Hol vannak a katonák? 6.

Szemelvények Sára Sándor dokumentumfilmjéből

Most amolyan reményt vesztett búcsúzkodások, végrendelkezések következtek, nem egy bajtársunk kérte: Aki életben marad és hazakerül, mondja meg a feleségemnek, hogy... - Így folyt a társalgás a még mindig zuhogó esőben.

Aztán lassan, lassan mindenki elhallgatott. Dideregve álltunk egy fatörzsnek támaszkodva, a nagy csendben csak az esőcseppek koppanása hangzott. A Sztálinorgonák megszokott időnként felvijjogtak, lövedékeik villogtak, majd megremegett a föld, de ez már nem számított zajnak. Bagolyhuhogás hallatszott az erdőből, tovább növelte a rettenetes halálfélelmet.

Úgy gondoltam, ez az utolsó lehetőség a szökésre. Fontolgattam, talán most, innét kéne elindulnom előre. Vagy talán csak akkor, ha már megkezdődik a támadás. Megannyi kérdőjel, de az elhatározásom visszavonhatatlan volt. Azon töprengtem, mikor beszéljem meg a dolgot Imrével, Miskával, esetleg a többiekkel is: most mindjárt, vagy majd csak később.

Értesítés jött, hogy megérkezett a felvételező kocsi; azt mondták tíz-tizenöt levél is érkezett egy-egy embernek, és csomagok is jöttek. Senki nem sietett, hogy felvegye a postát. Kimondhatatlanul is az járt mindenki fejében, hogy csak azután lesz igazán ünnep a hazai, ha életben maradunk, most csak keserűséget okozna.

Elindultam, hogy lássam Ferkót. Szóltam Imrének, Miskának is, hogy elhozom, ha lehet az ő küldeményüket is. Ferkó valamivel matatott a leponyvázott kocsiban, amikor szóltam neki. Te vagy az Lajos? - kérdezte a kocsi ponyvája alól. Koromsötétben próbálta kitapogatni holmijai közül a perediek külön rakott csomagját. Egyet a kezembe nyomott. Nem tudom, melyikteké - mondta, de hogy peredié, az biztos.

- Ne keress tovább, Ferkó - mondtam - ha van számomra csomag, fogyasszátok el holnap és gondoljatok rám, amikor a hazait eszitek. Nem vártam meg, amíg tovább keresgél a kocsiban, hanem elköszöntem. Írjál a szüleimnek -, de nem tudtam többet mondani.

Imre már nyugtalanul mozgolódott a fa tövében, ahová lekuporodott, fogai vacogását többlépésnyire is lehetett hallani. Miközben kibontottam a csomag eléggé meglazított madzagját, Miska is odajött.

Nem tudtuk, kié a csomag, csak annyit, hogy peredié. Pogácsa és kétdecis ital volt benne. Testvériesen elosztottuk, és pillanatok alatt el is fogyasztottuk. Lesz, ami lesz - gondoltam -, szólnom kell. Zavart, hogy Mészáros tizedes is hallani fogja, amit mondok, de arra számítottam, úgy sem tudja már kifecsegni.

- Gyerekek! - Én holnap már nem leszek köztetek. Leveleimet úgy válaszoljátok meg, hogy ne okozzatok szívfájdalmat édesanyámnak, és másnak sem. Talán fogunk még találkozni az életben, de az is lehet, hogy soha nem látjuk egymást. Én már nagyon meguntam ezt a bakasort, és élni akarok, méghozzá emberi módon.

Néma csöndben ültünk tovább. Az eső elállt. A tépett levelekről hullottak csak ritkult koppanásokkal az ott maradt csöppek. Pirkadni kezdett. Csöndes sorakozót rendeltek el. Július utolsó napja volt. Imre sokatmondóan meg is jegyezte, hogy péntek van. Miska még most is humorizált: Azt hiszem - mondta - ma átkerülünk a lovassághoz... Szent Mihály lovát ápolni...

Korabeli filmhírek

Walter Funk, német birodalmi gazdasági miniszter és a birodalmi bank elnöke hivatalos látogatást tett Magyarországon. A német vendéget a Keleti pályaudvaron Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter és Varga József iparügyi miniszter fogadta. A német gazdasági miniszter koszorút helyezett a Hősök kövére. Tisztelgés a rákoskeresztúri temetőben a német hősök emlékművénél.

A német gazdasági miniszter látogatást tett Kállay Miklós miniszterelnöknél. Az egész Délvidékre kiterjedő demonstrat jellegű megmozdulás keretében avatták fel a tízezer lakosú, Bács-Bodrog megyei, Kula község országzászlaját. A zászlót azok a családok ajándékozták a községnek, amelyek 1918-ban a szerb bevonulás elől elmenekültek Kuláról.

Országszerte folyik a csalánkóró aratása. A csalánt a háborús nyersanyagkutatás fontos textilalapanyaggá léptette elő. A learatott csalánt a kenderhez hasonlóan dolgozzák fel. A csalánkórót 6-8 napig áztatják, majd szárítják. Szárítás után törik és tilolják. A tilolt csalánkóc további feldolgozásra a textilbe kerül, ahol pamut pótlására használják fel.

A honvédcsapatok bevonulásának második évfordulóján leplezték le ismét Zilah főterén Erdély nagy fiának, Wesselényi Miklósnak ércszobrát, Fadrusz János alkotását. A szobrot a megszállás alatt ismeretlen tettesek ledöntötték. A merénylet után a zilahi magyarság elrejtette, hogy megmentse a beolvasztástól. Az ünnepi beszédet Szinyei-Merse Jenő kultuszminiszter mondotta.

Timosenkó bolsevista csapatai a szövetséges haderő acélgyűrűjében minden alkalmat felhasználnak, hogy szorongatott helyzetükön segítsenek. Honvédeink a Don mentén, ezeket a vállalkozásokat csirájukban fojtják el, és lendületes ellentámadásokkal vetik vissza a szovjet csapatok támadó kísérleteit.

Rumy Lajos ezredes

A Kurszkig való menetnek a fele pontján megbontották a hadosztályt, egyik felével maradt Grassy, a másik felével én.

Ekkor különleges feladatokat kellett végrehajtanom, s azt láttam, hogy az a bizonyos sokat hirdetett partizánhistória nem is olyan veszedelmes dolog, mert hiszen mindig kitérnek és nincsenek is olyan nagy számban, mint általában híresztelték és mondották. Nekem legalább is ez volt a tapasztalatom.

Károly János honvéd

Nem lehetett megállapítani, ki a partizán, ki nem. Vágták a fát, vagy éppen kapáltak, vagy ki mit dolgozott. Csak azt vettük észre, hogy az úton tányérakna volt a kő alá helyezve, aztán fölrobbant. Nem sebesült meg ott köztünk senki, csak nagy zűrzavart csináltak. Aztán elment a körzetbiztosító járőr, nem talált ott senkit, csak munkásembereket.

