A III. magyar hadtest és parancsnoka

Az utóvéd utóvédjei.

gróf Stomm Marcel altábornagy,

(1890-1968)

A III. hadtest parancsnoka. A visszavonulás alatt lábai lefagytak, mindkettőt amputálni kellett. Lakója lett Ljubjanka és Butirka celláinak. Itthon halálra, lefokozásra, teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ezt "kegyelemből" életfogytiglani börtönre változtatták. 1954-ben a hátralevő büntetését elengedték. 1956-ban - ír származású lévén - kimehetett volna írországi rokonaihoz, akik nagyon hívták. Itthon maradt. Amputált lábakkal, autóbuszon járt orvosi kezelésre. A buszon érte a szívroham 1968-ban. Hetvennyolc éves volt.  1989-ben rehabilitálták. 

    A harctéren december 5-én vettem át a hadtestparancsnokságot. Parancsnokságom alá három úgynevezett könnyű hadosztály tartozott: a 9., a 6. és a 20. hadosztály. Ezeket azért nevezték könnyű hadosztályoknak, mert egy-egy hadosztálynak csak két gyalogezrede volt, szemben a német és az orosz szervezéssel, náluk egy-egy hadosztályban 3 gyalogezred volt rendszeresítve, a felszerelésük is összehasonlíthatatlanul jobb volt a mienknél.

    Hadvezetésünknek már akkor is világos volt előttem két nagy hibája: a reménytelenül és védhetetlenül hosszú védelmi vonal, erre még mentség lehetett, hogy ezt a német hadvezetés kényszerítette ránk, a másikért azonban csak magunkat hibáztathattuk. Ez a váltás módja volt. Ez abban állt, hogy a harctéri alakulatokat felváltó zászlóaljak nehéz fegyverek nélkül, későb helyenként puska nélkül érkeztek ki a hadműveleti területre, a november-decemberi váltó csapatokat némi kiképzés után küldik ki a védőállásokba. Ennek súlyos következményei lettek...

    A magasabb parancsnokságok mellett német összekötő törzsek voltak rendszeresítve. A hadseregparancsnokság mellé beosztott német összekötő törzs parancsnoka von Witzleben tábornok volt. (nem a Hitler elleni merénylet után kivégzett Witzleben tábornok, hanem az unokaöccse. A szerk.)  Meg akart ismerkedni hadtestem helyzetével, ezért látogatást tett nálunk. Karácsony után, december 26-án érkezett és két napig volt nálunk. Már az első napon ismertettem vele a csapatok zömének gyenge szellemét, hiányos kiképzését, rossz felszerelését és fegyverzetét, valamint a páncélos elhárítás szinte teljes hiányát, amely tényezők szinte lehetetlenné teszik, hogy feladatukat nagy kiterjedésú harcsávjaikban minden jelentős tartalék nélkül és az állásépítési munkákban kifáradva, egy jól felszerelt, harckocsi alakulatokkal ellátott, hideget bíró, szívós ellenféllel szemben meg tudják oldani...

    Mivel engem az urivi hídfőben jelentett ellenséges gyülekezés közelről érintett, január első napjaiban - negyedike-ötödike körül - felhívtam távbeszélőn az Urivnál védő 7. könnyű hadosztály parancsnokát, vitéz Szabó László vezérőrnagyot, akit kiváló vezérkari tisztnek és katonai attasénak ismertem, kérve az ő helyzetmegítélését. Válaszának lényege az volt, számol az orosz támadással, de bizalommal néz eléje.

    Katonaszerencsét kívántam neki a támadás lefékezéséhez , de magamban megdöbbentem. Én nem voltam képes bizalommal nézni a jövő elé akkor, amidőn a szovjet már körülzárta Sztálingrádot, felsodorította és visszadobta a román és olasz hadseregeket, és már csak egy német hadtest és a vékony, tartalék nélküli, felette gyenge fegyverzetű 2. magyar hadsereg volt a Donnál. Hiszen nyilvánvaló volt már a szovjet jobb felfegyverzése, és páncélosokkal való ellátottsága.

    Január 11-én a magyar hadsereg északi szomszédságában álló 2. német hadsereg parancsnoka, Hans von Salmuth gyalogsági tábornok látogatott el hadtestparancsnoki törzsszállásomra.

