegy. Holnap vagy orosz fogságban leszek, vagy nem élek. Másnap sütött a nap, csend volt, a madarak nagyon szépen énekeltek, épp úgy, mint máskor. Volt egy olyan madár, ami engem mindig Újszegedre emlékeztetett, mert Újszegeden hallottam ugyanazt a madarat. Kisült, hogy az oroszok eltűntek, nem tankok voltak, hanem traktorok. Azok is így szólnak.

Elhurcolkodtak az oroszok, vagyis a támadást kivédtük és megúsztuk. Elkezdődött a pakolás, gyerünk az oroszok után. Az első nap öt kilométer, a második nap ötven kilométer, a harmadik nap már, nem is tudom, több száz kilométer előnyük volt.

Ők gépesítve voltak, felrakták a gyalogságukat is az autókra, és elmentek. Mi pedig cammogtunk.

Gellért Sándor

Elvittek bennünket más vonalszakaszra, mert az én zászlóaljam, ez a 34. ezred 3. zászlóalja, az bizony a háborúban csak tömésre volt jó. Mindenhol, ahol volt valami lyuk, minket löktek oda, mi a senki fiai voltunk a senki földjein.

Dr. Érchegyi József

Összejöttünk párhuzamosan egy német egységgel. A németeknek persze nagyon korszerű, modern hadseregük volt, akkora teherautóik voltak, mint egy vagon. Mi pedig országúti járművekkel voltunk felszerelve, az egész zászlóaljnak egy tehergépkocsija volt. Mikor megközelítettük a forgalomirányítót azt hiszem törzsőrmestert, akkor az elkiabálta magát: Vigyázat! Jönnek a cigányok. "Achtung, jetzt kommen die Ciganer..." Minket cigányoknak titulált.

Lenéztek bennünket, nem tartottak egyenlő erejű hadseregnek. Nem is volt az, és a szelleme se volt olyan a mi hadseregünknek, mint az övéké, mert ők azt hitték, hogy megnyerik a háborút, mi meg nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól, a mi hazánkat védjük és megnyerjük a háborút. És a magyarok nem akartak világuralomra törni, mint a németek.

Herencsár Lajos

Rendkívül rosszul esett nekünk, hogy elhajtottak mellettünk a németek a kocsikkal, nagy teherkocsikkal megrakva, és a szokásos nótával énekeltek, s szórták ránk a csokoládé sztaniolját.

Dr. Vámossy József

Elment mellettünk egy-egy német autóoszlop. Egy fiatal, szőke tiszt állt ott, mint egy titán. Egy szőke, szép fiatalember és néha-néha ledobtak nekünk egy kis csokoládét. Nem csodálom. Úgy festettünk - én legalábbis arra gondoltam -, hogy úgy festhettünk, mint a cigánykaraván. Nem tartottunk rendet, úgy ment mindenki, ahogy tudott, a puskáját lógatta csővel lefelé, mert úgy kényelmesebb volt talán. Mindenkinél már akkor volt valami cucc, amit haza akart vinni a feleségének, amit ott valahol szerzett. Nagyon szégyelltük magunkat, hogy ilyen a mi hadseregünk.

Herencsár Lajos

Megemlítenék egy esetet, amikor nem a németek hagytak el bennünket, hanem mi hagytuk el ugyanott, ugyanabban a hadseregben a szolgálatot teljesítő - másként nem tudom nevezni, az mindegy, hogy kényszerből, mert hisz mi is kényszerből mentünk oda -, büntetőszázadot, vagy munkaszázadot. Le volt maradva egy ember és könyörgött, hogy: "Emberek, az Istenre kérem magukat, segítsenek rajtam." Akkora batyu volt a hátán, fűrész, fejsze, meg mit tudom milyen szerszámok, hogy nem bírt felállni. Ugye, agyonsanyargatott emberről volt szó. Kiléptem a sorból és megemeltem ezt az embert, talpra állítottam. Tisztában voltam azzal, hogy ha ez az ember lemarad, akkor az életről marad le. Mert ott nem fognak vele valahol hátul játszani. Ezt meglátta Somogyi, a századparancsnok és össze akart taposni a lovával.