Dr. Magass Miklós tartalékos főhadnagy

Amikor Sinej nevű községhez értünk, előtte egy templomkertben egy csomó magyar katonasír volt, azzal a felírással, hogy ezek a partizánok áldozatai. A partizánok elkapták őket, és aztán kinyírták. Azt a parancsot kaptam, hogy ezt használjam fel lelkesítésnek. A partizán volt a fogható ellenség, kegyetlenül el kellett bánni velük. Igaz lelkemre, ezt nem használtam fel. Sajnos, nagyon sok magyar katonasírt láttunk, de ez még nem alkalom arra, hogy kegyetlenségre buzdítsam honvédjeimet.

Rumy Lajos

Ennek a községnek az elfoglalását és a mögötte lévő körülbelül tizenöt kilométer széles erdőnek az átfésülését adták ki nekem első célul. Sinej községet el is értem, néhány apró lövésen kívül, senki nem állt ellent. A mögötte lévő nagy erdőséget átfésültem anélkül, hogy partizánokra találtam volna. Ilyen körülmények között nem jelenthettem mást, mint azt, hogy a feltevés, hogy itt betonerődök vannak, valótlanság. Itt nincs partizánveszély. Erre azt a választ kaptam német részről, hogy hibát követtem el, amikor Sinej községet épen otthagytam, és nem gyújtottam fel. Miért gyújtottam volna fel, ha ellenállást még csak ki se fejtettek.

Kádas Zoltán dr. tartalékos hadnagy

Mielőtt a falut elhagytuk volna, Rumy ezredes parancsot kapott a német parancsnokságtól, hogy gyújtsa föl. Ő szembeszállt a paranccsal, megtagadta. Hát erre a németek a falu négy-öt pontját benzinnel vagy más, könnyen éghető, gyújtható anyaggal leöntötték és felgyújtották. Látta az ember a végtelen szomorú képet, hogy ki-ki a kezében vitte azt a néhány személyes holmiját, amit a lakásból ki tudott menteni.

Összeállt száz emberből a menetoszlop. Mentek a világ megnevezhetetlen tája felé. Maguk se tudták hova, hogy meddig mehetnek és mikor ér véget ez a menet.

Károly János

A németek népszámlálást csináltak. A fölösleg az csak partizán lehet, bemenekültek. Ugye nem volt arra ráírva, hogy partizán, vagy nem partizán. Nem adta ki a civil nép. Erre föl körülfogták a falut géppuskával. Fölszólították őket. Semmi. Erre lángszóróval neki, mind a három falut porrá égették. Aki menekülni akart, lelőtték. Aki meg nem, hát ott égett meg a faluban. Faházak voltak, jószágok, minden ott égett. A falvak nevére nem emlékszem.

Dr. Magass Miklós

A németeknél az volt a szokás, hogy ha elfoglaltak egy falut, akkor ott hagytak egy führert a falu vezetésére. Gazdasági vezető volt. Mindjárt tiszti rendfokozatot kapott, ha legénységi állományú volt. Néha egész sekélyes műveltségű ember volt. A führer sajnos védelem nélkül maradt, legtöbbször a falu legelőkelőbb házában, a falu közepén lakott, s éjjel-nappal ki volt világítva.

Falragaszok jelentek meg német, ukrán, orosz nyelven, attól függően, milyen nyelvű volt a lakosság, hogy amennyiben a führernek valami baja történik, akkor retorzióképpen először egyet, ha csak megtámadják, akkor a faluban három embert fognak kivégezni, ha még egyszer, akkor már harmincat. És ha ismét bántódása esik, akkor az egész falut kiirtják. Részt vettünk egy ilyen büntetőakcióban. Be volt hozzánk osztva egy német hadnagy, ő volt az összekötő tiszt. A nevére is emlékszem, dr. Walter Kausenak hívták. Én voltam hozzá beosztva tolmácsolni. Az volt a feladata, hogy gyorsan három embert összeszedjen és kivégeztessem. Azért, mert a partizánok megtámadták a führert. Össze is szedett egy idős szakállas bácsit, egy asszonyt és egy fiatal lányt. El is vitték őket egy iskola udvara mögé. Megásatta velük a sírjukat, aztán hidegvérrel agyonlövette egyszerre mind a hármat. Az öreg bácsi volt a leghamarabb kész, nógatta, hogy intézze már el őt, készen van a sírjával. Az asszonyt úgy sajnáltam, elkezdett könyörögni neki, hogy otthon gyerekei vannak. Nem volt kímélet. A kislányt is nagyon sajnáltam, olyan tizenöt-tizenhat éves volt, fogta a copfját. Tarkón lőtték, aztán belökték a sírba, és el volt intézve. A kivégző nem ő volt, hanem egy civilben tornatanár, az volt a tábori csendőrséghez beosztva és az hajtotta végre az ítéletet.

Sallai Elemér munkaszolgálatos

Megjelent egy szakaszvezető, hogy húsz emberre van szüksége. Én is belekerültem a csoportba, körülbelül egy kilométernyi menetelés után egy vízmosta mélyedéshez jutottunk az erdő szélén. Ott lent a vízmosta mélyedésben, tőlünk körülbelül olyan húsz méterre - utóbb tudtam meg, hogy 68-an voltak. Negyven és ötven év közötti emberek. Jobbára paraszt külsejűek, földműves emberek, és három-négy 14-16 éves kamasz. A túlsó oldalon, a vízmosta mélyedés partján, fent, csapatcsendőrök álltak felsorakozva, lábhoz tett fegyverrel.

Mellettük egy csoport tiszt csevegett, cigarettázva. Köztük felismertem a mi tüzérzászlósunkat, aki elkobozta tőlünk a burgonyát, illetve csak a háromnegyed részét. Lényeg az, hogy tűzparancsra vezényelt az egyik tiszt. A tűz elhangzása után még további tűzparancsok következtek. Miután ezek összeestek, nemsokára két csendőr kíséretében egy olyan hatvan év körüli bácsi jött, botladozva, egy zsák volt a hátára vetve. Menet közben a csendőrök noszogatták puskatusukkal addig, amíg lekergették, lenyomták oda, mondhatnám, hogy a hulladomb tetejére irányították, hogy addig menjen. Utána ezt az öreget is agyonlőtték.

Kádas Zoltán dr.

Előfordult, hogy a faluból olyan személyeket szedtek össze, vezettek elő a német helyi rendészek, tábori csendőrök, akik az ő tudomásuk szerint éjszaka folyamán partizánokat támogattak élelemmel, ruhával, lőszerrel. Nappal békés polgárok, éjszaka partizánok. Ezeket az elfogott személyeket a németek gyors rögtönítélő bíráskodással vonták felelősségre, és a bíráskodás során sikerült rábizonyítani, vagy nem. Az illetőkkel megásatták a saját sírjukat, ez egy férj-feleség volt. A sír szélére térdepeltették, majd tarkólövéssel agyonlőtték őket. Egy mozdulattal a sírba helyezték és néhány kapa földdel befejeződött a szerencsétlenek temetése, a földi pályája. Ezt az esetet személyesen nem láttam, de ilyenek megismétlődtek.