    Von Salmuth gyalogsági tábornokot részletesen tájékoztattam a III. hadtest helyzetéről és harckészségének fokáról. Megemlítettem, hogy korszerű fegyverekben igen szűkölködünk. A hadtest arcvonalán összesen négy hatásos harckocsielhárító löveg van. Sorozatvetőnk nincs. Aknavető, géppisztoly kevés. A kézi lőfegyverek fagyálló olaj hiányában befagynak. Az erősebb ellenséggel szemben álló csapatok hangulata nyomott. A nagy hideget nehezen viselik. Jelentettem, hogy számolok az urivi hídfőből történő szovjet támadás sal északnyugat, illetve nyugat, vagyis Sztarij Oszkol, a hadtest vasúti ellátó állomása irányában.

    Von Salmuth megjelenését annak tulajdonítottam, hogy valószínűnek tartja a közeljövőben várható események során a velünk való szorosabb kapcsolat szükségességét. Célzást tettem tehát arra, hogy adódhat oly helyzet, mely maga után vonhatja a 2. német hadseregtől származó erők bevetését a III. hadtest területén. Salmuth úgy nyilatkozott, hogy ezt nem tartja kizártnak, de keze meg van kötve azzal, hogya Legfelsőbb Hadvezetés magának tartotta fenn a neki alárendelt kisebb egységek eltolását is, ami a végrehajtást állandóan késlelteti.

    Hallottam hasonlót más német tábornokoktól is. És azt is, hogy törzseikben őket figyelő tisztek vannak. Anélkül, hogy említettem volna erre vonatkozó hírforrásomat, megjegyeztem, hogy íly körülmények között, ha a tábornokokban nem bíznak, aligha lehet egy több frontos nagy háborút sikerrel megvívni. Az első világháborúban mint vezérkari szolgálatot teljesítő tisztnek alkalmam volt betekintést kapni a breszt-litovszki, erdélyi és romániai offenzívák alatt a német magasabb parancsnokságok működésébe. Emlékszem, mennyire imponált az a bizalom, amivel a német legfelsőbb vezetők alárendelt tábornokaik irányában viseltettek. A német tábornok fogalommá, tekintéllyé emelkedett előttünk. Von Salmuth gyalogsági tábornok - négyszemközt lévén -lehangoltan válaszolta:
- Ez akkor volt. Most másképp van.
Még aznap este tudomásomra jutott, hogy von Salmuth kíséretében egy vezérkari tiszt a náci párt részéről parancsnoka megfigyelésével van megbízva.
Von Salmuth gyalogsági tábornok bennem a régi német tábornok benyomását keltette. Elképzelhető volt, hogy reális tájékoztatásom alapján mérlegelni fogja a III. hadtest helyzetét, s adandó alkalommal nem fog lehetetlen feladatot adni a hadtestnek...

Hans von Salmuth vezérezredes, a 2. német hadsereg parancsnoka.

    Az oroszok támadása 1943. január 12-én az urivi kanyarban álló 20. hadosztály déli szárnyát és a 7. könnyű hadosztályt érte. A betörést az oroszok tűzérségi, aknavető és sorozatvető(sztálinorgona) tűzzel készítették elő. Harckocsik kíséretében végrehajtott támadásuk hét kilométer mély és négy kilométer széles rést ütött a 7. hadosztály védőállásaiban.
A másnap - január 13-án reggel itt saját részről három zászlóalj erőben végrehajtott ellentámadás, az ellenséges páncélosokkal szemben nem vezetett eredményhez. A később odarendelt 700. német páncélos csoport - négy harckocsi híján -. megsemmisült...

    Január 13-a estig az orosz betörés áttöréssé fejlődött. A hadseregparancsnokság ennek folytán a keletkezett réstől északra szorult 7. hadosztálybeli, illetve német erőket a 20. hadosztálynak rendelte alá. Utóbbit pedig az én parancsnokságom alá helyezte. A 2. német hadsereg parancsnoka, Hans von Salmuth gyalogsági tábornok az eseményekkel kapcsolatban érintkezést keresett vitéz Jány vezérezredessel. Megbeszélésük helyéül az én törzsállomásomat választották.

