Hol vannak a katonák? 5.

Szemelvények Sára Sándor dokumentumfilmjéből

Szöveggyűjteményből

A III. hadtestparancsnokság a Heeresgruppe B. hadseregcsoport parancsnokságtól az intézkedések zömét még a 2. magyar hadsereg-parancsnokság működésének megkezdése után is közvetlenül megkapta. A küszöbön lévő hadművelet anyagi intézkedéseit, pl. a III. hadtest német nyelven, közvetlenül kapta meg. Eredetileg június 14-16-a között tervezték a támadó művelet megindítását. A 2. magyar hadsereg-parancsnoksághoz berendelték a III. hadtest parancsnokát és legszűkebb törzsét a részletek megbeszélésére. Itt a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke, Rakovszky György vezérőrnagy ismertette tervét, melynek lényege az volt, hogy a szovjet védelmi vonalat váratlan támadással kell meglepni, tüzérségi előkészítés nélkül kell lerohanni. A III. hadtestparancsnok jól ismerte a szovjet erők helyzetét, ellentmondott és kifejtette azt az álláspontját, hogy a végrehajtás sok véráldozattal járna, de Jány vezérezredes maga is ragaszkodott vezérkari főnökének tervéhez.

A III. hadtest parancsnoka, Domaniczky Ödön altábornagy a terv végrehajtását nem vállalta és a helyszínen bejelentette, hogy nyugállományba helyezését kéri. Az értekezletet elhagyta, aznap elbúcsúzott a hadtest törzsétől, és hazautazott.

Utódjául Rakovszkyt jelölték ki, aki most már megváltoztatta eredeti elképzelését. Az új elképzelés lényege az volt, hogy a támadás erős tüzérségi előkészítés után indul meg. Alakított egy úgynevezett gyorslépcsőt, amelybe a hadtest közvetlen gépesített és lovas alakulatait, a VI. kerékpáros zászlóaljat, gépkocsin szállított gyalogságot osztottak be. A gépkocsikat a tehergépkocsi oszlopoktól vonta el a hadtestparancsnok. A gyorslépcső feladata az volt, hogy a támadás következtében keletkezett résen gyorsan törjön előre a Donig. Parancsnokául Major Ottó ezredest, a gyalogezred parancsnokát jelölte ki.

A német parancsnokság támadási tervét és intézkedéseit igen pongyolán kezelte. A lényeges intézkedéseket már június 14-e előtt kiadta azzal, hogy a hadművelet "K" nap közlését követő harmadik napon 3 órakor kezdődik. Később közölte, hogy a hadművelet egy-két hét késedelmet szenved.

VI. hó 25-én volt a "K" nap. Ekkor már a századparancsnokok is tudták, hogy mikor, hova kell támadniuk. Kétségtelen, hogy e nyíltan kezelt támadási intézkedést a Vörös Hadsereg felderítette. A támadás előkészítése során a szovjet légierő uralta a légteret, nappal felderítést végzett, éjszaka bombázott és zavarta a hátsó területeket. A német vezetéstől a magyar vezetés azt kérte, hogy szüntesse meg a szovjet légierő nyomasztó fölényét. A német légierő parancsnoka az első világháborúból jól ismert Riethoppen altábornagy volt. Bejelentette, hogy a német légierő Afrikából való átcsoportosítása után megszünteti a szovjet légierő éjszakai tevékenységét. Valóban néhány napon át nyugodtak voltak az éjszakák. Június 21-én 15 órakor nagy magasságban, körülbelül 100 szovjet bombázó mégis eredményes támadást intézett Kurszk és környéke ellen.

A III. hadtest támadási sávjában a legkomolyabb feladat a 9. könnyű hadosztálynak jutott, amely Tyim irányába támadott. A hadosztályon belül a 47. gyalogezrednek volt a legnehezebb helye. Ebben a sávban a Vörös Hadsereg védelmi vonalai 10-15 km mélységben voltak kiépítve.

Június 28-án, a kora hajnali órákban megindult kb. félórás tüzérségi tűz után is több helyen szívós volt az ellenállás, így heves harc fejlődött ki, melynek során mindkét félnél súlyosak voltak a veszteségek.

A gyorslépcső kikerülte az ellenállási gócokat, amelyekben július 2-ig súlyos harcok dúltak. A hadtest véres vesztesége ebben az időszakban, mintegy 2000 fő volt. (Ebből kereken száz tiszt.) A veszteség zöme a 9. könnyű hadosztályra jutott.

A gyorslépcső egyes egységei felderítés céljából átkeltek a Don folyón és 10-20 km-t nyomultak előre ellenállás nélkül.

A hadtest parancsot kapott a Don nyugati partján védelemre való berendezkedésre. A hadtest parancsnok jelentette, hogy a védelmi vonalat célszerűnek látná előretolni a Voronyezs-Davidovka-Szvoboda vasútvonalig, amely a Donnal párhuzamosan haladt. A javaslatot nem fogadták el.

A IV. hadtest csapatai, Gomel körzetében, a várostól nyugatra fekvő Rjecsica helységben rakodtak ki.

A kirakás július 24-én fejeződött be. Ekkor kezdődött meg a IV. hadtest menete a Donhoz, mely hat hétig tartott. A csapatok Rjecsica, Gomel, Csernyigov, Glukov, Ljgov, Kurszk, Sztarij Oszkol, Osztrogozsszk menetvonalon 1200 km-t gyalogoltak. A 10. könnyű hadosztály július 16-án ért Sztarij Oszkolba, a 12. azonban csak kb. 24-én, a 13. pedig 29-e és augusztus 1-je között érkezett Kurszkba.

A VII. hadtest sereg testei közül elsőnek a 19. könnyű hadosztály ért ki a Donhoz. Július 14-én már Osztrogozsszk körzetében, a doni védőszakasz déli részén találjuk. A 23. könnyű hadosztály egyharmada az akkor kiérkező 7. könnyű hadosztály védőkörlete mögötti területen, menetben volt.

A hadtest többi részei ekkor még Kurszkot sem érték el. A 20. könnyű hadosztály július 17-én fejezte be kirakodását Kurszk körzetében. A 23. könnyű hadosztály kirakodása Kurszk D. Szvetovo vasútállomáson, július 17-én, a hadtest - közvetleneké, pedig ugyanott, július 27-én fejeződött be. Az 1. páncélos hadosztály Csernyigovtól északra gyülekezett. A nyári támadás megindulása után, július 5-én Geroszimovo felé tört. A Dont a gyorsan mozgó "Major-csoport" élei érték el elsőnek, július 8-án Gremjacsjenál, ez a csoport azonban nem tartozott az 1. páncélos hadosztályhoz, Major Ottó ezredes parancsnoksága alatt, a VI. kerékpáros zászlóalj és gépkocsin szállított gyalogság tartozott ide.

A 2. hadseregnek alá volt még rendelve a 2. repülő dandár, amelynek parancsnoksága Ilovszkoje helységbe települt.

Dr. Magass Miklós tartalékos főhadnagy

Gomelban kirakodtunk. Találkoztunk az ottani magyar munkaszolgálatosokkal. Több század volt, ezek segítettek kirakodni, persze, mindjárt híreket cseréltünk. Ők elmondták, hogy itt mik a kilátások, mi elmondtuk, hogy otthon mi van.

Rumy Lajos ezredes

Gomelban már a hadosztály, a könnyű hadosztály, Grassy várt.

Dr. Magass Miklós

Egy hatalmas laktanyában voltunk elhelyezve. Odajön egy őrmester hozzám, Augusztinnak hívták, azt mondta, hogy neki van egy szép nagy szobája, menjünk és lakjunk ott nála. Nagyon értelmes ember, állítólag mérnök volt. Őt is azért küldték ki, hogy parcellákat osszon, méghozzá elég nagy parcellákat.

Azt hiszem, kétezer négyzetméteres parcellákat kellett neki kiosztani az oroszoknak, hogy földhöz jussanak. Azt mondta, hogy nem kell senkinek, mert már annyira megszokták a kollektív gazdálkodást, hogy egyénileg nem tudnak vele mit csinálni. Hiába osztanak nekik földet, amikor nincs hozzá felszerelés, nincs ló, nincs műtrágya, nincs emberi kéz sem. Így viszont kollektíve kivonul a fél falu, a megmaradt falu, megművelik a földeket közösen és valóban meg is voltak szépen művelve a földjeik.