Fenyvesi Imre törzsőrmester

A partizán kiküldetésnek egy halálos áldozata volt, az oroszok részéről valakit agyonlőttek. Reggelre a kutyák megrágták szegény orosznak a mellét, Ott láttam, hogy milyen az ember zsírja. Sárgás volt, mint a hízott kacsa. Rossz hatással volt persze, ugye az ember azelőtt sose látta, milyen.

Kállay Ferenc főhadnagy

Amikor Kurszkot elhagytuk, ott már nagyon háborússá vált a helyzet. Az éjjeli pihenőknél még a cigarettázás is el volt tiltva, besötétedéstől semmi fényt nem volt szabad felvillantani, mert az orosz légi tevékenység, az állandóan működött.

Kovács Lajos szakaszvezető

Augusztus 12-ig, 42 napig mentünk gyalog. Éjjel persze volt megállás. Víz nem volt, fekete víz folyt az árkokban, sokan azt itták. Nem volt más. Nappal nagyon meleg volt, éjjel hűvös. Posztóruhában mentünk, olyan volt az emberen a ruha, mintha belepte volna valami, habosak voltunk. Éjjel meg le kellett a köpenyt ereszteni, mert hideg volt.

Varga István szakaszvezető

Jó 60-70 kilométerre voltak a falvak egymástól. Gyalog ballagtunk. Piszkosul el voltam már fáradva én is. Elmondom az igazságot, nem volt szabad a kocsira felülni, mert a lovak eléggé legyengültek. Kezdtek elpotyogni, mert ugye nem nagyon volt takarmány. Hajtottunk. Csak a pisztoly, meg a puska, meg a kenyérzsák volt nálunk, a többi fölszerelés, a menetöltözet a kocsira volt fölpakolva. De a gyalogosok! A puskások teljesen fölszerelve, 32 kiló vagy 48 kiló volt a teljes felszerelés, aztán nyomás.

Fenyvesi Imre

A szerelvények nehezek voltak. Elhatározták a kocsiszerzést, egyik helyiségtől a másikig el kell szállítani a népet, de hát nagyon huncut volt ez is, mert ló nemigen volt. Az oroszok elvitték a lovakat is. Megyünk a sztarosztához, és mondom neki, hogy tudomásunk van arról, hogy itt már csúnya dolgok történtek. A biztosítás most is megvan arra, ha megtámadnak bennünket. Lovassági géppuskás szakasz van ezen az oldalon erre is, pedig nem is volt, csak én mondtam. A sztaroszta fogta a fejét, most mit csináljon, nincs idebenn ló egy sem, nincs tanyagazdálkodás, a faluból kijárnak ugye, napokat kint is vannak, nem mennek éjszaka haza. Ott sütnek, főznek, dolgoznak. Kint vannak a lovak az aratásnál. Mindegy, mondom, ennek valahogy menni kell. Aztán összeszedtek öreg gebéket. Ez volt este, és hajnalra, úgy virradat felé érkeztek be, a lovakkal. Míg ezekre vártunk, leültünk tábortűznél beszélgetni. Körülfogtak bennünket lányok, asszonyok, fiatalemberek. A fiatalemberek ültek a belső körben, kívül a lányok. Aztán össze-összenéztünk, néztek rám, én meg mondom, nyugi. Figyeltem, hátha egy kést nyomnak a hátába az embernek. Úgy beszélgettünk, ahogy tudtunk, volt velünk éppen egy olyan ember, aki tudott oroszul, délvidéki volt a gyerek. Azért csak megértette, amit mondtak, ő volt a tolmács nagyobbrészt ott.

Elkezdtek a hölgyek dalolni, Volga, Volga... Hát azt elkezdi a tolmács is, de ő magyarul, azok is nézték, hogy ez mondja magyarul. Mindjárt haver lett, aztán énekeltek, a tolmács meg még a magyarok is. Na, fújjatok bele egy kicsit ti is, jó énekes volt ott egy Molnár nevű. Aztán még végül meg is vendégeltek bennünket, kis nyers tejjel.

Károly János

Volt egy komám, Ördögnek hívták, a neve is Ördög volt. Szegedébe való, Szeged környékére, valami tanyára. Borzasztó tolvaj természetű ember volt. Ha valamire szükség volt, mindig őt küldtük lopni. Egyszer azt mondja, gyerünk, szerezzünk birkát. Volt ott egy nagy falka birka, odamentünk az öreg juhászhoz, mondtuk, adjon birkát. Azt mondta, hogy vigyünk papírt, hát aztán vittünk mi magyar bélyeggel ellátott szolgálati jegyet. Kinevetett bennünket, azt mondta, vigyünk németet. Nem félt tőlünk egyáltalán. Nem adott birkát, egyet sem.

Sándor János dr. tartalékos zászlós

Élelmezés, hát az elég gyatra volt. Adták azt a tíz vagy tizenkét deka húst, hát az... Fél kiló is kevés lett volna, nem tíz deka, vagy 12 deka. Ehhez jött, hogy majd zsákmányoltok, ottan lesz minden, hát majd azzal feldúsítjuk az ellátást. Igen, de lótáp nem volt, mert kaszálni nem lehetett. Kiégett az a rész, olyan volt, mint a Hortobágy. Az orosz készletekből zsákmányoltak olajat, nagy vastartályokban. Ami már ott állt, mit tudom én, egy éve talán, hát jó keserű volt. Azt is bevetették, az is jó lesz, majd ezzel főzünk, ugye. Főztek bizony azzal, egy hét alatt csak a mi ellátási körletünkben körülbelül 800 vagy ezer ember volt, aki hasmenéssel, vérhasszerű megbetegedéssel jelentkezett, ennek adták azt a nevet: Ukrajna... Hasmenéses állapot, dehát nemcsak hasmenés, hanem úgynevezett fertőző májgyulladás volt. Máma úgy hívjuk legalábbis. Egyik besárgult, a másik nem. Az egész hadsereg, mire kiért, le is fogyott létszámban is, mert rengeteg sebesült volt. Rengeteg volt a lerobbant ember, ha nem idegileg, akkor fizikailag.

Sallai Elemér

Három napig nem utaltak ki számunkra semmi élelmet. Hát mire kényszerültünk? Arra, hogy az előttünk táborozó alakulatoknak a helyeit végigjárjuk.