Nemes Tibor

Sokáig beszélhetnénk a tábori csendőrökről, vérengző fenevadak voltak. Nemcsak velünk, a magyar katonákkal is, de különösen a munkaszolgálatosokkal szemben. Reggel kilenc óra tájban megjelent három teherautó, kiszállt belőle egy kis kecskeszakállas csendőr főhadnagy...

Parancsot kaptunk, hogy tegyük le a hátizsákot, mindenki a takaróját, pokrócát terítse ki maga előtt és mindent rakjunk ki, ami a hátizsákban, valamint a zsebében van. És kezdetét vette a szokásos, de akkor először látott motozás. Aztán sok volt még utána. Mikor már semmink sem volt, azt is elvették. De akkor, még volt valamink. A borotvától kezdve a cigarettán keresztül még a családi fényképeket is elvették. Az mindenkinél volt. Arról nem beszélek, hogy milyen durva módon történt; pofozás, verés. Még el kell mondanom, hogy egy intésre kiugrottak az autóból a csendőrök és körbeállták a csoportot, az egyik keresztüldobott egy fán egy kötelet. Odaállt alá a két csendőr mondván, hogy aki nem adja elő azokat a dolgokat, amiket ők kértek - fel is sorolták, hogy mi, többek között cigaretta, gyógyszer, óvszer, pornográf képek - azt erre a fára fölhúzzák. És megfélemlítésül keresztüldobták a kötelet. Amikor úgy gondolták, hogy mindent összeszedtek, beleértve a pénzt is, mert még az is volt nálunk - már akinél volt, nálam nem volt -, azt mindet összeszedték és azt mondták, hogy ezt lefoglalják a Vöröskereszt számára, és elvitték.

Kornis Pál munkaszolgálatos

Persze minden századnak a keretét legalább két részre lehetne osztani. Az egyik a hivatásos, illetve a továbbszolgáló tiszthelyettesek, akik itt akarták bebizonyítani azt, hogy ők erre a pályára teljes mértékben alkalmasak, netán még hivatásos csendőrnek is bekerülhetnek, ha jól tesznek eleget a kötelezettségeiknek. A másik, a keretnek az a része, amely a tartalékos magyar parasztokból, bizonyos százalékban munkásokból állt -, nálunk pl. volt két vagy három csepeli munkás, segédmunkás. Szóval nem képzett munkások voltak ezek, és nem is mozgalmi gondolkodásúak, de a dolog természeténél és jellemüknél fogva emberségesek voltak, teljesen más módon viselkedtek, és nagyon könnyen szót lehetett érteni velük.

Gellért Sándor

Átcsoportosítottak bennünket Tyimmel szemben egy helyre, nem jegyeztem fel annak a községnek a nevét. De az is olyan dimbes-dombos terep volt, tudniillik a magyar hadsereg olyan terepet kapott a fronton - a Donnál is majd így lesz -, mint mondjuk Szilágy megye. Hepehupást és homokosat. Nem nagyon termette meg az a lovaknak a füvét, mint arra lejjebb, a kozák földön.

Dr. Vámossy József

A reménytelennek látszó előremenést megszakította, hogy az orosz megint vonalat foglalt, meg kellett állnunk. Ez Tyim városa előtt volt.

Herencsár Lajos

Péter-Pál napján, hajnali időben, megindultunk a támadással. Jöttek német lángszórósok, keresték, hol van a Somogyi. De Somogyi nem volt sehol.

Általában az volt a szokás, hogyha veszélyesebb vállalkozás, támadás volt, akkor a tisztek, láz vagy valamilyen betegség folytán hátramaradtak, és helyükre beléptek az apró tisztecskék, vagy pedig olyan tiszthelyettesek, őrmesterek, akik szerettek volna előrejutni.