    Vitéz Jány vezérezredes január 14-én reggel repülőgépen érkezett a hadtestparancsnokságra, ahol Salmuthtal találkozott. Ez alkalmat adott arra, hogy mindkét hadseregparancsnokot egyszerre tájékoztassam a hadtest állapotáról. Jelentettem, hogy a hadtest úgynevezett védelmi vonala nem egyéb, mint egy jobban kiképzett folyammegfigyelő vagyelőőrsvonal, melytől - tekintettel a zászlóaljak négy-öt kilométeres kiterjedésére, és a kis tartalékokra, melyek a nagy kiterjedés folytán sehol sem avatkozhatnak be idejében a harcokba - rendszeres védelmet várni nem lehet. Az ellenség tehát, ha csak egy zászlóaljjal is támad, túlerőben léphet fel. A hadtesttartalék egy lóról leszállított huszárszázad és egyéb alakulatoktól ide vezényelt gyenge sízászlóalj egy finn főhadnagy és egy finn altiszt irányítása mellett csak most tanul sízni. Az orosz támadás után létesített "megerősítő csoport" a hadtest déli szárnyán a 20., illetve a 6. hadosztályt támogatja.

    A két hadseregparancsnok nem tett ellenvetést. Az volt a benyomásom, belátták, hogy ily helyzetben nem lehet a hadtesttől védelmi harcot követelni. Számoltam azzal is, hogy hadtestem a 2. német hadsereg parancsnokának lesz alárendelve.

    Január 14-e délutánján a harcok elérték hadtestem területét. Az oroszok elfoglalták Plotavát és Sztorozsevojét, körülzárták a 6. hadosztály sávjába eső Arhangelszkojét és Oszkinót. A hadosztály teljes arcvonalváltoztatásra kényszerült, ehhez azonban nem volt elég ereje. A hőmérő 37-38 fokot mutatott fagypont alatt.

    Érintkezésbe lépett velem a "Heeresgruppe B" parancsnoka, báró Weichs vezérezredes is. Neki is jelentettem a valódi helyzetet azzal, hogy a küzdőknek pihenésre és támogatásra lenne szükségük. Weichs vezérezredes az arcvonalban való feltétlen kitartás rendelte el.

Maximilian Freiherr von Weichs vezérezredes 1943. február 1-től vezértábornagy. 1942 június 4. és július 19. közötti támadó hadműveletek idején a "Weicsh" hadseregcsoport (4. német páncélos hadsereg, 2. magyar hadsereg, LV. német önálló hadtest) vezetését irányította. Ezt követően a "Heeresgruppe B" (2. német hadsereg, 2. magyar hadsereg, 8. olasz hadsereg) hadseregcsoport parancsnoka volt.

    Von Salmuth tábornok hadtestemet a hozzá északra csatlakozó és Voronyezs körzetében álló VII. német hadtest parancsnokának, Siebert német altábornagynak rendelte alá.

    Az oroszok betörései által négyfelé szakított 2. magyar hadseregnek január 17-én hajnali három órakor adták meg végre az engedélyt a visszavonulásra az Oszkol völgy vonaláig. A hadseregparancsnokság Novioszkolba települt át. Tehát mintegy száz kilométerre kerültek az eredeti Don-állásoktól.
A visszavonulás elrendelésekor a Donon csupán a VII. magyar hadtest déli hadosztálya állt, az olasz "Alpini" hadtestre támaszkodva. Északon a III. hadtest 9. hadosztálya, valamint a VII. német hadtest részei.

    Hadtestemet ekkor már nem lehetett annak nevezni. Harcértéke tűzerőben egyezredének sem felelt meg. Érintetlen szervezetszerű egységeink nem voltak. A 6. és 20. könnyű hadosztályok orosz harckocsikkal szembekerülve, közelharcban teljesen elvesztették nehéz fegyvereiket és tüzérségük löveganyagát. A 20. tüzérezred parancsnoka már 14-én feljegyezte, hogy ezredének roncsai vannak csak meg, lövegek nélkül. Ettől kezdve gyalogságként vettek részt a körvédelemben.

    Január 17-e folyamán az oroszok mindenütt felzárkóztak a hadtestünk déli arcvonalára. Az előterep községeit megszállották, síosztagokkal bevezették a felderítést és a tagolt, dombos terep erdőinek, horhosainak kihasználásával közelebb húzódtak a magyar támpontokhoz. Előreszivárgásuk óvatos volt. A fogolyvallomások alapján bennem az a kép alakult ki, hogy az Urivnál áttört erők támadásának célja Sztarij-Oszkol. Ehhez öt-hat gyalogezredet vetettek be, páncélosok támogatásával.