Találtunk itt-ott már elrohadt, helyesebben félig rohadt burgonyát, burgonyahéjat. Felfedeztem a tölgy makkot. Lehet, hogy én voltam az első az emberiség történetében, aki élelmezésre használtam fel, saját magamnak. Abból az egyszerű tényből kiindulva, ha a disznó meg tudja enni, akkor én is meg tudom enni. Akkor nem árthat meg. Valóban, ha egy kissé megpörköltük, akkor a pörkölt mogyorónak az ízére emlékeztetett, csak hát kesernyésebb. A hárslevelet is megkóstoltam. Azzal oltottam a szomjamat, a Pista is megkóstolta, neki is ízlett. Aztán elpusztítottunk sokan elég sok hársfalevelet. Csalánlevessel is próbálkoztunk. Sikeresen, de nem volt sónk. A sótlan csalánleves az..., de mindenesetre a jóllakottság illúzióját kelti, mert van a gyomorban valami meleg, és vitamindús valóban a csalán.

Kállay Ferenc

Napi negyven, volt, amikor ötven kilométert is legyalogoltunk, bizony a rekkenő hőségben. Olyan 35-40 fokos melegek voltak, amíg mi vonultunk föl a szántóföldek között, mert erdő nagyon ritkán akadt a fölvonulási utakon, de mező, az annál több. És learatott búzatáblák. Hát, ha oda süt a nap, bizony fokozottabban érezteti a hatását. Ilyen körülmények között vonulgattunk. Este aztán jöttek a reperálások. Kocsikat kijavítani, megigazgatni, lószerszámokat varrogatni, készleteket kiegészíteni, kerekeket kenni, lovakat patkolni, stb., stb. Úgyhogy, bizony pihenésre nagyon kevés idő jutott.

Dr. Magass Miklós

Amikor megálltunk valahol, legtöbbször ott, ahol kút volt a közelben, a lakosság fejvesztetten menekült. Aztán kisült, hogy miért. Az volt a parancs, nem szabad semmihez nyúlni, a lakosságot kell megitatni először. Aztán emlékszem, egy fiatalasszony rimánkodott, hogy ne bántsuk már őt, ekkora a hasa a víztől. Mindenki minden alkalommal megitatja a kútból, hogy nincs-e megmérgezve.

Sándor János dr.

Meleg orosz nyár volt ott a sztyeppéken. Erőltetett menet volt, mert napi 30-40 kilométereket is mentek. Nemcsak az emberek készültek ki, a lovak is. Úgyhogy amikor odaértek a Don partjára, ha nem is lett volna ellenállás, ez már egy vert hadsereg volt.

Kállay Ferenc

A lovakkal is elég keserves volt. Ha találtunk egy útszéli pocsolyát, vagy talajvízből összefutott kis tavacskát, bizony onnan kellett a lovakat itatni! És a ló, bizony eléggé kényes, nagyon vigyázni kellett, hogy össze ne zavarodjon, mert csak azt voltak hajlandók meginni.

Kádas Zoltán dr.

Elértük a doni nehéz területeket, ahol kötött fekete a talaj. Ha eső is megáztatta nem az az egy pár ló, hanem még két pár sem volt elegendő ahhoz, hogy a nem túlságosan megterhelt országos járművet kimozdítsa a helyéből. A lovak állapota gyengült, és ha egyszer egy ló olyan erőállapot-csökkenésbe esett, hogy képtelen volt fölkelni, a saját súlyát nem tudta tartani, azt már többet nem lehetett mozgatni. Sajnos, az ember a hivatásával került szembe. Nemhogy gyógyítani nem tudott, hanem ezeket a jószágokat meg kellett semmisíteni, le kellett lőni.

Sallai Elemér

Bizony a lovak is kidőltek és helyükre munkaszolgálatosokat fogtak be. A rúd mellé hatot-hatot, a lőcsök mellé négyet-négyet, és hátra pedig szintén hatot-hatot, amennyiben elfértek és mögöttük meneteltek azok, akik aztán majd felváltották ezeket. Tíz szekérrel indultunk el, húsz lóval. Hát bizony, ha jól emlékszem, talán öt ló volt, mire Novij Gran Hresztikiben letáboroztunk.

Dr. Magass Miklós

Mindenütt, ahol lakott terület volt valamikor, csupa rom, szétlőtt harckocsik, borzalmas állapotok voltak. Felgyújtott házak, lerombolt iskolák. A lakosság apatikusan tűrt mindent. Valami reményük azért volt, mert a partizánok, közbe-közbe, akárhogy vigyáztunk is, csak belopakodtak a faluba és lelkesítették a lakosságot. A lakosság egyébként velünk szemben, mondhatnám azt, hogy barátságos volt.

Sose felejtem el, volt egy jól megtermett lány, aki telefonos kisasszony volt Moszkvában és hazajött a szüleihez. Mindig mondták, hogy Nyikolaj menj haza, menj haza. Úgyis itt maradtok, akkor soha többet nem mentek haza, mert csak halva maradtok itt.

Herencsár Lajos honvéd

Pontosan tíz órakor lesz a támadás, igazított el minket Tarczaly és hozzátette, hogy ha valaki a támadás befejezése után eltévedne, vagy lemaradna, a hátunk mögötti falu templomtornya alapján tájékozódhat. Elmondta, hogy a jelzett időben negyven ágyú fog megszólalni, és tizennyolc Messerschmitt is támogat majd bennünket. Térképen megmutatta az erdő széléhez vezető utat. Ott készenlétben várunk a jelző ágyúlövésig. Ekkor kiszaladunk, és a Don vizéig megtisztítjuk a területet az oroszoktól. Ha valamelyik zászlóaljunk százada eléri a partot, máglyát gyújtanak, jelezve, hogy ott vannak.

Ezt a lőirány megválasztása miatt kell tudnunk, nehogy egymásra lövöldözzünk. Ha a kirohanáskor netán puskatüzet kapnánk, akkor pár percre lehasalunk. De a zászlós úr is - szólt közbe Tarczaly legénye. A zászlós ugyanis sohasem hasalt le. - Mondom, lehasalnak - folytatta erőltetett magabiztossággal Tarczaly, és addig maradnak úgy, amíg tüzérségünk ripityává nem lövi az ellenséget. Az elfoglalt állásokban tizenegy, éjfélig maradunk, akkor leváltanak bennünket az árkászok, átadjuk nekik a tűzből kikapart gesztenyét. Tarczaly egy darabig a semmibe nézett, majd így folytatta: Még valamit! Ha netán golyót kapnék, itt van a táskámban egy üveg barackpálinka. A tiétek. - Tarczaly most ejtette ki először a száján a tegező megszólítást. Akart még valamit mondani, de az ajka remegni kezdett, arca elpirult, aztán elfehéredett, és csak kezével intette a menetirányt.

Libasorban vonultunk az erdei úton Tarczaly után. Egy tisztáshoz értünk, még mielőtt kiléptünk volna a sűrűből, rövid időre megálltunk. A kora reggeli hajnalban békésen repdestek a méhek, virágról virágra. Bizonyára faodúkban éltek, mert amerre eljöttünk, ember készítette kaptár épen nem maradt. Bár az is lehet, hogy a túlsó partról szálltak át.