Rumy Lajos

Megkezdtük a fáradságos menetet keleti irányba, Csernyigov felé. Ki kell emelnem a könnyűhadosztály-parancsnok, Grassy rendkívül feszes, katonás kezét, amivel az egész menet alatt elérte azt, hogy ez a szedett-vedett embertársadalom, amivel mi kiindultunk, hadra fogható katonákká vált.

Kovács Lajos szakaszvezető

Volt a rajban egy ember, aki arra való hivatkozással, hogy kevés mézet kapott, nem ve-szi föl. Nem is vette föl, és ez a vita a szakáccsal, fülébe jutott a századparancsnoknak. A századparancsnok, hogy a vitát megszüntesse, és hogy ilyen többet ne fordulhasson elő, ezt az embert egy órára kiköttette. Embertelen eljárási mód.

Hátul összekötik az ember két karját, és fölhúzzák a fára. Persze, nem soká bírja. Akkor elájul, leeresztik, leöntik egy vödör vízzel, és újra fölhúzzák. Úgyhogy egy ilyen aktust, az egyórai kikötést 8-10 vödör víz bánja, mert állandóan és rendszeresen elájul az illető.

A szakácsot pedig, aki elosztotta a reggelit, egy órára gúzsba köttette a századparancsnok. Ez egy kicsit enyhébb eljárási mód, de ugyancsak elég drasztikus. Összekötik az ember kezétlábát, előre egy botot tesznek a végtagok közé, és bizony ember legyen a talpán, aki ezt kibírja ájulás nélkül.

Rumy Lajos

Grassy a mostohán kezelt zsidó munkásszázadoknak megtiltotta, hogy a katonákkal beszéljenek. Észrevette, vagy jelentették neki, hogy egy-egy munkaszolgálatos egy katonai szakaszvezetővel beszélt. Megfenyítette, úgy a szakaszvezetőt, mint a zsidó munkaszolgálatost. A zsidó munkaszolgálatos földbirtokos volt, ez pedig egy beosztott embere. Természetes, hogy beszélgettek. Megfenyítette a zsidó munkaszolgálatost kikötéssel.

És akkor azt mondotta nekem, a te táborhelyed mellett van, légy szíves ellenőrizd a kikötést. Megkaptam a furcsa feladatot, mentem ellenőrizni, láttam, hogy azt a szerencsétlen munkaszolgálatost, úgy húzták fel, hogy a lábujjhegye is alig érte a földet.

Miután a szabályzat a kikötésnél azt írja elő, egész talpon kell, hogy álljon, azonnal elrendeltem ilyen formán való enyhítését. Történetesen Grassy is éppen akkor jött ellenőrizni. Ő pedig azt kifogásolta, hogy a kikötésnek miért ezt az enyhébb módját alkalmazzuk, és nagyon különös, sértő hangon beszélt velem, mert mondták neki, hogy én rendeltem el így. Én arra hivatkoztam, hogy ez a szabályzat előírása. Ettől kezdve megromlott közöttünk a viszony.

Fenyvesi Imre törzsőrmester

Egyszer, jöttem ki a gazdasági hivatalból, akkor ment el a Karperec, vagy egyik honvéd, nyilván Laci. Ijedtemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak, mert megállt a kocsi és kilépett belőle Grassy meg egy másik tiszt. Nekem mondja: Ki az a civil? Mondom: hogy munkaszolgálatos. Zsidó? Mondom: az. Mit beszél maga a zsidóval? Alázatosan jelentem, szolgálatilag jött, élelmezési jegyet hozott és nyúlok a zsebembe, hogy kiveszem a zubbonyból, de hát nem kellett.

A táskája már ki volt nyitva, a keze a pisztolyon. Úristen, mondom - de kicsi híja van. Azelőtt már hallottam, hogy agyonlőtt egy szakaszvezetőt, meg egy munkaszolgálatost, amiért beszélgettek.

Rumy Lajos

Nem tűrt garázdaságot. Egyik menet alkalmával, két katona erőszakoskodott nőkkel. Grassy a két katonát a község temploma előtt gúzsba köttette, és a lakosság mehetett megnézni.

Dr. Magass Miklós

Istentiszteleten ő mindig pótprédikációt tartott. Engedélyt kellett kérni tőle és bejelenteni, hogy mi lesz az oktatásom tárgya. Egyszer, feliramodott a szószékre és meglátott az első sorban egy hadapród őrmestert, szép szakállal.

Odarohant hozzá, elkapta a szakállát, és azt mondta, hogy zsidó, zsidó. Ez egy önérzetes, nagyon jóképű gyerek volt, odarántotta a pisztolyhoz, és azt mondja, engedjen el, mert keresztüllövöm. Ott mindenki előtt. Grassy: Édes fiam, bocsáss meg, ehhez nem volt jogom. Megbocsátasz? Ránézett, sarkon fordult és otthagyta. Grassy mint egy megvert kutya, úgy kullogott el onnan.

Rumy Lajos

Ez alatt a hosszú menet alatt, azt tapasztaltam, őszintén megmondom, hogy mi fölszabadítjuk azt a lakosságot. Mert hiszen: hoztak vajat, tejfölt, stb.

Cserélgettek a katonákkal cigarettáért, és nem tudom micsodáért. Diadalkapuk vártak a községeknél, tényleg az volt az érzésem, hogy mi fölszabadítók vagyunk. Igaz, ma tudom, valószínűleg nem éreztek velünk, csak hát jó arcot mutattak a dologhoz.

Dr. Magass Miklós

Volt egy nagyon kétes értékű magyar kezdeményezés. Nem tudom, hogy ki volt az, ki kezdte el, hogy ahol mi megjelentünk - állítólag mi foglaltuk el azt a helységet -, akkor felállítottak mindjárt egy kettős keresztet: "Itt járt a magyar hadsereg, és visszaadott nektek békét, földet és szabadságot."

Ez volt a fölírás orosz nyelven is.

Hát mondom, kár kettős keresztből ilyen gúnyt űzni. Hát nem azért jártunk mi ott sajnos, hogy békét és földet és szabadságot adjunk.

Rumy Lajos

Utasítottam a papjaimat, hogy az ottani lelkészi hivatalokkal vegyék fel a kapcsolatot és tájékozódjanak a hangulatról. Érdekes volt, amit a papom hozott hírül: "Hát ezek a papok azt mondják, akkor is rossz volt, most is rossz. Akkor is bajunk volt, most meg a németekkel van a baj, éppen úgy eltűnnek a papok, mint azelőtt."

Dr. Magass Miklós

Előjött egy öreg pópa, egy nyolcvanéves apostol. Nagyon szép ember volt. Ő is igazán meggyőzően, szépen beszélt, hogy miért jöttünk mi ide? Kell ez nekünk, kell ez nekik? Gondoljuk meg!

Kollégaként beszélt velem, németül, egészen jól tudott. Azt mondta, mégis mi hirdetjük a szeretetet és az Istent, Krisztust.

Azt mondja: menjenek szépen haza. Ők nem fognak bántani bennünket, engedik, hogy menjünk haza. Mit keresünk itt, ennek nem lesz jó vége, mert: "Aki kardot ránt - idézte a Bibliát -, az karddal fog elveszni..." Azt mondja: mi karddal jöttünk ide, el fogunk itt veszni Oroszországban.

Az öreg aztán megmutatta a templomát, méghozzá egy középkori gyönyörű szép templomot, Péter cár építette. Azt is mondta, hogy itt is volt rémuralom, hét pap volt valamikor a faluban, hatot agyonlőttek. Még annak idején az ottani belső sztálini forradalom idején. Most szépen békességben megvannak, van egy utánpótlás is, aki még pillanatnyilag valahol teológián tanul, fönn Kazán környékén.

Nemes Tibor munkaszolgálatos

Június vége felé jártunk, akkor volt a tyimi áttörés, hát ott találkoztunk, tulajdonképpen először a háborúval. Mert, amikor egy folyóhoz értünk, egy leszakadt hídon keresztülmentünk. Ott már nagyon sok holttestet láttunk, magyar, német, szovjet katonákét, de mi vonultunk előre úttalan utakon, sártengerben, de mindig gyalogmenetben.