Így volt ez itt is. Tarczaly zászlós volt a szakaszparancsnokunk, keménykötésű gyerek volt. A fél szeme hiányzott. Valószínű, önként jött a frontra, hát hol lehetett volna nagyobb karriert csinálni, mint a fronton ebben az időben.

Dr. Vámossy József

Minden tiszt megkapta a támadási tervet, személyekre kidolgozva, én is.

Herencsár Lajos

Kaptunk hideg élelmet három vagy négy napra; kaptunk italt, rumot és minden olyan jót, ami elképzelhető: mézet is kaptunk, lekvárt, meg még mit tudom én micsodát. Ahhoz képest, hogy az egész úton az egész nagy menet alatt mindig a sárgaborsó váltotta a sárgaborsót, ez lakodalom volt. És ugye, itt is az eligazításban az volt, hogy nem szabad elfogyasztani. Meglehetősen népies kifejezések kíséretében történt ez az eligazítás, mert hiszen, ha haslövést kapunk, akkor végünk van. Ez volt az egyetlen amiért tiltották.

Mi megegyeztünk: az Imre, a Flaska Imre, meg Regős Vince, a kettő közül az egyik még él - és a Balázs Miska -, hogy nem fogjuk meginni a rumot, józanul akarunk meghalni.

Itt mindenkinek ez az egy eshetősége volt. Hajnali időben 2 óra valahány perc lehetett, amikor megindultunk. Hát, ez valami borzalom volt!

Somogyi Géza

28-ára virradó éjjel már világosodott, amikor megmozdult a föld.

Kozma Szilveszter

Távirányítással kaptuk az irányzéki számokat és annak alapján adták le a kezelők a tüzet. Össztüzet, sortüzet, mikor hogyan jött.

Herencsár Lajos

Mozsarak lőttek közibünk, elibünk, kinek hová talált. Volt, akit éppen teletalált, és a mozsár, az olyan dolog, ahova leesik, ott gödröt csinál. Ennek az volt a célja, hogy tudjunk hová beugrani. Tehát legyen gödör, amibe menet közben be tudjunk ugrani a golyók elől. És aztán megindult a repülőtámadás.

Somogyi Géza

A levegő elkezdett zúgni, de úgy, hogy a dobhártyánk járt és ameddig a szem ellátott, mindenhol repülőgép, repülőgép, repülőgép...

Kozma Szilveszter

40-50 gép állandóan körözött, egy mindig lebukott, le egészen a föld közelébe és kidobta bombáját.

Somogyi Géza

Robbanást robbanás követett, és csak a föld spriccelt, és alul ezek a gépek földközelben vonultak vissza, majd újabb teherrel jöttek. Aztán egyszer csak megszűntek a nehézbombázók és jöttek a stukák.

Gellért Sándor

21 stuka jött a levegőben libasorban egymás után, néztük Tyimet, ahogy bombázza. Elébb az első orral jött lefele, óriási zúgással, már az nyavalyatörőssé tette az embert és őrültekké, - ezt olvashatjuk Fjodorov "Partizánok élén" című könyvében, hogy megőrültek alatta, már a zúgásától, süvítésétől az alatta levők. Lejött, letette a bombát - pontosan bombáztak -, akkor felszállt, s mikor felkapta azt a vonalat, amiben a többi 21 van, indult a második.

Amikor az is felment, indult a harmadik. Tehát egymás után. Mikor ledobták a bombát, körülverték Tyimet, akkor megfordult mind a 21 stuka, szintén libasorban visszafelé. Szembetalálkozott a következő 21-gyel, mert 42 stuka bombázta Tyimet. Ez volt a bevezetője.