Elég lassan keltünk át a tisztáson, mert amíg az első, aki kiszaladt, nem ért a sűrűbe, nem indulhatott a másik. Még óvatosabban, most már egyetlen szó nélkül, folytattuk tovább az egysoros menetet. Az erdő szélére érve, gödreikben gubbasztó szőrös, megsárgult, ijedt arcú katonákat találtunk. Talán ők azok, akikkel már találkoztunk. Ki tudja? Katonák, a harmincötösök, a harmincnyolcasok, vagy a tizenhármasok. Katonák, akiket valamelyik főparancsnokságon úgy tartanak nyilván, hogy zászlóaljnyi, századnyi erő az X. Y. vonatkozási pontnál, támad vagy visszavonul, vagy védelemben van, veszteség húsz százalék (vagy több, vagy kevesebb), de néven soha nem nevezik ezeket a tönkrement embereket, akiknek fogalmuk sincs, miért is kell itt ülve várniuk a halált. Itt a Donkanyarban. Különbség köztünk, hogy mi fogunk megindulni, és ők itt maradnak. Merre valók vagytok - kérdezte egyikük, alig hallhatóan. Valaki válaszolt neki, de már önkéntelenül is húzódtunk beljebb, a sűrűbb részre, mert a nap már alaposan bevilágította az erdőszélt.

Tarczaly az órájára nézett és közölte, még húsz perc. Imre egy fának támaszkodva az olvasóját morzsolta. Én nem tudtam szabadulni a képek elől, amelyek megjelentek szemem előtt: szüleim és az otthoni tájak. Az előttem elterülő vidéket Csallóközhöz hasonlítottam, a Kis-Dunánál ilyen dús a vízparti bozót. Azon kaptam magam, hogy egy fiatal hajtást gúzsba csavartam, a leve folyt már a kínzástól. Korholni kezdtem magam, miért pusztítottam el ezt a fiatal vesszőt, hiszen ebből lenne az új fa, az új erdő a letarolt helyén.

Tarczaly hangja ébresztett fel merengésemből. Még négy perc, három, kettő, ugráshoz kész! - várta, vártuk a jeladó ágyúlövést. A lövés elmaradt, mi pedig futva ugráltuk át a bajtársaink lövészárkait, és rohantunk előre az erdőszéli gazban, hogy mielőbb elérjük a rejtőzésre alkalmasabb rozstáblát.

Maga a pokol szabadult el. Olyan tüzérségi tűzfüggöny takarta az erdő szélét, ahol a bajtársaink ültek gödreikben, hogy lehetetlen volt tájékozódni. Hátra nem volt menekvés, csak előre. A zárótűz, mint lángoló sárkány húzódott mögöttünk, az utánpótlástól teljesen elvágott minket. Mindennemű összeköttetés megszűnt. Tarczaly hátrafelé küldte Vincét, hogy keressen összeköttetést az erdőben lévő nehézfegyveresekkel és a lőszerutánpótlást biztosítókkal. Vince elvágódott mellettem, az égő pokolban csak most eszméltünk rá, aknákkal, nehézpuskákkal lőnek bennünket. Egy román bajtárs, aki kissé lemaradt, megpróbált beérni minket, néhány méterre volt már csak mögöttünk, amikor azt láttuk, hogy darabokban szétrepült. Ha a kurszki áttörés pokol volt és a borzalmak borzalma, akkor arra, ami itt történt, nincs kifejezés. Már nem tudtuk, merről kapjuk a tüzet. Elölről, oldalról géppuskáztak bennünket, a süppedő talaj tele volt gyalogsági aknákkal és hátulról úgy húzódott egyre közelebb a tüzérségi zárótűz, mintha előrenyomulásunkkal szabályoztuk volna. Aztán hirtelen megszűnt. Az erdő pereme, ahol a bajtársainkat hagytuk, olyan volt, mint leégett szérű.

Tarczaly, akinek piros kabalakendőjét messziről is látni lehetett, a zárótűz elhallgatása után kiabálni kezdett: - Golyószórók előre! Vince vállamra tette golyószóróját, és teljes tárat lőtt el Tarczaly feje fölött a semmibe. Rettenetes tüzet zúdítottak felénk. Tarczaly feje integetett, mutatta a tűzirányt. Vince tárat cserélt, és mindketten a dobásnyira előttünk térdelő Tarczalyra figyeltünk. Fejét hátraszegezte, jobb kezével előre mutatott, és a következő pillanatban hanyatt vágódott. Legénye sipító hangon kiabált: - Zászlós úr, Zászlós úr! Tarczaly azonban nem mozdult. Kúszva próbáltuk megközelíteni, de Sztálin-orgonasorozatot kaptunk és soraink teljesen megbomlottak. Már nem is olyan borzalmas az egész, a levegőben repülő emberi testrészek sem. Már szinte magától értetődő volt az ordítás, a jajkiáltás, könyörgés az Istenhez és a káromkodás: most a szomszédom, a következő pillanatban talán én, vagy Vince, Miska, vagy a szakasz valamelyik tagja repül darabokra. Fogalmunk se volt róla, hogy az adott pillanatban ki él még a szakaszból.

Már majdnem elértük Tarczalyt, akin nem látszott lövés, de a legénye megelőzött minket. Artikulátlan hangon ordította, Zászlós úr, és nyilván a lőtt sebet kezdte keresni, amikor hirtelen felugrott, kezeit széttárta és hanyatt esett. Lehetetlen volt még csak megmozdulni is, mert szűnni nem akaró géppuskatűz zúdult ránk. Tőlem balra Imrét pillantottam meg, meghajolva szaladt előre, a nádas előtti zsombékos felé. Néhány pillanat múlva Miska követte. Helyesen teszik, ha védve nem is, de legalább rejtve lesznek. Takács Lojzi vágódott el Imréék közelében. Nem tudhattuk, hogy találat érte, vagy lefeküdt. Kúszva próbáltunk előbbre mozogni a rettenetes golyózáporban, hogy a nyíltabb terepről a nádasba érjünk. Süllyedni kezdett velünk a talaj, de magunk is ástuk a hasunk alatt a vizes zsombékot, hogy minél mélyebbre kerüljünk.

Sötétedni kezdett. Jobb szárnyunkon kigyulladtak a jelzőtüzek, ebből megtudhattuk, hogy az ötödik század elérte a Dont.

Rövid időre megszűnt a géppuskatűz, és kiabálni kezdtünk egymásnak, hogy meggyőződjünk róla, ki maradt életben. Miska válaszolt, Lojzi is megszólalt, Imre sokáig hallgatott, de aztán jelentkezett ő is. Így hát gyakorlatilag együtt volt a peredi társaság. Mészáros tizedesről nem tudtunk, Ferkó is megvan talán.