Kosztka Vilmos százados

A tyimi áttörés után, amikor előlünk, hogy úgy mondjam eltűntek az ellenséges csapatok, kivonultunk az állásunkból, azonnal erőltetett menetben.

Gellért Sándor tizedes

Meglódult a vonal, felszedtünk mindent és menni kellett másnap tovább, előre. De ez már beleesik abba a 300 km-es útba, amit a Donig tettünk meg. Ez volt az első kilépés, 12 km.

Neuhauser János szakaszvezető

Úgy megindultak Tyim után az oroszok, hogy elég jó erővel kellett nekünk gyalogolni utánuk.

Gellért Sándor

Az előrenyomulás, az bizony azt is jelentette többek között, hogy két hétig a bakancs nem volt le a lábunkról. Örökös riadókészültségben voltunk, örökösen mentünk. Amikor lehúztam a bakancsomat, és megnéztem a lábamat, azt mondtam, hogy na, te láb az életben soha nem fog megtörténni veled, hogy ne legyen le a bakancs. A kapca rovátkái benne voltak erősen, mélyen a lábamban. Az előrenyomuláskor esetenként a kis lapáttal, amit a legjobb fegyvernek tartottunk, idehaza pedig a legutálatosabbnak, ástunk egy kis gödröt magunknak, lövész gödröt, és abba feküdtünk.

A repülőgépektől nem nagyon féltünk, mert azok ugye a mozgó alakulatokat nemigen találják meg, és nem is dobják le a bombát, mert nem tudják, hogy a magáét bombázza-e vagy az ellenséget.

Tehát a repülőtámadástól nem féltünk. Hogy milyen községeken mentünk keresztül, arra nem emlékszem, de nagyon szép falvakat láttunk. Volt egy olyan falu, ahol az utca közepén kilenc kút volt. Abból azt olvastam ki, hogy biztos kozák falu volt. Lótartó népek lakhatják.

Fazekas György munkaszolgálatos

Ha el is értünk falut és volt is kút, az rendszerint foglalt volt. Elsősorban az állatokat itatták, utána a katonák kaptak, mire mi sorra kerülhettünk volna, akkorra már tovább indultunk vagy annyira kifogyott a víz a kutakból, annyira zavaros volt, hogy legfeljebb 1-2 kortyot nyeltünk le. Tudtuk, hogy mi nem lehetünk betegek, erre vigyázni kellett, mert ott bármilyen megbetegedés a halált jelentette.

Mi nem számíthattunk arra, hogy hadikórházba visznek, és esetleg hazahoznak. Ezt már akkor egész pontosan tudtuk. Egy faluban különleges szerencsénk volt, mert a falu üres volt. Üres úgy is, hogy kiürített falu volt. Üres úgy is, hogy katonák sem voltak. Megálltunk a kutaknál, már éppen kezdtük volna a lovakat itatni, amikor megérkezett egy fogatolt tüzérosztály és nem valami "barátságosan" puskatussal kiabálva elvertek bennünket a kutaktól. Megitatták az állataikat, megitatták az embereket, utána késő éjszaka elmentek. De maradt még víz. Húztam a vizet, egy bajtársam öntötte, kezdtük volna a lovakat itatni.

Kiemeltem a vödröt, úgy adtam a lónak inni, hogy mellette beleittam. Egy mérhetetlen nagy pofont kaptam. Te állat! Kiabált egy nem emberi hang. Hát te megdögölhetsz, érted nem kár! A lónak kell inni! Téged tudunk pótolni! Odanéztem, a fogatolt tüzérekből még maradt ott valaki, egy idegen tüzér volt, nem is a mi keretünk. Kisgyerekkoromat leszámítva ez volt az első eset életemben, amikor engem valaki úgy ütött meg, hogy én nem ütöttem vissza. Az előfordult, hogy engem nagyon megvertek - hát istenem. De olyan, hogy én kapjak egy ütést, és ne üssek vissza, olyan nem fordult elő.

Azért nem bíztam abban, hogy túlélő leszek, mert azt mondtam, ha a reflexeimet nem tudom visszatartani, akkor visszaütök és az a halál. Azonnal lelőnek. Tehát ez volt a nagy próbatétel, és meg tudtam állni, hogy ne üssek vissza. Nem volt könnyű, meg kell mondanom. Ez a legnagyobb megpróbáltatások közé tartozott az egész munkaszolgálatos időmben, pedig volt egy pár dolog benne.

Kozma Szilveszter tüzér

Előrementünk az ágyúval, és ott várt minket egy gyalogos alezredes, a frontnak az előterében. Előttünk egypár kilométer hosszúságú sík terep volt. Különböző kisebb bokrok voltak és mutatta nekünk, hogy "nézzétek bajtársak, itt fekszik az egész zászlóaljam." Majdnem sírt, hogy elvesztette a zászlóalját, és azt mondta nekünk, hogy ne kíméljetek se asszonyt, se gyermeket, semmit, senkit, mindenkit öljetek meg..., lőjétek agyon őket.

Még egy vágtát csináltunk a falu közeléig, és akkor megálltunk egy völgyben.

A vonal fölött cirkált néhány német repülőgép, felderítő, bombázó három-négy darab.

Jöttek újra vissza és nem ismerték fel, hogy a magyar hadsereg katonái vannak ott. Magyar egység. Egy kört csináltak fölöttünk, és elkezdték szórni a bombát ránk.

A huszárok csatlósaiból öt vagy hat ló elpusztult és az a katona, aki ott volt, szintén. Közben oda közénk, az ágyú mellé is leszórt egy jó néhányat. Úgyhogy, nagyon meg voltunk ijedve.

A szakaszparancsnokunk, a zászlós is. Azt mondták, hogy talán szovjet katonák vannak a német felségjelű gépben, és azok bombáznak.

Na, de azért mégis csinálni kell valamit. A lövegmozdonyon volt egy nagy, nyolc méter hosszú német horogkeresztes zászló, azt lebontották a szakaszvezetővel, és meglebegtették. A repülők észrevették, és akkor kilőtték a piros-fehér-zöld rakétát, hogy megismertek, hogy magyarok vannak ott.

Nemes Tibor

Éjjel-nappal mentünk. Volt, amikor nappal nem tudtunk menni, mert a bombázók állandóan jártak. Akkor lefektettek bennünket, s akkor kezdődött a nagy eldobálás. Kezdték eldobálni a télikabátokat, konzerveket, minden nehéz holmitól igyekeztek megszabadulni. És miután a hangulat általában olyan volt - már itthon is -, hogy ez villámháború, tehát, aki eldobta a télikabátját júliusban, az nem gondolt arra, hogy még ott éri majd a tél is.

Gellért Sándor

Itt történt meg egyik faluban, hogy az én Rácz Antal komám egy orosz asszonyt a falhoz állított és agyon akarta lőni. Mondom neki: "mit csinálsz te, Anti! Azt mondja: Ezt az asszonyt agyon kell lőni". "Hát miért?" - mondom. "Azért, mert bementem a házába és a láda fenekén leltem egy magyar csajkát."

Az asszony rögtön észrevette, hogy az ő pártjára hajlok, mert odaugrott mellém, s lefeküdt előttem és keresztülölelte a két lábamat, hogy mentsem meg. Én meg is mentettem. Mondtam: "Eridj már, ne bolondoskodj, gyere, menjünk tovább."

Aztán otthagytuk. Megmentettem az orosz asszonyt, mert meglőtte volna. Ugye hadiállapot volt, nem kérte volna számon tőle senki, hogy miért lőtte agyon. A németektől meg még úgy se kérték számon. Azok azt nagyon csinálták.

Kozma Szilveszter

Útközben egy község mellett, egy nagy legelő volt, ahol több száz szarvasmarhát láttunk felfúvódva. A német repülők az előző napokban összegéppuskázták, lelövöldözték őket. Mivel júliusi idő volt, meleg volt, bűz volt.

Fazekas György

Hol jobbra térítettek le bennünket az útról, hol balra. Ha katonai egység jött, akkor annak kellett helyet adni, ha szállítmány jött, akkor annak. Minekünk ez nem jelentett pihenőt, mert abban a pillanatban, hogy leállítottak bennünket a mi századparancsnok-helyettesünk ott volt és azonnal munkára vezényelt bennünket.