    Január 19-e folyamán a hadtest déli arcvonalának támaszpontjait az oroszok zászlóalj és ezrederővel támádták, a községek elfoglalására törekedve. Január 20. és 21-én az oroszok átcsoportosították hadtestünk reteszállása előtti erőiket. Január 23-án az oroszok befejezték a hadtestünk déli arcvonala előtti átcsoportosításaikat és ismét támadásba mentek át.

    Siebert altábornagy január 26-án délben hozzájárult, hogy hadtestem 26-án este megkezdje a visszavonulást. Hadtestem csapatai tehát 1942. január 26-ig tartották Don menti állásaik utolsó részét, s visszavonulásuk az általános helyzetből következett. E nap a 2. német hadsereg általános visszavonulásának időpontja volt.

    Hadtestemnek a Don védelmében tanúsított teljesítményére büszke voltam. A csapatok megtették, amit egy olyan fölényes túlerejű ellenséggel szemben, mint az orosz, megtehettek. Hadtestem január 13-tól állandó feltartóztató harcokban küzdött, jobbszámyával - az eredeti Don menti állásokból Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Kmelivijlesz vonaláig húzódva vissza. Helyzetmegítélésem január 25-én az volt, hogy az oroszok folytatni fogják támadásaikat, főleg Sztaro Nyikolszkoje irányában, ahol január l6-a óta hadtestparancsnokságom törzsszállása is volt.

    Hadtestem a január 26-át megelőző napokban mind nehezebben ugyan, de teljesítette feladatát, tudniillik azt, hogya 2. német hadsereg jobbszámyát fedezze. Az igen súlyos ember és fegyverzeti veszteségek következtében január 16. és 20. között kétszer is kértem hadtestem sűrgős felváltását a Siebert hadtestcsoport-parancsnokságtól, hogy a csapatokat pihentessem és rendeztessem. Kérésemet mindkét esetben visszautasították...

    Siebert altábornagy személyét illetően a német tisztektől azt afelvilágosítást kaptam, hogy ő a Reichswehrben ezredesi rendfokozatot ért el, és magasabb parancsnokság betöltésére nem volt kiszemelve. Tekintettel azonban arra, hogy bátyja Bajorország náci miniszterelnöke lett, elérhetővé váltak számára a katonai renglétra felsőbb fokai is. Kemény és kíméletet nem ismerő embernek tartották.

Siebert altábornagy, a magyar III. hadtest északi szomszédja, a német VII. hadtest parancsnoka.

    A 2. német hadseregnél bekövetkezett áttörés hadtestem erőit lehetetlen helyzetbe hozta. Veszélyeztetve lett a háta is. A cél tehát az kellett legyen, hogy minél előbb nyugatra tudjunk átcsoportosulni, hogy a teljes körülzárást elkerüljük. A német vezetés részéről az ellenség északi sikereiről és a 2. német hadsereg áttörés utáni mozdulatairól tájékoztatást nem kaptunk.

    Január 26-án hadtestem felsőbb engedéllyel visszavonult. Az oroszok elérték Gremjacze, Sztaro-Nyikolszkoje, Szemigyeszjatszkoje vonalát. A hadtestparancsnokság 26-án Koholba, majd 28-án Throvóba - Siebert altábornagy törzsszállásának helyére - költözött át.

    Január 27-én reggel kilenc óra körül kaptam a Siebert csoportparancsnokság géptávírón adott értesítését, hogy az eredeti rendelkezéstől eltérőleg nem 28-án este, hanem 27-én estével vonuljak vissza Szinyije-Lipjagyi, Nizsnye-Throvo, Verhnye-Throvo vonalára, melyet fedőnévvel "Main" állásnak neveztek. Az ellenségre vonatkozóan híreket most sem adtak, holott a Siebert csoportparancsnokság akkor már tudta, hogy Nyizsnye-Torovótól nyugatra, Nyizsnye-Gyevick körül - tehát azon a területen, melyre a magyar egységek irányítva voltak, már oroszok vannak.

    Huszonhetedikén délután elrendeltem, hogy a csapatok zömét, erős utóvédek visszahagyásával, hátra kell vezetni. Az intézkedés kiadása után a vezetési törzzsel - vitéz Sárkány Jenő vezérkari ezredes, vezérkari fónök, Csató Ernő vezérkari őrnagy, hadműveleti osztályvezető, Dárdai Ernő vezérkari őrnagy, hírszerző osztályvezető és a személyi szolgálatra rendelt segédtisztek csoportjával gépkocsin Verhnye-Throvóra indultam.