Vijjogni kezdtek a Sztálin-orgonák és hirtelen a sötétedésben felvillantak a tűznyelvek odaát, működtek a félelmetes jószágok. A becsapódások jobb szárnyunkon az ötödik századot érték. Artikulátlan ordítások utasították a katonákat: "Marhák, tapossátok el a tüzet!" De ez egyszer nem volt foganatja a felszólításnak, Farkas százados úr hiába ismételte meg a tűzoltásra vonatkozó parancsát, a katonák nem voltak olyan "marhák", hogy a máglyákra irányított össztűzbe belerohanjanak, csakhogy eloltsák a tüzet, amit parancsra gyújtottak meg. Egyébként is ez az "okos" dolog, a máglyagyújtás közkatonának soha nem jutott volna eszébe.

Közben minket is szorgalmasan pásztázott egy géppuska. A géppisztolyok olyan közelről lőttek, hogy sokszor azt hittük, már nem is elölről kapjuk a tüzet. Ahogy a győzelmi lángok oltás nélkül is halványulni kezdtek, úgy erősödött a ránk zúdított kézifegyvertűz. Célzás nélkül lőttek. Legalábbis ezt hittük, amíg egy fényjelzős nehézpuska el nem kezdett szorgalmasan lőni.

Valaki közülünk hátraszaladt néhány métert, aztán hang nélkül elvágódott. Lojzi kétségbeesett kiabálását hallottam: Lajos, Imre hol vagytok? - A kiabálásra úgy erősödött a lövöldözés, hogy a válaszok elmaradtak.

Mintha kaszával vágták volna a nádat, lett egye rövidebb a szára. Már olyan volt körülöttem a nádas, mint a dőlt búza. Valaki fölugrott és ugyanolyan hirtelen le is feküdt, alig pár méterre tőlem. Vince hangját hallottam: "Jézus Mária!" - aztán már nem szólt többet. A következő pillanatban - ugyanarra a helyre, ahonnét az imént Vince felugrott - fényjelzős nehézpuska-lövedék csapódott be. A következő előttem csapódott a latyakos zsombékba. Fejemet a latyakba fúrtam, és a másik pillanatban már ugrottam előre, hogy a robbanástól keletkezett gödörbe feküdjek. Időközben elhagytam gyalogsági ásómat, amivel szélesíteni akartam a pillanatok alatt vízzel telt gödröt, hogy Vincét biztonságba helyezzük és bekössük, ha ugyan él.

Miskának kiabáltam:

- Gyere az ásóval! - Erre Vince sírból jött hangját hallottam:

- Élek! Élek! Csak nincs kezem...

Mint a jégeső úgy megeredt ismét a golyózápor, a nehézpuska is meggyorsította fényjelzős lövedékeit. Háromszor, négyszer is előre ugrottam, hogy az előző robbanás helyére kerüljek, amikor kartávolságnyira utolsó gödröm előtt ismét robbant a fényjelzős. Láttam a torkolattüzet, amikor kilőtték rám az eddig nehézpuskának hitt dum-dum lövedéket.

Nem tudtam, hányadán állok, mennyi idő telhetett el az orrom előtt történt robbanástól. Megtöröltem verejtékes homlokomat, és nézni próbáltam, de kékes-sárgás karikáknál egyebet nem láttam. Nem tudtam, mi történt velem. Csak sima légnyomás, vagy talán örökre elvesztettem a szemem világát? Belehajtottam forrón sajgó homlokomat a hűvös, harmatos fűbe és vártam. Halántékom úgy lüktetett, hogy azt hittem kiszakad. Kinyújtottam a kezemet, téptem egy maréknyit a nádalj zsombékból, és arra gondoltam, mi lesz velem vakon.

Mint filmkockák peregtek agyamban a hazai képek. A vasárnap délutánok, a furulyás Mátyás cigány, a méhek zsongása és százfajta virágillat. Minden zavartalanul nagyon szép volt. Aztán megjelent anyám képe, könnyesen, riadtan, és apám, nagyon-nagyon szomorúan. Hallottam a kisharangot temetésre szólni, sok-sok fejkendős asszony fekete gyászruhában mind-mind a fiát siratta. Újabb kockák, ismét vidámság: magyar ruhás lányokkal roptam a táncot, gerlicéim napoztak szalmatetős házunk tetején. Milliónyi arc repült el előttem, az egész Peredet láttam, ott volt Krekuska Terka, Morvai Gyula, Ilike és Matild, Tercsa, Vince, és a Zsigárdi utcai, alszegi és főszegi lányok, Herencsár Pista és Pásztor Teri, és vég nélkül jöttek a képek, míg egyszer elkezdtem zuhanni valami feneketlen mélységbe, egyre gyorsabban, gyorsabban. Ahogy zuhantam, úgy lett egyre hidegebb. Már vacogtam a hidegtől és a félelemtől, amikor felordítottam: segítség!

Még mindig kinyújtott kezemben tartottam a letépett zsombékot. Meggémberedett kezemmel lassan a homlokomra szorítottam. Megpróbáltam a lábaimmal is megmozdulni. Lábaim nem engedelmeskedtek. Lehet, hogy nincsenek is lábaim? Kezemet lassan a lábamhoz húztam, hogy kitapogassam a valóságot. Vízbe ért a kezem. Vízben feküdtem. Markomat összefogtam, vizet mertem és a szememhez emeltem, többször egymás után. Úgy éreztem, használ égő fejemnek, de abba kellett hagynom, mert rettenetes fáradság fogott el. Kis idő múltán kísérletet tettem, hogy kinyissam szemeimet. Majdhogy föl nem ordítottam, egyik szememmel világosságot láttam.

Megpróbáltam visszapörgetni az eseményeket, de sehogy sem tudtam eligazodni, mióta fekszem itt. Lehet, hogy már reggel van? Az is lehet, hogy közben egy egész nap eltelt. Egy bizonyos, látok, és ez most mindennél fontosabb. Kimásztam a vizes gödörből, ez meggyőzött, hogy a lábaim is megvannak. Kitapogattam magam, mindenem ép, és az egyik szememre most már tökéletesen látok. Fekvő helyzetben mozgatni kezdtem ujjaimat, lábaimat. Tulajdonképpen meg lehetek elégedve. Tovább kezdtem tépni a nedves füvet, azt raktam még mindig sérült bal szememre. Bedagadt szemem lassan kinyílt és mindkét szememmel világosan kezdtem látni.

Már biztosra vettem, hogy nem este, hanem hajnal van, csak az irányt nem tudtam még, hogy merre is vagyok. Alaposan szemügyre vettem az elnémult terepet, és rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül nincs a közelben senki. Ha most nem cselekszem, soha többé nem tér vissza ez az alkalom. Sajnáltam Miskát, Imrét, Vincét és Lojzit, de hát miért nem vittek magukkal, vetődött fel bennem anélkül, hogy egy csöppet is nehezteltem volna rájuk. Hogy is neheztelhettem volna, az is lehet, hogy ők már nem élnek.