Ott voltak a szekerek, vagy esetleg teherautók - kevés teherautója volt azért a magyar hadseregnek -, de ha német autó jött és a porban elakadt, üresen pergett a kerék, akkor is neki kellett esnünk megtolni. Szekereknél "küllőre" - raccsolva beszélt a hadnagy, a századparancsnok-helyettes -, akkor küllőre kellett állnunk. Ha nem jött semmi, akkor pedig azonnal "bogáh hát" - mondta - bogárhátúra csinálni az utat. Volt egy lapátunk, vagy egy csákányunk, vagy egy ásónk. És ott volt a por. A port vacakolgattuk jobbra-balra azért, hogy ne legyen nyugalmunk.

Az a bizonyos szennyvízelvezető csatorna, amibe egy hónapon keresztül naponta beszálltunk, annak a patakrészét már Csincsának nevezték. Akkor elneveztük az összes hiábavalót csincsázásnak. Na, csincsáztunk ezeken az utakon. Csak felvertük a port, rontottuk az utat, de ne álljunk meg egy pillanatra se. Enni kaptunk időnként négyen egy komiszkenyeret és négyen egy paradicsomos német halkonzervet. Egyébként avval szerencsénk volt, mert a magyar katonák is azt kaptak, azok meg nem ették, és rendszerint odaadták nekünk.

Haraszti György szakaszvezető

Sztarij Oszkol előtt le kellett állnunk, mert a homoksivatagon nem tudtunk tovább menni. A németek lánctalpasokkal segítették át az egész osztályt.

Gellért Sándor

Olyan nagy, térdig érő homok volt, hogy ha reggel felvettük a gatyát, meg az inget, az már estére piszkos volt. Azon a kemény, durva khaki anyagon is keresztülszüremkedett a por. A homokos területen a németek nem tudtak támadni páncélosokkal, se a magyarok semmivel. A motorkerékpáros, biciklis alakulatok mind lemaradtak. Elő kellett venni a XX. század háborújában a huszárságot.

A kecskeméti huszárokat vetették be előttünk, figyeltem, hogyan megy a támadás. Mi utánuk gyalog, mert az első lépcső voltunk. A huszárok legyezőszerűen vezették a támadást. Szétrebbentek, és egy-egy bunkert - mert Sztarij Oszkol betongyűrűvel volt körülvéve - csak egy huszár támadott.

Varga József szakaszvezető

Ott voltak a németek is. Akkor már a jobb szárnyunkon a németek voltak. Ott vezették be az oxigénelvonó fegyverüket. Ez úgy ugatott, mint a kutya. Hiszen úgyis, a Hitler kutyájának hívták.

Nem volt olyan nagy hatása, hogy az embert az annyira megzavarta volna. Inkább a fizikai hatása volt erősebb.

Mást nem is láttam ott bent az erdőben, mint embereket, meg voltak feketülve és merevedve.

Haraszti György

Volt egy 800 méter átmérőjű kör alakú tiszta rét. Nagyon szép tisztás. Ott az orosz katonák ebédeltek vagy kártyáztak, gúlába össze volt a fegyverük rakva. Mind meghalt.

Mi még akkor el is mentünk megnézni őket. Se becsapódás, se bombázás nyomok. Hát mitől haltak ezek meg?

Kollár Béla szakaszvezető

Tény, hogy ott az embereken nem volt külső sérülés, lőtt seb. Csak a fulladásos halál tipikus ismérvei. S persze a hozzávaló hullaszag. Egy konyhai üstben kuporgott egy halott.

Varga József

Akármit csináltak, fegyvert tisztítottak, lőttek, vagy akár kártyáztak, vagy ettek, mindegy, akármilyen testhelyzetben voltak, úgy maradtak, úgy merevedtek meg, ahogyan voltak.

Haraszti György

Borzalmas látvány volt.

Nemes Tibor

Keresztülvonultunk Sztarij Oszkolon, láttuk, hogy le van rombolva, a házak égtek, ki volt dobálva az üzletekből minden. Ott megálltunk kicsit pihenni.

Gellért Sándor

Ott bezárult a gyűrűnk. Körülbelül ötezer orosz foglyot láttam az Oszkol völgyében. Ki volt száradva a medre, mert akkor már nagyon melegek voltak. Már a németek kezében voltak a foglyok, és az Oszkol hídjáról mérték nekik a fekete levest. Még belenéztem a kondérba, hogy milyen leves. Tiszta fekete leves volt, amit mértek ott a foglyoknak. Aztán Sztarij Oszkolon futva mentünk végig. Egy házba azért csak beugrottam, félig-meddig ép volt. Épp egy patika volt, a zsebembe tettem vagy öt lázmérőt. Ott volt szétszórva, felszedtem.

Még Sztarij Oszkol előtt meglőttek egy huszárt a partizánok, nem is partizánok, egy partizán. Úgy mondták a fiúk, hogy a csepőtésből - dunántúli szó - lőtt ki. A szíve alatt találta a huszárt a golyó. Nem halt meg, lábon hozták be a katonák a hónaljánál fogva. A mellibe lógott a feje, a hosszú sárga haja is csupa vér volt, mert hozzáütődött az ingéhez. Megfogták a partizánt, odahozták a főhadnagy elé, aztán intett nekem, hogy lőjem agyon. Elmosolyodtam, én nem lövöm agyon. Nem válaszolt semmit se a főhadnagy úr, hanem azt mondja, na, ki vállalja? Ha nem lesz, aki vállalkozik, neked kell agyonlőni. Hát volt, aki vállalkozzon. Egy huszár szakaszvezető - nagyon szép fiú volt, erős, az vállalta, csak adjanak egy jól hordó puskát, kitüntetése is volt lövészetből. Levitette ott az egyik völgybe - többen mentek megnézni, én nem - s agyonlőtte a partizánt.

Bolgyirevka mellett egy tó húzódott meg. Megfürödtünk benne, kimostuk a mosnivalóinkat, aztán halat is fogtak a tóban, kézigránáttal. A katona ugye mindenhez hozzákap, amiből ennivalót lehet csinálni. Kis Kálmán egy kakast is fogott, megfőzte a főhadnagy úrnak. Méhkasokat borítottak, krumplit sütöttünk. Énnekem emlékezetes az az este, bementem valahova tejet kérni - még tehenek is voltak úgy látszik -, és feltűnt, hogy egy szép fiatalember ott van, az nem menekült el. Valószínű, hogy fiatal házas volt, és sajnálta az asszonyt otthagyni. Adtak is tejet, de már óvatos voltam, előbb megkóstoltattam velük, aztán ittam én meg.

Szöveggyűjteményből

A Vörös Hadsereg a III. hadtest támadási sávjában lévő területet tervszerűen kiürítette, hadianyagot nem hagyott hátra. Egyedül Sztarij Oszkolban maradt vissza elég nagy mennyiségű kenyérgabona, amelyet felgyújtottak, ily módon a III. hadtest csak kb. 800 szarvasmarhát zsákmányolt.

A hadművelet folyamán a III. hadtest szovjet harcosokat ejtett fogságba. A kapott utasítás szerint a hadifoglyokat a helyszínen meg kellett vendégelni, a tiszteket külön kellett kezelni, azokat a hadosztály-parancsnokság, majd a hadtestparancsnokság tiszti étkezdéjében külön is megvendégelték. A tiszteket a szakma szerinti előadók beszélgetésszerűen kihallgatták. A legénységet visszakísérték és azokat a németeknek adták át. A hadifoglyok visszakísérése már embertelen volt, különösen azért, mert a németek nem adtak a hadifoglyok részére élelmet. Azoknak csupán az elhullott lovak húsa jutott, méghozzá sokszor nyersen. A hadtest-propaganda gazdasági okokból utasítást adott arra, hogy visszakísérés folyamán a polgári lakosság a hadifoglyokat megvendégelheti, azokkal falvakban pihenő és vízellátás miatt meg is kellett állni. A németek azonban még ezt sem engedték meg, a szovjet hadifoglyokat nem vették emberszámba és velük szemben a legkíméletlenebb eszközöket, és módszereket alkalmazták.