Herencsár Lajos

Kiadták a parancsot, amikor a légicsata folyt, hogy rakjuk föl a két színű kendőket a borjunkra, tehát a hátunkra, hogy el tudjanak igazodni fönt, hogy ki hova tartozik, hol van az eleje.

Kérdeztük, hogy milyen színűt rakjunk fel, a fehéret vagy a sárgát. A Tarczaly zászlós azt mondta, hogy tegyenek, amit akarnak, ki miben látja a szerencséjét.

Kollár Béla szakaszvezető

Ilyen fehér izét kaptak az elsők, hogy a stukák lássák őket, és bizony ott megszórták a magyarokat. Nem volt megfelelő összhang a tüzérséggel. Egy százados jött hátra zavaros szemekkel, szuronyos puskával. Nem láttátok a gyerekeket? Hát kiderült, hogy bedilizett szegény szerencsétlen, mert megtizedelték az egységét.

Herencsár Lajos

Azért mentünk mindig előre és nem hátra. Az előrejutásnál a bombák, az ágyúlövedékek közibénk is hullottak, hol az egyik, hol a másik. A zubbonyok úgy szálltak a levegőben, mint a sasok.

Tankok léptek be, kiabáltak, hogy a tankok után fölsorakozni. A következő pillanatban szétlőtték a tankot, úgy röpültek a fölsorakozott emberekkel, akik fölszálltak rá vagy mögötte voltak, mint a kukorica, amikor szétdobják. Külön a lábak, külön a fejek, külön a ruhadarabok, szerteszét, úgyhogy nem tudott eligazodni az ember, hogy mi is történik itt.

Gellért Sándor

A kendersorból ordítva jött egy fiú, aki Monorra való volt. "Jaj, jaj, jaj" - bejött a szobámba, azt mondja, hogy "a zászlós urat lelőtték mellőlem, tolt egy biciklit és lelőtték, ott maradt a kendersorban, én meg bemenekültem ide, meg vagyok sebesülve." Meztelenre vetkőztettem, a gatyája tiszta csurom vér volt. Felemeltem a levegőbe, 11 sebet kapott, a szilánkok biztosan benne voltak, valószínű, vagy a csinn-bumm, vagy az aknavető lőhette meg.

Somogyi Géza

Akkor láttam az első magyar sebesültet, haslövést kapott, egy szekéren hozták, üvöltött szerencsétlen fájdalmában. Aztán megrekedt a szekér, már nem tudott visszamenni, mert a front felé haladó oszlopok elzárták az utat és sebesült szállító kocsit meg nem lehetett találni, mert az valahol máshol volt, vagy kevés volt.

Hát bizonyára. Egy zászlós odament, elővette a kulacsát és megitatta. És akkor egy egészségügyi katona ráordított, hogy maga marha, hogy csinálhat ilyet, haslövésesnek vizet adni. Később már tudtam, hogy ez azonos a halállal.

Dr. Vámossy József

Visszafelé pánikszerűen özönlöttek a magyar katonák és a kocsik. Hová? Hát előre nem lehet menni. Mondom, a parancsom szerint előre kell mennem. Igen, ha! Mondom semmi ha, a parancs az parancs. Előre kell mennem. Úgyszólván lépésről lépésre, a lovak előtt mentem és verekedtem át magam ezen a pánikba esett seregrészen.

Gellért Sándor

Parancsot kaptunk, hogy visszakozni kell és bizony akkor este a hetedik századból 70 halott volt. Akkor este. Meghalt a csapat csendőrje is annak a századnak. Egy nagyon szép ruszin fiú volt. Visszavertek bennünket az oroszok az első támadásnál. Nagyon elkeseredtünk, az elkeseredést még fokozta az is, hogy rossz idő volt. Zuhogó, rongy, sáros, esős idő volt. A szanik - ezek az egészségügyiek - a sárban húzták a sebesülteket be. Elmondom azt is, hogy ott is különbséget figyeltem meg a fajták között. A hozzám beosztott román fiúk letérdepeltek az orosz ikon előtt, úgy imádkoztak akkor este. Mi magyarok meg inkább hallgattunk, némák voltunk. Így nyilatkozott meg a nagy félelem. Másnap megpárjáztuk a támadást, mert ott át kellett törni.