    A német egységek igen súlyos veszteség után, délután két óra körül felrobbantották lövegeiket és megkezdték a visszavonulást észak felé. Vissza vonuló oszlopaikhoz csatlakoztak a megfogyatkozott számú magyar egységek is. Január 27-e az arcvonalban is, az arcvonal mögött is, hadtestem felbomlásának napja volt. Rendezett és harcértéket képviselő magyar egységek csak század vagy szakasz viszonylatban maradtak. Bennem és a hadtest törzstagjaiban az a benyomás alakult ki, hogy csak sodródunk ismeretlen német szándékok szolgálatában, és a harc szempontjából értéktelenné vált egységeink az általános visszavonulás keretén belül feláldozásra ítéltettek. Ezt a benyomást a Siebert csoportparancsnokság rideg elzárkózása, a német csapatok lépten-nyomon megnyilvánuló goromba és megalázó viselkedése csak alátámasztotta.

    A január 27-ről 28-ra virradó éjszaka a ill. hadtestnél az összekeveredett visszavonulásban torlódó csapat- és vonategységek nyugat felé való sodródásával telt el. Vezetésről szó sem lehetett. Vezérkari főnökeimmel együtt igyekeztünk a nálunk jelentkező alparancsnokoknak feladatokat adni, ez azonban már harcászati vezetésnek nem volt mondható.

    Tisztában voltam azzal, hogy a magyar csapatokat harci feladatokra nem lehet már alkalmazni. Jelentettük a Siebert csoportparancsnokságnak a csapatok erőállapotát, és harcképtelenségét. Throvóra érkeztünkkor - január 27-28-ra virradóra - pedig helyzettájékoztatást, szabad elvonulási út és hátsóterület kijelölését kértük, ahol a csapatokat pár napon átrendezhessék. E sürgető kérdésnek azonban nem volt eredménye.

    Siebert altábornagy január 28-án reggel személyesen fölkeresett engem verhnye-turovói szállásomon, és közölte, hogy előljáró parancsnokának továbbította a magyar hadtestparancsnokság kérését. Szűkebb törzsem jelenlétében újra jelentettem a hadtest helyzetét, elvonulási utat kérve. Hangsúlyoztam, hogy csapataim január 12 óta harcolnak. A körvédelemben a súlyos veszteségek ellenére hősiesen kitartottak, noha alig volt nehézfegyverük. Tüzérsége pedig csak a 9. hadosztálynak volt. Egyedül Kocsatovkán ezer sebesült és halott volt tíz nap alatt. A lőszerrel első nap óta takarékoskodni kellett. Pótlása nem érkezett. Az élelmezés igen gyenge. Napok óta hiányzik a sebesültek el szállításához szükséges üzemanyag. Üzemanyagot még a páncéltöró lövegek továbbításához sem kaptunk.

    Siebert altábornagy fennhangon, bizonyos lenézéssel, érdes hangon közölte, hogy elvonulási utat adni nem tud. Az eseményeket a hadihelyzet hozta magával, és a németek Sztálingrádnál többet vesztettek. Erélyesen követelte, hogya Verhnye'Throvo, Nyizsnye-Gyevick, Gorsecsnoi utat azonnal tegyem a magyar csapatoktói szabaddá. Siebert helyzettájékoztatást nem adott. Végül pedig felszólított, hogy szóbeli jeleptésemet írásban is adjam be. Ez meg is történt. Már az éjszaka folyamán mintegy két oldal terjedelemben összefoglalt memorandumot adtam át Siebert altábornagynak. Ezzel a viszony köztem és Siebert altábornagy között kiéleződött.

    Az utakat az oroszok állandó aknavető és tüzérségi tűz alatt tartották. Az út két oldalán lótetemek és emberi hullák sokasága hevert. Előrehaladás alig volt a tömött úton lehetséges. A torlódásból nem volt kiút. Nem lehetett menni sem előre, sem hátra. Ezért elrendeltük a gépjárművek és az anyag felgyújtását. Az emberek a legszükségesebbeket magukhoz véve, gyalog folytatták útjukat, vagy egy-egy kitérni tudó száma rakodva érték el- zömben csak január 29-én reggelre - Novaja Olsanka területét. Itt gyülekeztek a magasabb parancsnokok törzseikkel, s ide érkezett teljesen kimerült csapatrészekkel, repülő támadásoktól megtépázottan a Deseő csoport zöme, a seregtest vonatok részei, valamint a 9. hadosztályközvetlenek kisebb részei.