Kozma Szilveszter

Júliusban már elértük a Don-partot. A Dontól visszafelé öt-hat kilométerre volt egy kolhoz, és a kolhoztól beljebb egy folyó közelében egy község, Gremjacsje. A nyári időre tekintettel - jó meleg volt - azt mondták a tisztek, jó lenne megmosni a lovakat, megfürdetni. Volt néhány sebesült ló is, nyakukba, szügyükbe kaptak gránátszilánkot. Nagyjából kikezelték őket.

Úgy szőrén ráültünk, vittük a puskát és lementünk a Don mellé. A gyalogság már elhelyezkedett a Don partján, az innenső, felőlünk lévő oldalon, géppuskákkal, aknavetőkkel. Mérgesek voltak, miért mentünk mi oda, mit zavarjuk most itt őket. Három napig jártunk le a folyóra, addig nem volt semmi lövés.

Fürdettük, mostuk, úsztattuk a lovakat. A fiatal tisztekből, szakaszparancsnokokból kettő-három lejött. Egy elsüllyedt hajónak a roncsából az orra kiállt a vízből. Arról ugráltak bele fejest a vízbe, fürödtek. Elég nagy folyó a Don, nem éppen akkora, mint a Duna, de majdnem.

A negyedik napon, ahogy kimentünk, nem telt bele egy óra, kaptunk a túlsó oldalról a szovjetektől egy jó erős géppuskatüzet.

Persze erre a gyalogság is megszólalt mögöttünk. Elkezdte azt a részt - ahonnan a szovjetek lőttek - lőni géppuskával, aknavetővel.

A szovjetek beszüntették a tüzelést.

De az összes ló, ami ott volt - 180 db - kiugrott a vízből, otthagytak minket, mi meg utánuk mezítelen. Csak éppen a kis alsónadrág volt rajtunk, a parton összekapkodtuk a fegyvert, ruhát, csizmát és a gyalogság mögött ott az erdőben, bizony nehéz körülmények között sikerült a lovakat újra összefogdosni. Ezzel a fürdés megszűnt.

Herencsár Lajos honvéd

Önként jelentkezés alapján, aratni mentünk az oszkinoi domboldalon levő rozstáblára. A perediek kivétel nélkül jelentkeztek. Erre a "harci feladatra" szívesen vállalkoztunk. Miska, aki civilben kőműves volt, szintén velünk tartott, azt mondta, ő lesz majd a marokszedő.

Amikor elindult a csaknem szakasznyi brigád, kaszával és puskával a vállunkon, Miska megjegyezte: Ezt azért csináltatják velünk, hogy fokozatosan szokjunk hozzá a békés élethez. Mert mi lenne, ha augusztus 20-ára beállítanánk, ott várna a le nem aratott gabona, és mi nem tudnánk, mit kezdjünk a kaszával, hanem mindenáron puskát követelnénk.

Jó érzés volt belevágni a kaszát a hatalmas táblába, széles rendekben feküdt utánam a hosszú kalászú rozs. De ha arra gondoltam, hogy nem tudom, mi lesz a hazai gabonával, összefacsarodott a szívem. Kihozták az ebédünket, a tábla melletti erdőben fogyasztottuk el. Somogyi százados úr is kilovagolt, hogy megnézze aratómunkásait. Ekkor már a kolhozrendszerről folyt a beszélgetés. Nem jutottunk dűlőre, mert abban már megegyeztünk, hogy valami kolompszóra kiparancsolják a kolhozparasztokat a munkára, de sehogy sem tudtuk elképzelni, hogyan is osztoznak a termésen. Sok-sok, ma már badarságnak tűnő kérdés került terítékre. Egy farkasdi gyerek mindenkit túlharsogva mondta: - Már csak azért is megérte idejönnünk, mert én életemben nem láttam ekkora gabonaföldet. - Miska szólalt meg: - Hát csak jól nézd meg magadnak, hátha többé nem is látsz ilyet.

Vince azt magyarázta, hogy van nálunk is ekkora, a deáki uradalom, csakhogy annak van gazdája, míg ez itt, ki tudja kié. - De jó szalmájú, jó kalászú rozs terem rajta - tettem hozzá.

Távolról ágyúcsatározás zaja hallatszott, a falunk irányában légvédelmi ágyúk ugattak. Az az ő dolguk, mi most aratómunkások vagyunk. Békebeli foglalkozás ez a javából, gondoltuk magunkban. Ebéd után nem engedett minket Somogyi pihenni, pedig az - emlékezetem szerint - minden aratáskor kijárt. Igaz, mi most sem gazdák, sem napszámosok, sem cselédek nem voltunk, így hát tudomásul kellett vennünk, hogy pihenő nélkül folytatjuk a munkát.

Oszkinó felől alacsonyrepülésben gépek húztak el felettünk, és géppuskatűzzel árasztották el a társaságot. Mondani sem kell, hogy mindenki otthagyta a kaszát és hanyatthomlok az erdőbe menekült. Somogyi rettenetesen fel volt háborodva, és szidta az oroszokat, hogy lám ilyen emberek ezek, még a békés aratóra is lőnek, mi lenne, ha adja isten, nem mi, hanem ők volnának támadásban. Szerencsére, csodával határos módon, még csak sebesülés sem történt.

Másnap nem mentünk aratni.

Szöveggyűjteményből

Egyik tartalékos tiszt naplójából: "Amerre ellátunk; búzakeresztek, akárcsak odahaza Magyarországon. Aratunk, készülünk a télre. Hétfőn megyünk Ivanovkára. Szomorítjuk magunkat, pedig nincs rá szükség. Nem szomorúság talán, ami elfog bennünket, hanem egy kifejezhetetlen érzés. Honvágy, a haza fölötti aggodalom, az itteni állapotok szülte hangulat, és az élet és halál közötti állandó tojástánc."

Gellért Sándor

Esős este volt, vaksötét. Nem szabad volt lámpát se gyújtani. Akkor löktek be bennünket a Don-kanyarba.

A Don-kanyar előtt van egy község, amit úgy hívnak, hogy Novo Uszpenka. Odáig értünk. Nagyon sáros volt az út. A szekerek elakadtak, káromkodtak a kocsisok. Nem tudtuk hol járunk, akkor még.

A főhadnagy úr egy házban helyet fogott magának, bement. Nem is ő fogott, hanem a csicskása, akit azt hiszem Straub Ferencnek - sváb fiú volt, ezért aztán egy kissé fennhordta az orrát - hívtak.

Besötétítették az ablakot, a főhadnagy úr kiállította az őröket, lefeküdt az ágyba, mintha a legjobban végezné a dolgát, csizmáit lehúzta, és a zubbonyát.

Én, mivel a századtörzshöz tartoztam a pitvarban feküdtem le, fejem alá tettem a borjúbőrt. Lábamat nekifeszítettem az ajtónak. Mellettem feküdt a család, akit kihánytak a szobából, ugye.

Hogy mekkora volt az a család, nem is láttam, nem is gyújtottam lámpát, csak nagyon sokan lehettek, mert ott jajgattak a gyerekek, nyögtek. Nem tudtak hova lenni a félelemtől. Ki hitte volna, hogy annak az orosz asszonynak a lábánál fekszem, aki életem egyik legnagyobb szerelme lesz.

Reggel kezdtünk rendeződni, terepszemlét csinálni, hogy hol vagyunk. A főhadnagy úr távcsővel nézte a doni erdőt keletről.

Mi a völgyben vertünk sátrat, nem maradtunk a házban, már jó idők voltak, lehetett kint is aludni, de úgy éreztük, hogy a csillagok minket figyelnek. Nagyon nagy csend volt.

Kádár Gyula vezérkari ezredes

A végcél, a doni vonalnak az elérése ezer-ezerkétszáz kilométeres gyalogmenetet eredményezett ezeknek a csapatoknak.

Természetesen közbeiktatva az ilyen hosszú menettel együtt járó nehézségeket, betegeket, partizánharcokat, úgyhogy mire a Donig elértek, ez a hadsereg tulajdonképpen már teljesen kimerült volt.

Szakács József szakaszvezető

Meg kellett minden orosz házat számozni. Körülbelül félméteres vagy 40 centis magasságú számmal, egyes, kettes, ahány szám volt száz, vagy százötvenig. És ez virított, direkt a ház kapuján, vagy a homlokzatán, messziről meglátták azt, hogy ez a 15-ös, vagy 20-as.