Herencsár Lajos

Aknamezőn kellett átmenni. Ki volt jelölve - de ki a csuda látta azt, hogy abban a nagy zűrzavarban, a nagy csetepatéban, hol van ott kijelölve - a szabad út, és kinek volt arra még egyáltalán ereje, hogy azt válogassa. Mindenki ment arrafele, amerre a többi ment, a fene tudja aztán, hogy milyen rendben, vagy milyen zárt rendben érkeztünk. Nem tudtam, hogy ki hol van. Nem nagyon tudtunk egymásról. Odaértem egy fűvel benőtt vékony dróthálóhoz, megpróbáltam előrejutni. Két kézzel integetett a Vince és a Balázs Miska, hogy ne menjek, ne menjek. Ők már jóval előbbre voltak

Nem tudtam mire vélni, hogy miért ne menjek, de azt azért megértettem a jelekből, hogy ne menjek. Lefeküdtem és vártam tovább. Más úton próbáltam előrekúszni, amikor már olyan erős volt a légicsata fölöttünk, hogy nemcsak bombák, hanem gépek is hullottak. Láttuk, amikor az égő gép zuhan lefelé. Hogy hova esett? Hát ahova esett, ott biztos, hogy oda már nem kellett lőni. Láttam, amikor kioldja a bombát és bizony olyan szögben oldotta ki - nem kellett hozzá különösebb matematika -, megéreztem, hogy ez az enyém. Ebben a pillanatban történt, hogy kellemes repülést éreztem. Amikor föleszméltem, zúgott a fejem, orromból folyt a vér. Egy szűk lövészárokban találtam magam, Takács Lojzi mellett. Lojzi jobb kezével fogta sérült balját és csak nevetett. Kulacsomat lecsatoltam, hogy vizet öntsek vérző orromra. Ahogy hátraszegeztem a fejemet, megrémültem a látványtól. Légicsata folyt a levegőben, mint fekete szivarok, hullottak a bombák, de a becsapódásokból semmit sem hallottam. Lojzitól próbáltam megtudni, hol vagyunk tulajdonképpen, és hogy kerültünk ide, de ő csak nevetett, nevetett.

Sebkötöző csomagjával ügyetlenkedett, és próbálta bekötni sérült kezét. Segítettem neki, és közben tovább kérdezgettem. Láttam, mozog a szája és mond valamit. Azt hittem, nemcsak a keze sérült meg, hanem a beszélőképességét is elvesztette, de rá kellett jönnöm, hogy Lojzi nem lett néma, hanem én lettem süket. Ezt abból tudtam meg, hogy a nagyobb zajt, a zuhanóbombázók sikolyát, a bombarobbanásokat, néhány korty víz után kezdtem már hallani. Ittam még néhány kortyot, a többit a fülembe, meg a tarkómra öntöttem, egy kevés arra is maradt, hogy elmaszatoljam magamon, az időközben rám alvadt vért. Becsuktam mindkét szemem és lüktető halántékom nekiszorítottam a lövészárok nyirkos falának. Az is lehet, hogy el is szundítottam. Géppuskalövésekre riadtam fel. Tehát hallok. Próbáltam tájékozódni. Takács Lojzi időközben eltűnt mellőlem, talán a kötözőhelyre vitték, nem tudom. Elindultam, hogy valami kijáratot keressek az árokból, úgy éreztem, nem futná az erőmből, hogy kimásszak.