Rettenetes fájdalmak közepette tettem meg az első lépést. Mi vár rám még a célomig? Az is átszaladt bennem, hátha mégis van igazság abban, amit a hadifogságról beszéltek nekünk: tüzes vassal égetik ki a foglyok szemét, kezüket a hasukba varrják, és úgy hagyják őket megdögleni. Jobb esetben: Szibéria. De én már határoztam: nem akarok tovább részt venni ebben a mocskos háborúban, amit magyarjaink a németek mellett vívnak. Letelt a három hónapos frontszolgálat. Nincs többé: igenis! Alázatosan jelentem, igenis!

Nem lehet igaz, hogy az olyan nyíltszívű emberek, amilyenek az oroszok, annyira megváltoznának a katonaruhában, hogy ne lehetne velük szót érteni. A Vörös Hadsereg a munkáshatalom hadserege: bizonyára meg fognak érteni.

De mi lesz azután! Szüleimet, hozzátartozóimat féltettem a megtorlástól. De hát, ki tudja azt ilyen zűrzavarban, hogy mi történt velem? És lépkedtem lassan, óvatosan a süppedő zsombékban előre... Zörejt hallottam a nádasból, tőlem kissé balra. Géppisztolysorozat fütyült el mellettem.

Valami nagy állatot találat érhetett, kimúlását nyögés jelezte. Mozdulatlanul feküdtem az egyre ritkuló nádszálak között. Kúszva próbáltam kijutni a süppedő latyakból, de gyorsan világosodott, nem tétováztam, felálltam, és a latyakból kiálló nádcsomókon ugrálva majdhogynem futottam.

Már csak néhány ugrásnyira voltam a tisztástól, ahová el akartam érni, amikor jobbról is, balról is géppisztolysorozat fütyült el mellettem; a golyók sokasága csapódott be.

Vártam előbb fekve, majd félig fölállva. Körülnéztem. Nem lőttek. Talán nem látnak. Hátranéztem, és megláttam a templomtornyot, amelyről Tarczaly beszélt az eligazításon. Egy pillanatra megborzadtam a gondolattól, hátha nem sikerül, hátha az első katona, akivel találkozom, egyszerűen agyonlő. Miért ne tehetné? A saját földjén van, én vagyok a betolakodó, a hódító, és nincs a homlokomra írva, hogyan gondolkodom. Az is lehet, hogy közönséges gyilkosnak néznek. Miért is ne lehetnék az? Az is eszembe jutott, amikor a szürkésen homályos tornyot bámultam, hogy hátha most az egyszer igazat mondtak: lehet, hogy a többiek ott sorakoznak már a templomnál és számolgatják, ki veszett el, és aztán a maradék hazaindul. Ahogy Jónás zászlós úr mondta, szórni fogják ránk a virágot a komáromi lányok. Zsongott a fejem, amíg a tornyot néztem, amíg megmagyaráztam magamnak, hogy nem, én nem tévedtem el és tiszta a lelkiismeretem a hazámmal szemben, amikor ezt a lépést választottam. És léptem egyet, kettőt és mentem keresztül a tisztáson előre, a bokrok felé. Józanul, megfontoltan figyeltem lábaim alatt az aknákat, egy pillantást vetettem még a toronyra, és úgy vettem az irányt, hogy pontosan a hátgerincemmel legyen függő vonalban. Megálltam a tisztás közepén és vártam. Vártam, hogy lőjenek. Ordítani szerettem volna, itt vagyok, de nem jött a torkomra hang. Körülnéztem, senkit sem láttam. Újra megláttam a tornyot, újra az iménti gondolatok kerítettek hatalmukba. "Hol van honom, hol a hazám, hol patak zúg a hegy hátán".

Képzeletemben hallottam a gyerekkori dalt: "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország." Ebben a pillanatban senki nem szerethette jobban a hazáját, mint én. Mindkettőt, a gyermekkori Csehszlovákiámat és Magyarországot. Még pontosabban azt a helyet, ahol a szalmatetős kis házban bölcsőmet ringatták, a falumat, úgy, ahogy volt, porosan, piszkosan, sáros utcáival, bújával-bajával. Szívem a torkomban dobogott. Senkit sem láttam, de éreztem, engem néznek.

Közben lépkedtem előre, nyakba akasztott puskával. Már nem néztem hátra, csak előre. Beértem a bokros részre: egy ösvényszegélyen tüskébe ragadt állati szőrcsomót pillantottam meg. Megborzadtam. Toldi jutott az eszembe, tán még farkas is utamat állja, mielőtt a célba érek. Puskámat leakasztottam a nyakamból, kézbe vettem, és meghajolva mentem az alagúttá sűrűsödött ösvényen, amelynek a végén újabb tisztást véltem felismerni.

Kiértem innét is. Csönd volt, ijesztő csönd. Előttem az ég vörös díszbe öltözött, már sejteni lehetett a napkorong szélét. A tisztás nem volt egy dobásnyinál nagyobb. A közepe táján lépdestem már, egyre közelebb kerültem a hatalmas mogyoróbokrokhoz, amikor kiáltást hallottam mögülük: "Sztoj!" Továbbmentem, a kiáltás megismétlődött, és három géppisztoly meredt a fejemnek.

Megálltam. Ebben a pillanatban újra lejátszódott lelki szemeim előtt egész életem. Születésemtől egészen eddig a pillanatig. Hogyan fért bele ebbe a percbe egy egész élet, örök rejtély marad számomra. Mindent és mindenkit láttam, akivel az életben valamilyen kapcsolatom volt, minden esemény lejátszódott, ami velem történt.

Fegyveremet letettem, az egyik katona kezével intett, hogy menjek közelebb. Négyen voltak, erős, tagbaszakadt emberek. Kettő velem volt elfoglalva, a másik kettő feszülten figyelte tovább a terepet. Nyak nélküli ing kandikált ki kigombolt zubbonyuk alól, arcuk sima volt, mintha frissen borotválkoztak volna. Zöld színű, vastag sátorlapba burkolóztak. Amíg leszedték rólam koldustarisznyához hasonló zsákomat és megmotozták zsebeimet, különös bizsergés járt át. Úgy tűnt, ezek az emberek bajtársak, barátságosak, csak éppen bizalmatlanok még.

Az egyik megkérdezte: "A ggye tvoi druzja?" Értettem, a társaim felől érdeklődik, hol vannak, hol hagytam őket. Zsebkendőmet és sebkötöző csomagomat visszaadták, a többi holmimat a zsákomba rakták, és valami komisszárfélét emlegettek, hogy hozzá visznek. Az egyik katona a kezével mutatta, töröljem meg az arcomat. A kezembe nyomott zsebkendőmmel végigtöröltem. Az alvadt vér arról árulkodott, hogy valami történhetett velem, amikor olyan nagyon régen, azon a bizonyos estén egyedül maradtam...

Az egyik katona magához vette a zsákomat, és kezével előre mutatott az ösvényen, és nem éppen barátságosan rám szólt: "Davaj!" - Indulás. És én mentem az orosz katona előtt, előre az ösvényen.