Erre szerintem azért volt szükség, mert akkor minden lakásban fel lett véve, ki lakik ott. Ketten-é, négyen, öten...? És az szentírás volt.

Egy helyen többet találtak, a bíró jelentette, hogy ő ezt az embert nem ismeri. Nem is ismerhette, mert úgy jött illegálisan a fronton át. A végén ez a partizán, mert a végén kiderült, hogy partizán volt, azt mondja, hogy igen, ő tud, nem tudom mennyi távolságra, talán 15-20 kilométerre az erdőben partizán gócokat, csoportokat és ő azt feladja, elárulja - mondotta ő akkor. A parancsnokom, az volt akkor a szálláscsoport parancsnok, óvatos volt, és egy szakasz katonát küldött az ő általa megjelölt úton, én is köztük voltam. A partizánt pedig beöltöztették magyar egyenruhába, katonának. Éppen mellettem ment - hármasával mentünk -, ő középen. Úgyhogy messziről ezt senki sem látta, ha csak nem szól, hogy magyar katona, vagy sem.

A parancsnok óvatosságból - amikor megvolt ez a puskás egység, meg azt hiszem két géppuska oldalt - előreküldött egy kétszemélyes járőrt, a terep felderítésére.

Egyszer csak halljuk a lövöldözést. Összelőttek. Felfedeztek egy búvóhelyet vagy mi... Az egyik elesett, lelőtték, ott maradt, a másik könnyebb sebesüléssel vissza tudott vonulni. Kiderült, hogy a partizán tőrbe akarta csalni az egységünket. Ez tény. Vallatták, vallatták, aztán - úgy tudom - a kémelhárítón kivégezték. Tanító volt. Tudom, mert nálam maradt egy darabig a kis notesza, aztán én is eldobtam. Lehetett olyan 25-26 éves fiatalember.

Gellért Sándor

A mi zászlóaljunk Otticsikát szállta meg. Keresztülment a hármas erdőn, ami 12 km hosszú és 2 km széles volt. Engem Uszpenkában hátrahagytak, mint lőszertisztest. Itt volt az életem egyik legnagyobb szerelme, ami idővel szétszakadt, mert szét kellett szakadnia. Egy orosz asszony, vagyis ukrán asszony volt, ahogy megtudtam később tőle. Úgy figyeltem fel rá, hogy két kisgyermekével karingált a völgyi vízre mindig, egy kisfiúval és egy kislánnyal. Hároméves lány, és egy négy-öt éves kisfiú. Aztán még inkább felfigyeltem, amikor - tudniillik én a szomszédjukban aludtam, szintén a lőszeres házban - a bakák meg a huszárok jöttek be hozzám, s reggel mondták, hogy nem tudtak semmit sem elérni ezzel a szomszédnővel.

Egész éjjel verdesték az árokban. Leszakították róla a ruhát, de nem tudtak semmit se kezdeni vele, - igen erős nő volt - nem hagyta magát.

A háború a nőkből is vagy a nagy bátorságot hozza ki, vagy a nagy gyávaságot, a nagy jellemet. A bátorság helyett ezt is mondhatnám. Hát ebből a nőből a nagy bátorságot hozta ki. A férje, ahogy később elmondta, szovjet tiszt volt. Elég az hozzá, hogy én innen Uszpenkából nem is szerettem már elmenni, mert annyira szerelmes voltam bele, hogy ha egy nap nem láttam, már szinte betege voltam. Hirtelen szerelem lett. Én nem birkóztam vele, s így azt hiszem, hogy megszeretett. Fogtam neki a doni erdőben egy kóborló tehenet. Nem is egyet, kettőt fogtunk, csakhogy az egyik tehén elszabadult. Hazavittem, azt mondtam neki, fejje meg.

Tudtam, hogy annak a családnak is fog adni, aki vele van. Hét gyermeke volt annak a vénasszonynak, kisgyermeke. Mind egycsomóba zsúfolva. Éheztek ugye, hát mit lehetett tenni.

A kertben valószínű, volt valami kis krumpli. Én csak azt követeltem tőle, hogy egy kicsi agyagcsésze tejet tegyen nekem félre, dugja el. Azt úgy eldugta, hogy senki nem látta a házbeliek közül. Egyébként mindig szárnyalt értem a nő.

Adtak a tehénnek enni: láttam, mindig szedik a gazt, a vénasszony ugye fejte. Ha itthonról csomagot kaptam, azt teljesen odaadtam neki. Abban volt só, tisztított dió, sósborszesz, cukor meg tésztanemű. Öt-tíz kilós csomagot lehetett küldeni. Tápláltam, mert láttam, hogy milyen szegények. Nekem köszönhették az életüket. Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizánnő. Mindent tudtam róla, de senkinek nem mondtam. Ő is látta, hogy én nagyon szeretem. Egy éjszaka, vagy este álltam az ajtónál, udvaroltam neki. Megjelent az a zászlóaljkürtös, aki agyonlőtte a partizánt. Ahogy odaállt a szakaszvezető, meghökkent, mert a nőért jött, az meg sejtette, hogy érte jött, és köszönt a kürtös, de egy szót sem szólt többet. Csak állt és nem mozdult. És azt mondja nekem, de jó volna megbaszni. Azt mondom én, hát nem volna rossz. Ennyi beszélgetés volt köztünk. Akkor fogtam magamat, bennem is volt egy kis huncutság, ki akartam próbálni, hogy szeret-e engem az a nő. A férfi is mindig kételkedik, s a nő is a férfiban. Mutattam neki, megjátszottam, hogy megyek lefeküdni. Eszem ágában sem volt, hogy otthagyjam, ugye a másiknak. "Ja szpatty" ennyit tudtam oroszul, hogy megyek lefeküdni.

Már sötétedett erősen. Lenyúlt és a nadrágomnak azt a kisonkásodott részét, megfogta, és iszonyúan húzott magához és erősen nézett a szemeim közé, a kék szemeivel, hogy el ne menjek.

Megértettem mindent ebből, nem is mentem volna el, csak ki akartam próbálni. Persze ő elhitte azért a huncutságomat. Bementünk a szobába, a kürtös kint maradt a pitvarban, rávetette magát ott a vénasszonyra.

A karos ládára ültünk, ott csókolóztunk, mert szerettük egymást. De az ajtót nyitva hagytuk és minden behallatszott hozzánk, amint a kürtös csülkölte a vénasszonyt.

Engem is elkapott a láz, ha szabad ilyeneket magyarázni, a hátgerincemből kicsorgott a velő, annyira kívántam. Felkaptam az ölembe és belevágtam a szemben lévő ágyba. Nem kell itt ezeket már mondani, mert ez már nem illik ide. Hanem akkor megszólalt németül. Itt hökkentem én meg, és jó hogy éjszaka volt, nem nappal, mert elpirosodtam, hogy hoppá, itten valami baj van, hát honnan tud ez németül. És ez tiszta parasztruhában van.

Azt mondta nekem németül, hogy "Ich bin Lehrerin". Attól kezdve összeszedtem minden német tudásomat, ő is a magáét. Oroszul, németül gagyogtunk. Mikor a kürtös elkocogott az utcán, kiment, felsuppintotta a vénasszonyt. Persze miközöttünk nem sok minden történt, hiszen az ember ki volt nagyon fáradva. Elsült a sudrimankó már mindjárt a szoknyája szélinél, ugye. Kimentünk az udvarra, és ott jajgatott, hogy háború van, háború van, s nézett kelet felé és összetett kezével felcsápolt a holdra. "Vojna, vojna, vojna" csak ezt jajgatta, és akkor magyarázta el nekem, hogy ő Kijevben lakik és tanítónő.

Vittem neki Otticsikából könyvet. Egy kocsis kiáltja, hogy önkéntes úr, tessék csak jönni, mert itt a házban könyvek vannak. Mindenki tudta, hogy szeretem a könyveket, ott is tudták a kocsisok. Csakugyan széthányva a könyvek, - a tanító lakhatott ott, mert nem messze volt oda az iskola - felszedtem Lermontov, Majakovszkij műveit, azután Tolsztoj Első Péterét, hogy mikor ringatja a vénasszony a pulyáját a bölcsőben, hát olvassa. Olvasta is Tolsztoj könyvét.