    Turovóba érkezve január 28-án jelentkeztem Siebert altábornagynál és tájékoztattam hadtestem helyzetéről. A 2. német hadsereg helyzetére vonatkozó kérdésemre tőle felvilágo sítást nem kaptam. De azt az utasítást, hogy a Turovo délkelet felől támadó ellenséget tartóztassam fel. Az altábornagytól elmenőben jelentkezett nálam vitéz Oszlányi ezredes, a 9. hadosztály parancsnoka, akinek hadosztály-maradványai éppen Turovóba érkeztek. Utasítottam, hogy kéznél levő csapataival tartóztassa fel az ellenséget és akadályozza meg, hogy az Turovóba betörjön. Oszlányi visszament csapataihoz és parancsomat végrehajtotta. A harc közben aknaszilánktól megsebesült. A németek repülőgéppel szállították el később a harctérről. Ezzel harmadik hadosztályparancsnokom is kiesett.

    A 20. hadosztály parancsnoka, vitéz Vasváry ezredes - hadosztályának csaknem teljes megsemmisülése után, hátsó területre rendeltetett vissza. Vitéz Ginszkey vezérőrnagy, a 6. hadosztály parancsnoka ugyanez okból egész törzsévei ment hátsó területre, hogy a 2. magyar hadsereg visszaözönlött embereiből egységeket alakítsanak.

    Még 28-a folyamán vezérkari főnökömmel, Sárkány vezérkari ezredessel a Siebert harccsoport vezérkari osztályára mentünk tájékoztatást kérve a Siebert csoport és a VII. német hadtest helyzetéről. A vezérkari főnök azt a felvilágosítást adta, hogy csoportjuk német csapatai nyugati irányban visszavonulóban vannak. A VII. német hadtest és az egész 2. német hadsereg  szintén visszavonulóban, de erről pontos képet adni nem tud. Pillanatnyilag a III. hadtest további feladatára sem adhat utasítást, mert ezt a 2. német hadsereg parancsnokságtói várja. Mivel a hadtestcsoport vezérkari osztályának egy része már Logra települt át, tovább nyugatra, célszerűnek tartaná, ha én is odamennék vezetési törzsemmel.

    Siebert altábornagynak és vezérkari főnökének magatartását feltűnő zárkózottság jellemezte velünk szemben. Ebből arra következtettünk, hogy a magyar III. hadtest működésében vélnek hibákat találni, s úgy gondolják, ezekkel saját hibáikat is fedezhetik majd a német legfelsőbb hadvezetés előtt. De utólag elképzelhető az is, hogy a 2. német hadsereg fiaskója volt számukra kínos. Mert a vezetés terén sok hibát követtek el. Ez vitathatatlan. Világos és előrelátható volt, hogy az oroszok a román, az olasz és a 2. magyar hadsereg visszavetése után a 2. német hadsereget fogják felsodorintani. Utóbbit nemcsak délről veszélyeztették, ahol a III. magyar hadtest súlyos veszteségteljes harcokban hárította el az orosz háttértámadást.

    A 2. német hadsereget a Voronyezstől északra levő területen törték át. Ennek hatása alatt oly irányban volt kénytelen igen nagy áldozatok árán visszavonulni, melyet az ellenség kényszerített rá. Sokkal célszerűbb lett volna az oroszok urivi áttörésekor a 2. magyar és a 2. német hadsereget rögtön az Oszkol vonalra visszavonni. Vagyis a sok veszteséget okozott orosz támadásokat rugalmasan elkerülni.

    1943. január 29-én tíz-tizenötezer fős tömeg hosszú oszlopokban kígyózott Olim felé: zömében letargiába merült csoportokból állt, s csak néhány, tisztek körül csoportosult kis részben volt még remény és lélek. Ekkor már köztudott volt, hogy a gyűrű bezárult.

    Kíséretemmel és vitéz Deseő László vezérőrnaggyal január 29-én délben értük el Krutaja-Gorát. A községben német csapatrészek voltak szállásban, s a község szélén sűrű német kordon állt. Ekkor már nem engedtek magyarokat tovább Olim felé, csak az észak felől érkező német visszavonuló csapatokat engedték tovább.