Alig tettem néhány lépést, egy bajtársamba botlottam, lábai térdből hiányoztak. Könyörgött, hogy lőjem agyon. Köpenyével bebugyoláltam a két lábcsonkot, kinéztem a lövészárokból, hátha látok szanitécet a közelben. Alig pár méterre, az árok előtti dróton egy vöröskeresztes karszalagos kart láttam, de gazdája nem volt sehol. Visszahajoltam sebesült bajtársamhoz, hogy megpróbáljam elkötni az ütőereit, de ő már az utolsót sóhajtotta, homlokától lefelé fehéredni kezdett.

Valahogy kikecmeregtem a lövészárokból és bandukoltam az alakulatom után. Valószínűleg már a második védővonalat ostromolták. Különösebb baj nélkül értem el a csapatomat. Egyelőre senki sem tudta, ki veszett el közülünk. Miskát megtaláltam, de Imréről ő sem tudott semmit mondani.

Csatárláncban, harci alakzatban folytattuk utunkat. Ha erdőt láttunk, és itt volt bőven, nehogy be kelljen mennünk. Különösebb ellenállásba nem ütköztünk, néha egy-egy magaslatról vagy erdőszélről kaptunk tüzet. Ilyenkor azzal áltattak bennünket, hogy a mieink lőnek tévedésből. Ezekből a "tévedésekből" mindig lett egy-két sebesült vagy halott. Ezért rendkívül óvatosan meneteltünk, különösképpen, ha valamilyen beláthatatlan terepszakaszhoz értünk.

A felderítők T-34-es harckocsikat jeleztek. Leálltunk és mivel úgyis rejtőzni kellett, nagyot szundítottunk. Talán órák is elteltek, amíg a tankelhárító páncéltörők megérkeztek és berendezkedtek, hogy megsemmisítsék a nyilván visszavonulást biztosító tankokat. A három különböző horhosban várakozó tankokra egyszerre adták le a lövéseket, majd mivel eredménytelennek ítélték, többször egymás után ismételték. Lassan, óvatosan megindultak, s amikor közelebb kerültünk a bokrokhoz, ahol a tankok voltak, ismét megálltunk: a páncéltörők újra előrevontatták ágyúikat és ripityára lőtték a már egyszer megcélzott bokrokat.

Ezután már bátrabban mozogtunk előre, de amíg az előbiztosítók nem jelezték vissza, hogy a tankok biztosan megsemmisültek, a nyílt terepen hasaltunk. Felderítőink kúszva közelítették meg a tankokat, aztán felállva integettek az egységnek a rettegett horhosok széléről. Majdnem futva indult neki a század, amikor olyan golyószórótüzet kaptunk az oldalunkba, hogy kénytelenek voltunk beásni magunkat. Újabb órába tellett, amíg sebesültjeink hátrahagyásával elindulhattunk.

Elértük a bokrokat. Forgáccsá lőtt üres lőszeres ládák hevertek a helyszínen. A "tankokat" ezekből állították össze oly módon, hogy a ládák felénk eső oldalát közönséges kocsikenőccsel sötétre pácolták. A T-34-esek csöve egy-egy lombjával hátrafelé állított fiatal fatörzs volt.

Az állítólagos fontos stratégiai pont elfoglalása megrészegítette a tisztikart. Szárítkozásra adtak engedélyt. A nap forrón kezdett sütni, derékig vetkőzve szárítottuk nehézre ázott zubbonyainkat. Balszárnyunkon egy velünk párhuzamosan támadó német hadosztály katonái feküdtek mozdulatlanul az elfoglalt domb peremén.

Arra lettünk figyelmesek, hogy német szomszédjaink eszeveszetten kezdenek hátraszaladni. Mi, magyarok nem ültünk fel a pániknak, de azért kezdtük magunkra szedni gőzölgő ruháinkat, és nem kis kárörömmel bámultunk, mi történhetett a németeknél.