Neki nehezebb dolga volt, mint nekem a kettőnk kapcsolatában, mert énnekem volt egy magyar-orosz szótáram. A magyar szót kapásból kikerestem, ő meg félnapokig kereste azt az orosz szót, amivel válaszolni akart nekem. Úgy váltunk el, hogy kivonták a zászlóaljat, Dubovoj községbe mentünk Novo Uszpenkából. Ő az ablakban ült, volt egy fehér keszkenő és azt... Én nem mentem rögtön el. Az egész század elment már régen, én egy órát rátöltöttem. Nem mentem a parancs után, mert nem bírtam volna elszakadni tőle. Egy örökkévalóság volt nekem akkor minden perc, úgy éreztem, hogy az kell nekem.

Nagyon megkönnyeztem és nagyon sajnáltam, de ő is - azt hiszem - engem. Akkor szakadtam el tőle, amikor felváltottak bennünket. Az egriek bejöttek a faluba, egy nagy mamlasz katona jött oda elém, egy durva ember, és én oda kiírtam az ajtóra magyarul, hogy a tehenet ne bántsák, mert ez azé a családé, és abból él. Ennyit megtettem még. Hogy aztán mit használtam én ezzel, ki tudja? Azt is megtettem, hogy ha volt egy durva magyar katona, mert ilyenek kerültek, letagadtam, hogy magyar. Azt mondtam, hogy ezek magyarok, magyar ruhában vannak, de ezek svábok, németek... Nagy németellenes volt. Velem együtt.

A sipkámat, a Bocskai-sipkát feltette a fejére, aztán nézte magát mosolyogva zsebtükörben. Tetszett neki is. Kedves asszony volt, egyébként. Hogy mennyire volt partizánnő? Hát ugye titokban, estelenként - észrevettem -, többször összebújtak, összegyűltek a falubeliek. Az utolsó falu volt, a fronthoz közel, ahol civil nép még lakott. Többször összegyűltek és súgtak-búgtak, ki tudja mit. Még néha daloltak is, de milyen gyönyörűen daloltak. Szerettem hallgatni.

Na, elszakadtunk. Hogy ővele mi lett? Evakuálták a falut. Vagy agyonlőtték a magyarok vagy agyonlőtték a németek, vagy nem lőtték agyon, hanem megmaradt a két kisgyermekével, azt nem tudni. Még egyszer visszamentem Dubovoj községből Novo Uszpenkába az egriek közé. Elkéretőztem a főhadnagy úrtól, és akkor megmondtam neki ezt a szerelmet. Mosolygott, azt mondta, hogy miért nem mutattam meg neki azt az asszonyt. Mondom: azt már nem! Nem szólt rá semmit. Azt mondta: Eridj el Novo Uszpenkába a saját felelősségedre. Én nem engedlek el, de ha akarsz, menj! Nem engedett, de ha akarok, menjek. Hát én meg biciklivel visszamentem. Az oroszok megláttak. Ott volt a front. Pontosan. Megláttak, ahogy a dombon hajtottam a gépet. Három aknával rám lőttek, mind a hátamnál csapott le.

Bementem, senki nem volt ott. Az egriek is a házak köré vájt futóárkokban voltak. Ott volt a vonal. A ház széjjel volt dúlva. Nem láttam semmit.

Stinszky József egyszer azt mondja nekem, hogy nem megyek el vele egy nyomortelepre? Dehogyisnem - gondoltam magamban -, hátha az az asszony ott van azon a nyomortelepen, oda kergették. Elmentünk. Vitt ez a Stinszky József - jó ember volt -, több zsák kenyeret ezeknek a nyomorban élő orosz embereknek, akik a puszta földön kint, egy völgyhajlatban feküdtek. Erről a magyar hadvezetőség nem tudott. Stinszky tán titokban oroszbarát volt - én nem tudom -, de hogy németgyűlölő volt, az biztos. Főhadnagy volt akkor.

Végignéztem a menekülteket, földbe vájtak egy lyukat, ott aludtak. De nem találtam köztük. Úgy szerettem volna megtalálni. Talán el is vittem volna akkor. Nem tudom, hogy mi lett vele. Ha él, a magyarokról egész biztos csak jót mond, még a gyermekei is. Ha nem él, hát akkor nem él.

Nagy-nagy törés volt a lelkemben ez. Az életemben vagy három-négy szerelmem volt, de én nem mondhatom el azt, hogy elhagytak engem. Mert kettőt elvitt a halál, egyik hastífuszban, a másik meg rákban... és ez pedig így tűnt el. Úgyhogy énnekem a szerelmeim élnek mind egyszerre, nem volt megszakadás.

Ez az orosz asszony is sokat jelentett az életemben. Akkor is úgy mondtam, hogy ez a háború csak azért volt, hogy mi ketten találkozzunk. Én megbékéltem az orosz néppel. Olyan madzaggal kötöttem meg vele a békét, amit nem tud eltépni senki sem.

Boldizsár Iván

Az előrenyomulás úgy festett, hogy mi közben nemcsak vonultunk, de azt is csináltuk, ami az oszlop neve: elláttunk. Tehát az "Ello"-raktárakban, ez volt az ellátó rövidítése, ott főleg élelmet, italokat és helyenként némi felszerelést is fölvettünk.

Gyakran előrementünk, egészen oda, ahol még harcoltak, néha bele a tűzbe, leadtuk, amit fölvettünk, aztán vissza, szembe az előrenyomuló német és magyar, részben román seregekkel és párhuzamosan a kitelepített lakossággal.

Átmentünk Voronyezsen is. Sok helyütt még égett. És ahogy ott lassan az a huszonnégy kocsi előremászott, a fiúk leugráltak, körülnéztek. Egyszerre odajött az egyik - akkor már szakaszvezető voltam, az ember nem tudja, hogy közben miért léptetik elő, vagy miért nem -, és azt mondta, hogy szakaszvezető úr, itt van valami magának. Mondtam, nem akarom azt nézni, égő házak... nem, nem, nem... Leszálltam és az egyetemi könyvtárba vezettek, az egyetemi könyvtár égett, rengeteg könyv feküdt egy halomban, és mondták, hogy tessék, hát miért nem visz haza ebből könyvet? Gyönyörű könyvek voltak ott, volt egy Lamartine: A girondiak története, első kiadás, francia kiadás. Megvan.

Mikor 68-ban megint kint voltam, akkor elvittem magammal ezt a könyvet, hogy visszaszolgáltassam. Nem ugyanott építették föl a könyvtárt. Új épületbe mentem, ahol fiatal nők voltak a könyvtárosok, az igazgató is. Ezt visszahoztam, mutattam a könyvet. Akkor rendkívül ünnepélyes formában, sok vodka és puszi között beleírták, hogy ezt nekem adományozzák.

Három vagy négy napot abban a körzetben töltöttünk, és tulajdonképpen a háború igazi arcával először ott ismerkedtünk meg, amikor jöttek vissza a sebesültek, a szétlőtt páncélkocsik és harckocsik.

Fazekas György

Napokon keresztül mentünk, olyan kéthetesre saccolom ezt az utat. A vége felé szekerekre felrakva rettentő állapotban lévő sebesülteket, a szekérlőcsbe kapaszkodó felkötött karú honvédeket láttunk baktatni.