    Hozzávetőleges létszámjelentések szerint mintegy ötezer fő éjszakázott a hómezőn, puskákkal és tíz-tizenkét nehézfegyverrel ellátva.

    A túlnyomó többség itt is a szabadban éjszakázott. Az emberek egész éjjel jártak-keltek, topogtak az utcán, vagy tábortüzek körül melegedtek, nehogy megfagyjanak. Fedél alá, házakba csak kevesük jutott. De ezekben is állandóan tűrniük kellett a német legénység zaklatását, követelőzéseit.

    Elhatározásom Krutaja-Gorán az volt, hogy ha a helyzet úgy kívánja, függetlenül a németektől kapott parancstól, a hadtest maradványaival először az Olim völgyét fogom elérni, s az ott talált viszonyok szerint teszem majd meg intézkedéseimet a továbbiakra. Semmi olyan német utasítást nem teljesítek, amely harchoz vezethetne. Fel kellett készülve lennünk arra, hogy a németek egyenként vagy alakulatonként éreztetni fogják lenézésüket, látva fegyvertelenségünket.

    Hogy kritikus helyzetünknek elsősorban ők az okai, az csak nagyon kevés németnek fog eszébe jutni. Kétségtelen volt, hogy a németekkel szemben főleg az utóbbi napokban erősödő ellenszenv mutatkozott. Tisztek és legénység részéről egyaránt. Példa rá vezérkari főnököm, vitéz Sárkány Jenő vezérkari ezredes. Amikor a hadtestparancsnokságot 1942. december 5-én átvettem, úgy láttam, hogy erősen Hitler-barát. Azonban attól a naptól kezdve, hogy anémet hadseregnek lettünk alá rendelve, felfogása egyre jobban változott és a hadtest veszte ségeinek arányában Hitler- és németellenessé vált. Négyszemközti beszélgetéseink alkalmával gyakran oly élesen tört ki a német hadvezetés ellen, hogy szinte elcsodálkoztam. Már biztosra vette, hogy a németek elvesztik a háborút és Magyarországot a bolsevikek fogják megszállni. Ez kétségbeejtette, s nézetét csak nehezen tudta elfojtani mások előtt.

    Katonai attasé volt Varsóban 1939-ben, s mint ilyen, sokat tudott meg a Szovjetunióról és hadseregéről. Utóbbiról sosem nyilatkozott lekicsinylően. Varsói katonai attaséi szolgálata a lengyel-magyar katonai barátság ápolásán kívül főleg a Szovjetunió és hadseregének felderítéséből állt. Most ez a körülmény is nyomasztólag hatott rá, mert a hadtest felette bizonytalan helyzetében bizonytalanná vált egyéni sorsunk is. A fogságbaesés nem tartozott a kizárt dolgok közé.

    Ugyanebben a helyzetben volt vitéz Deseő vezérőrnagy is, a hadtest tüzérparancsnoka, aki három éven át volt 1937-39-ben katonai attasé Moszkvában, és kiváló szakértője lett a Szovjetunió és hadserege helyzetének. Az ő Hitlerellenessége már attaséi korára vezethető vissza. Nem volt szerencsés ötlet, hogy ezt a két volt attasénkat pont az orosz arcvonaira küldték.

    A január 29-éről 30-ára virradó éjszakát a német csapatok közé ékelt magyarok zöme Olimban és Krutaja-Gorán várta a németek engedélyét az indulásra. A mintegy tízezer főt kitevő csoport azonban hiába várta a németek engedélyét. A kiküldött összekötő tiszt mindig azt jelentette, hogy a németek további kitartást rendeltek el.

    Január 30-án reggelre tiszti gyűlést hívtam össze. Elsőként Barra vezérkari őrnagy szólalt fel. Jelentette, hogya 6. és a 9. hadosztály rendezte meglévő kötelékeit és javasolta az indulást. Dárdai vezérkari őrnagy és Sárkány Jenő vezérkari ezredes azonban ellenvetéssel élt. Meglehetősen heves általános vita után végülis úgy döntöttem, hogy a magyar csapatokat a németektől függetlenül, a lezárt útvonalak megkerülésével, a délután folyamán útbaindítom, és a terepen át igyekszünk elérni az Olim völgyét Sirokijnál. Itt egyesítem a csoportokat, majd az Olim patakon átkelve, rátérünk a tyimi útra. Indulás tizenhárom órakor. Az elővéd parancsnoka Martsa Sándor ezredes. A főcsapaté vitéz Deseő vezérőrnagy.