Egyszeriben az előttünk elterülő völgyben megindultak a hatalmas szénaboglyák, amelyek addig békésen száradtak a nádas szélén. Mire észbe kaptunk, már a dombtetőn, közvetlen közelünkben dübörögtek a T-34-es acélszörnyek. Géppuskáikkal szinte lekaszálták ezredünket. Aki megállt, azon a harckocsi, úgy ahogy volt, keresztülhajtott, s lőtte tovább a pánikba esett ezredet.

Így kerültem én is a halál torkába, a sarkamban dübörgött a szörnyű halálmasina, de nem tudott eltalálni, mert lefelé futva kiestem a géppuskatűz szórásából. Kétségbeesésemben belevágtam magam egy gödörbe, a következő pillanatban reszketett, omlott a föld körülöttem. Tudtam, hogy nem történt bajom, mégis percekig mozdulatlanul maradtam, ki tudja, hátha visszafordul. A tankok, miután elvégezték feladatukat, ugyanolyan gyorsan eltávoztak, ahogy megjelentek.

Miután összeszedtük halottainkat, és a sebesültekkel együtt elszállították őket, századonként gyülekezőt rendeltek el, a horhosban.

A dombtetőt nehézfegyverekkel erősítették meg. Elterjedt a hír, hogy állítólag egész ezredünk tartaléklépcsőbe került.

Dr. Vámossy József

A mi sávunkba esett Tyim város, amit mi szabadítottunk föl. Csodálatos módon, ilyenkor középkoriféle elv érvényesül, vagyis a szabad rablás. A katonák, ahogy haladtunk át a város főutcáján jobbra-balra a házakba mentek, hogy mit lehet találni. Tiltani nem tiltotta senki, ők pedig mindenfélét cipeltek magukkal, női szoknyától a rádió hangszóróig. Azt hiszem, hogy ez nem csak a magyar katonáknak volt a sajátsága, mert a háborúban nincs kultúra. A háborúban igyekszik mindenki az ellenséget megsemmisíteni, és amit lehet, harácsol. Ez történt itt is. Egy dolog azonban figyelemre méltó, annak ellenére, hogy azt a sávot mi törtük át, a németek már előttünk jártak. A városban a lakásokban, ami értékes holmi lehetett, azt mindent elvittek.

Dr. Kovács Zoltán

Megérkeztünk Kurszkba, itt hallottuk a pályaudvar-parancsnokságon, hogy Voronyezs elesett, tehát annak a támadásnak - ami Tyimnél megindult, június 29-én - eredményeképp előre szaladt a front Voronyezsig, a Don vonaláig.

A kórházvonatunk Kurszkból való elindulását annak idején a naplómba a következők szerint rögzítettem:

Közvetlen a parancsnoki kocsi mellett lévő első betegkocsi a tiszteké. Legmagasabb rangú betegünk Ozdelka László ezredes. Önként jelentkezett frontszolgálatra. Bizonyára vezérőrnagy szeretett volna lenni. A Kurszk mellett meginduló támadást megelőző napon, június 28-án idegrohamot kapott és cukorbajjal kórházba került. Lehet, hogy a Kurszkban átélt légitámadások viselték meg az idegeit. Orvosaink megállapítása szerint semmi baja sincs.

Berci - ez a Kisfaludy sebészünk - a legszigorúbb cukorbeteg diétát írja elő számára. Sok kelkáposzta, semmi hús, semmi édesség, tészta, stb. De kifogott rajtunk. Egész nap a magával hozott ételeket zabálta. Egyébként nagyon csendben volt, senkivel nem beszélt egy szót sem.

Horváth Ferenc hadnagy tényleges tiszt. Tüdőlövése van. Állandóan parancsol, mindenkit szekál. Két tényleges főhadnagy, gerinclövésesek és a combjuk is sérült. Szegény Császár Lajos csak fekszik és néz, nagyon elgyötört. Ő volt az évfolyamtársam, a jogon. Katéterezik.