Beszélni nem lehetett velük. Abból, hogy gyalog is mentek, karjukon, vállukon sebesültek, arra következtettünk, hogy nem lehetett nagyon messze az ütközet. Megláttunk egy munkaszolgálatos századot, amelyik szemmel láthatóan velük jött. A századot Kárpátaljáról, Munkács, Ungvár környékéről toborozták. Furcsa emberek voltak. Lenéztek minket, asszimilált hazai zsidókat. Jiddisül beszéltek, de a legtöbb tudott oroszul, németül, románul. Átkiabáltunk nekik, nem válaszoltak. Közöttünk is volt azonban, aki tudott jiddisül és megkérdezte, hogy mi van? Mire az egyik megállt, szertartásosan hármat lépett hátrafelé, hajlongott az ima mozdulataival és hangján s olyasmit mondott: Ajszem solajm holénü. Nekem valahogy ismerős volt ez a mondat, de nem tudtam mit jelent. Megkérdeztem ettől a bajtárstól, mikor aztán továbbmentek. És erre azt mondja: a zsidó vallásban a férfi, aki hozzátartozóját gyászolja, elmond egy imát, aminek annál a mondatánál, amit ez mondott, három lépést hátrálni kell. Ez az ipse azt akarta jelezni, hogy a mi hős hadseregünket itt megverték, és visszavonulás van. Hát így tudtuk meg. Alig mentünk 1- 2 órát, egy teherautó érkezett, egy törzsőrmester ugrott le róla, meg egykét katona. A parancsnokhoz mentek, s utána tizenkettőnket kiválasztottak. Föl az autóra! Nem tudtuk, mi ez. Kb. 10 percet mentünk egy erdőben, egy óriási raktárhoz, egy magyar ellátó oszlophoz. Ott aztán megtudtuk azt is, hogy előző nap indult egy magyar támadás, amelyik rövid előnyomulás után szovjet ellentámadást kapott és visszanyomták, hátrább, mint a kiindulási pont volt. Ott aztán megállt a szovjet ellentámadás, beásták magukat, a magyar csapatok is beásták magukat, és akkor tudott előrejönni ide az Elo, de ebben a zűrzavarban az a munkaszolgálatos szakasz, vagy század - nem tudom milyen erő lehetett -, amelyik az ő kiszolgálásukra volt rendelve az nem volt ott, tehát elküldték ezt a törzsőrmestert, hogy az első munkásszázadból szedjen fel embereket. Így kerültem én oda.

Néhány napig "aranhuezi" szép napok voltak, zabáltunk, mint az állatok és közben reggeltől estig dolgoztunk, és azt hallottuk, hogy persze büdös zsidók itt is becsapnak bennünket. Mert soha vételező és GH-s között egység nem jöhet létre, mert a vételező meg van róla győződve, hogy a GH-s lopott és teljesen igaza van, és a GH-s meg van győződ-ve, hogy a vételező lopni akar, és ebben is igaza van.

Szöveggyűjteményből

A hadsereg hadtápcsoportjának 1942. július havi jelentése:

A csoport Korovinc-Tyim-Sztarij Oszkol körzetében partizángócokat és szétugrasztott ellenséges részeket semmisített meg. Az ellenség vesztesége 148 halott. A hadtápcsoporté két halott, 17 sebesült. Foglyokat is ejtettek, 15 tisztet, 1821 katonát. Kétszázhárom partizánt kivégeztek, közöttük tizenegy nőt. 2377 férfit, partizángyanúst és katonaköteleskorút pedig internáltak.

A jelentés végén megjegyzés: kivégeztek még 17 orosz zsidót, közülük három nőt.

Herencsár Lajos

Július vége. Hajnalban volt az ébresztő, a század teljes menetfelszereléssel sorakozott. Jónás zászlós úr, aki civilben tanító volt, vacogott a korai ébredéstől, vagy a készülődés izgalmától, és idegesen topogva járkált szakaszától a miénkig. Jónás rendkívül egyszerű ember volt, nem volt meg benne az a megjátszott katonai kivagyiság, ami a hivatásos tisztekre, annyira jellemző volt, különösen, ha biztonságban érezték magukat.

A tisztek, mint tartalékost, ki is rekesztették maguk közül. Most is olyat tett, ami nem volt tiszthez méltó. Az egyik katonától kölcsönkért egy csajkát, és beállt a sorba a fekete löttyért. Miközben fázósan kortyolgatta a kávét, szépen elmondta nekünk utunk célját. Tele gúnnyal kezdte: - Élesek a szuronyok? Mert hogy most elmegyünk, a Don innenső oldalán levő oroszt átdobjuk a vízen, és ezzel befejeztük!

- És elmegyünk haza! - vágtuk rá kórusban.

- El ám, oda, ahonnan jöttünk - folytatta még jobban vacogva. - És majd szórják ránk a virágot a komáromi utcákon, annyit, hogy ki sem látszunk belőle.

Tarczaly meglepődött, hogy amikor tájékoztatni akart bennünket, mi alázatosan jelentettük: ismerjük már a feladatunkat, most elindulunk, megsemmisítjük az állítólagos hídfőt, és megyünk haza. Tarczaly fanyarul elmosolyodott, mindannyian tudtuk, nem mondja ki, mit gondolt.

Tikkasztó hőségben egy olyan falun meneteltünk keresztül, ahová az evakuáltakat telepítették.

A falut elhagyva, tankok által felszántott úton folytattuk a menetelést, most már harci alakzatban. Utászok, híradósok, munkaszolgálatosok terepszakaszig futva tették meg az utat, mi értetlenül néztük, mit szaladgálnak, mit rejtőznek ezek, hiszen senki sem lő. Arcuk ijedt volt, mint aki támadás után van.

Osztrogozsszkba érkeztünk. Hatalmas, gazzal benőtt gyümölcsöskertben helyezkedtünk el. Itt lesz az ebédünk, hangzottak a csalhatatlan konyhai hírek, ebéd után pedig folytatjuk utunkat. Szigorú rejtőzést rendeltek el. A gyümölcsösből minden eltávozást megtiltottak. Az utca túloldalán, az egyik ház udvarán békebeli kiképzés folyt: jobbra át, balra át, puskával tisztelegj, vigyázz! No, ezek biztosan haza készülnek, jegyeztük meg többen is egyszerre. Nem sokáig hallgathattuk a békebeli vezényszavakat, mert már hallottuk is a kilövéseket. Megismertük a katyusák jellegzetes hangját, aztán jött a lövedékek méltóságteljes, szabad szemmel is látható repülése. Ezt a zenét hallottuk egész éjjel Oszkinoban a frontról és ezért szaladgáltak errefelé az emberek olyan ijedt rejtőzéssel.

Vége szakadt a békebeli kiképzésnek. Egy egész sorozat repült a kiképzés színhelyére, feltehetőleg hírmondó sem maradt a rajból. Csak most kezdtük komolyan venni a rejtőzésre kiadott parancsot, és izgultunk, hogy minél előbb elinduljunk a gyümölcsösből. Megtudtuk, hogy tizenöt percenként küldenek egyegy sorozatot a Sztálinorgonák, ahogy mi neveztük a katyusákat.

Meghajolva, kúszva, egyenként hagytuk el még ebéd előtt a gyümölcsöst. Valóságos bokorerdő volt a század az álcázásra, málháinkra tűzdelt gallyaktól. A szemerkélő eső, a fénytelenség, mintha nekünk kedvezett volna.

Szerencsésen elhagytuk a falut, és már a T-34-esek által kitaposott nyomokon haladtunk egy rozstáblában, amikor az ismerős hang újra megszólalt a néhány száz méterre húzódó erdőn túlról. Mintha a Sztálin-orgonalövedékek törtek volna utat a felhők között, úgy nyílott meg a késő délutáni nyári ég, kisütött a nap, és teljes pompával világította meg a mögöttünk hagyott falut. Visszanéztünk. Tizenhat Sztálin-orgonalövedék reszkettette meg a tájat. Gyümölcsösünk pozdorjaként szóródott a magasba. Ezt is megúsztuk, de mi lesz ezután.

Libasorban, biztatás nélkül is futva igyekeztünk megtenni az utat, amely a mély, sötét erdőig vezetett. Olyan volt ez az erdő, mint kukoricatábla pusztító jégverés után, a kettétört fák fehéren mutatták az ég felé sérült testüket, alattuk emberek és állatok bűzlő tetemei hevertek szanaszét. Amikor lihegve beértünk az ijesztő sötét erdőbe, ez a látvány fogadott bennünket.

Tarczaly, miután kifújta magát, kezével maga köré intette a szakaszt, matatott a térképen, és mint ilyenkor mindig, vacogva tájékoztatott bennünket, hogy az Uriv-Storozsevoje közötti erdőben vagyunk, az erdő túloldalán folyik a Don, és ebben a kanyarban van az orosz hídfő, amit fel kell számolnunk.

- És aztán megyünk haza! Igaz, zászlós úr? - kérdezte kórusban a fél szakasz.

- Már aki - válaszolta Tarczaly lemondóan, nem is próbálta titkolni levertségét, rettegését.

Imre sóhajtott föl:

- Haj fiúk, csak egyszer innét megszabaduljunk!

Vissza     Tovább