    Az elrendelt időpontban az oszlop a Krutaja Goráról kivezető behavazott úton el is indult. A magas hóban az előre jutás csak nagy küzdelmek árán volt lehetséges. Január 31-e folyamán hadtestem csoportjai nagy torlódásokon át, sokszor az út melletti terepre szorulva tudtak csak előrejutni, miközben a kötelékek még jobban megbomlottak. Ezt az északról áttört néhány orosz harckocsi rajtaütése csak fokozta, úgyhogy a Krutaja-Gorán és Olimban rendezett kötelékek újra szétestek.

    Sirokijnál az Olim völgyébe jutottam hadtestem egyes részeivel. Sárkány vezérkari ezredes hosszas tárgyalása után végre megkaptuk az engedélyt az átvonuló német parancsnokságoktól, hogy csapataink az Olim pataktól keletre vezető párhuzamos úton visszavonulhatnak.

    Ennek ellenére a német vonatrészek parancsnokai nem engedték meg, hogy a törzs néhány szánja előremenjen oszlopaik közt. Így a törzzsel Ivanovkán rekedtünk. Itt megjelent nálam terepjáró gépkocsin Siebert altábornagy egy tisztje, követelve, hogy a hadtesttörzs is hagyja el az olimi völgy nyugati oldalán vezető utat és gyülekezzék csapatrészeivel a keleti völgyoldal községeiben. Ezen a völgyoldalon menetelhetünk csak tovább.

    A völgyben összevecódött két magyar csoportot a vonatrészekkel együtt hat-nyolc ezer emberre becsültük. Csató vezérkari őrnagy útján hivattam Farkas ezredest, hogy tanúja legyen a német őrnagy tiszteletlen viselkedésének.

    Elrendeltem Farkas ezredesnek, hogy a völgy keleti oldalán meneteltesse csoportját úgy, hogy a csapatok Barbaninón éjjelezzenek. Egyúttal kijelentettem a körülállók előtt, hogy több parancs részükre nincs, mivel sem lőszerrel, sem élelemmel nem láthatom el őket, és mert a Siebert parancsnokságtói sem várhatunk támogatást.

    A hadtest-törzzsel együtt egész éjjelen át tartó lassú vergődés után, február l-jén hajnalban értünk Orlovkán át Krasznoje-Olim keleti bejáratához. A község tömve volt német csapatokkal. A házakba bejutni lehetetlen volt. A hadtestparancsnok szűkebb törzsének pár tiszt jével a község szélsőházának konyhájában, a többiek a szabadban éjszakáztak. A ház szobájában egy német tábori kórház betegei feküdtek. A községben tartózkodott Siebert német altábornagy is, akinél Sárkány vezérkari ezredes kíséretében azonnal jelentkeztem.

    Siebert altábornagy vagy tizenötöd magával feküdt a szobában. Tájékoztattam a hadtest aznapi helyzetéről és az emberek állapotáról. A fegyverzet, a lőszer és az élelmezés teljes hiányáról. Hangsúlyozottan jelentettem, hogy a körülbelül hat-hétezer főből álló magyar hadtest semmiféle harctevékenységre sem alkalmas. Az utolsó két hét harcaiban teljesen kiégett.

    Siebert kijelentette, hogy tudomásul veszi, hogy a hadtest mily súlyos helyzetbe került, de nekik igen nehéz a helyzetük. Míg az út Sztarij-Oszkolig nem válik szabaddá, nem tud menetvonalat adni a magyar csoport számára. A Siebert parancsnoksággal részben Csató vezérkari őrnagy, részben a beosztott német tolmácstiszt ("Sonderführer") útján tartottam fenn az összköttetést.

    Utóbbi február l-jén a reggeli órákban Sieberttól azt a parancsot hozta, hogy hadtestem  igyekezzék délkelet irányában Jaszenkij felé kitörni, és azt visszafoglalni. Ennek a parancsnak a végrehajtását - hivatkozva néki tett jelentésemre - megtagadtam. (21. 108-131. old.)

Vissza    Tovább