Heves Pál zászlós nevét soha nem felejtem el. Mikor tüzet kért odaadtam neki a gyufámat. És ő mintha bocsánatot kérne mutatott a meglévő balkarjával arra a csonkra, ahol régen a jobbkarja volt. Vittem neki olvasnivalót. Gazdatiszt volt civilben.

Országh István hadnagynak comblövése és ágyéklövése van. Nem tud mozdulni, csak fekszik.

Huszonhárom tiszt van a kocsiban, a fele nyomorék marad, ha felépül is.

A legénységi kocsikban dunántúli honvédek feküsznek. Zala-, Somogy-, Vas-, Veszprém megyeiek. Amputált karok, lábak, has-, fej-, végtagsérültek. Mikor átkötözzük őket, beálltam én is kötözőnek, úgy gondolom az fontosabb, mint papírra firkálni. Mind azt kérdezi, ugye nem maradok nyomorék? És az orvosok is, én magam is meggyőző han-gon feleljük: persze, hogy nem. Egy-két hónap bizony eltelik, de azután ugyanolyan lesz mint azelőtt. Pedig, dehogy lesz. A legtöbb olyan súlyos lőtt-, tépett-, zúzott-seb, hogy sohasem lesznek olyanok, mint voltak. De azért biztatjuk őket. Biztatjuk többek között a gödöllői Vidák Jóska cigányprímást is, akinek bal könyökét roncsolta szét egy szilánk, hogy egy év múlva ismét hegedülhet. Szegény Jóska.

Öt láb- és hét karamputáltunk van. Orvosaink hihetetlen önfeláldozással dolgoznak. Parancsnokunk, ez a nagydarab kényelemszerető ember is teljes energiával végzi orvosi munkáját. Persze itt a sebésznek van igazán dolga és felelőssége. Akik íróasztal mellett kiszámították, hogy ötszáz olyan beteghez, akiket egy hete kötöztek be utoljára, elég három orvos és huszonhárom fekvő beteghez egy ápoló, nem voltak tisztában a feladatukkal. Szegény ápolók szünet nélkül futkároznak, mégsem tudják ellátni kellően feladatukat.

Kiderül, hogy egészségügyi felszerelésünk is hiányos, illetve fogytán van. Nem számítottunk ilyen magas beteglétszámra és ilyen súlyos betegekre. Úgy kaptunk ötszáz beteget, hogy kilencven százaléka az elsősegélyhely kötözését viselte.

Vorozsbán leadtunk két beteget, ne a vonaton haljanak meg. Az egyik Mihályka József tizedes, fejlövése van. Berci kibontja a kötést, ő is elborzad. Egy hatalmas vörös folt az egész bal arca. A két szemhéj a bal szemén össze van varrva. Berci felvágja a cérnát, ömlik a genny a szemgödörből, ahonnan jól-rosszul kikaparták a szemgolyót, majd utána összevarrták a szemhéjakat. A betegnek magas láza van. Agyhártyagyulladás. A másik Gál János honvéd. A jobb lába teljes hosszában lila, mint az indigó. Teljesen elüszkösödött. Már Kurszkban le kellett volna vágni. Nem tudjuk, miért nem tették.

Ebédelni alig van időnk. Egyre több ápoló szalad a kötözőbe, ahová az ülőbetegek közül a járni tudókat rendeltük kötözésre. Hogy átvéreztek a kötések, hogy jajgatnak a betegek, katéterezni kell! A négytengelyes vonat rázásától nagyon szenvednek.

Közben elterjed a hír, hogy Pestig visszük a betegeket, Papp őrnagy repülőgéppel utánunk jött Kurszkba, végignézte a rakodást, állítólag ő mondta, hogy nem rakodunk ki Kijevben. Ez a hír mindenkit; orvosokat, ápolókat, betegeket egyaránt fellelkesít. Ebben mindenki egy akaraton van, hazamenni. Miért is vagyunk itt? Ezt csak a csapatokat búcsúztató Kállay tudja.

Vissza     Tovább