Károly János

Kiértünk augusztus 12-én délután két órakor. Ott Grassy vezérőrnagy beszédet mondott. Már az utolsó napokban nem kaptunk enni, csak fele kosztot.

Kiosztották a hideg élelmet, mondták, hogy nem szabad megenni. Grassy elmondta a beszédet, aztán azt mondta, hogy ha hírmondó sem marad belőletek, akkor is ki kell vívni a magyar katona becsületét.

Kosztka Vilmos százados

Megindítottuk a támadást a Don-könyök irányába, Uriv irányába. 12-én foglaltuk el a községet, ahol egy zászlóaljparancsnokunk azonnal kapta a parancsot, hogy Szeljavnojéra, a Don-kanyarban lévő községre támadjon tovább. Innen minket a község északi oldalára átcsoportosított, de annyira siettette a dolgokat, hogy jelentettem neki, nem tudunk tovább menni, mert harckocsik vannak velünk szemben. A zászlóalj még nem is ért föl a támadási lehetőségekhez, még felvonulóban voltunk, amikor szegény már, sajnos idegesen üzent, hogy támadjunk. Visszaüzentem, hogy nem lehet. Erre parancsot kaptam, hogy menjek hátra hozzá. Hátramentem. Azt mondta, te itt maradsz, én pedig előremegyek és megmutatom, hogy mi lesz. Előrement és két perc múlva azt láttam, hogy fejvesztetten rohan visszafelé a legénység. Páncéltörőseim lőnek, akkor találkoztunk először a T 34-esek-kel és hát bizony a 37 mm-es páncéltörő ágyúknak a lövedékei szépen pattogtak le a T 34-esekről. Szerencsénk csak az volt, hogy nem taposták el őket, azt hiszem ők sem tudták még, hogy annak milyen a hatása és körülbelül olyan húsz méterre a páncéltörő ágyú előtt elkanyarodtak a harckocsik. Itt a zászlóaljparancsnok elől el is esett. És akkor megindult Urivban az elkeseredett harc. Ennek az lett az eredménye, hogy a tizenkét géppuskámból négy elveszett, tönkrement, letaposták a harckocsik.

Nemes Tibor munkaszolgálatos

Délelőtt, úgy tizenegy óra tájban, szemben velünk egy iskola volt. Elvontak bennünket az élelmiszerszállítástól. Százával, ezrével hozták a sebesülteket. Szekérre, egymásra voltak dobálva az emberek, voltak közöttük már halottak is.

Kosztka Vilmos

Kértem az ezredtől rádión, tüzérségi tűztámogatást. Az ezredsegédtiszt közölte, hogy sajnos a tüzérség lőszere lemaradt, így nem tud adni támogatást, vessük be hős szíveinket. Erre felkeltem, belerúgtam a rádióba és otthagytam káromkodva. Aztán elkezdődtek az utcai harcok és folytatódtak egész estig.

Az orosz harckocsik szaladgáltak föl és alá, körülbelül hatszor kaptunk aznap harckocsi támadást. Láttam, amint fut felém egy ember. Homokos talaj, jön a harckocsi, eltapossa és megfordul rajta, mint amikor az ember egy bogarat eltapos.

Elmegy a harckocsi, fölkel a tag és rohan utána vissza. Olyan szerencséje volt, hogy párhuzamosan esett a talpakkal, ahogy az fordult, a homokot nyomva az ember fölött is elment, és ő hála Istennek, így megmaradt.

Károly János

Délután három óra tájban kezdtük meg a támadást. Olyan zászlós vezetett minket, aki csatatéren sose volt. Én elöl meneteltem addig a fogattal, 14 mázsa aknalőszert vittem.

Nem voltam belenyugodva a sorsomba, mert én, mint öreg katona nem így tanultam azt, hanem úgy, hogy majd előbb terepkutatót küldenek ki, körzetbiztosítójárőrt és aztán csataláncban megoszolva megy a támadás. De nem így ment ám! Én mentem elől, a gyalogság meg jött utánam. Mikor aztán összefelesöltünk ott, mindjárt úgy gondoltam, hogy ez nem így megy. Benyúltam a lovak hajtószáráig, meghúztam, egy sarkon rögtön elsülylyedtem - egy gyöpös, nádas, fűzfás rész volt ott. Mondtam a zászlósnak, hogy "Zászlós úr, küldjön terepkutatót, mert mindjárt lőnek az oroszok, ahol vannak", mert én már láttam. Azt mondja: saját csapat. Eltelt egy pár perc, már lőttek is. Alig lőttek kettőt-hármat, már sebesültünk volt, jajgatott, "egészségügyi" ordítoztak ugye mindjárt. A zászlós csak ment a szakasszal előre.

Kovács Lajos

Lépésről lépésre tudtunk csak előre menni, a veszteségünk óriási volt.

Péteri Ferenc főhadnagy

Két órától délután hat óráig kellett abból a piszkos, szennyes, rendezetlen épületből, helyiségekből egy kórházat kialakítani. Nem volt egyetlen söprünk sem. A katonák úgy segítettek a dolgon, hogy a bokrokból lombos ágakat szedtek, és azzal söpörték a padlót, a falakat és így alakítottuk ki a steril műtőt, a szeptikus műtőt és a kötözőt.

Kosztka Vilmos

Tizenkettedikén este szedtem össze a zászlóaljat egy térre, mert úgy össze voltunk keveredve, lövész század, páncéltörő-ágyús szakasz, nem lehetett az embereket megkülönböztetni, mert egy-egy ház mögött 20-30 ember állt. Lestek mind a két végén. Megjelent egy harckocsi, már intett a fejével, rohantunk a másik végibe a háznak, és kinél mi volt, kézigránát vagy valami, próbáltuk rádobni vagy gránátot, vagy aknát, ami volt. Szóval, itt még csináltunk egy ellentámadást, aztán visszaértünk ugyanoda, ahonnan kilöktek minket. Ott volt alkalmunk összeszedni a sebesültjeinket és behozni.

Károly János

Lassan este lett, jöttek hátrafelé a sebesültek. Kérdeztem, mi van. Mondták, hogy köztünk vannak a partizánok és szétvertek bennünket. A sebesülteket bekötöztem, meg volt nálam vagy hat kulacs víz, megitatgattam őket.

Péteri Ferenc

Az első, aki a kórházunkban meghalt Égl Ádám, a 48. gyalogezred első zászlóaljának 3. századába tartozott. Jobbtüdő-lövéssel halt meg. Amikor letették a mentőautóról, a sebesültszállító gépről, kocsiról és leemelték a hordágyról, a hordágyat is föl kellett fordítani, hogy a kiömlött egy-másfél liternyi vért is lebocsássák a hordágyról.

Fenyvesi Imre

Rettenetes az emberi hulla szaga. Sötét volt már, amikor jól beértünk, egyszer megbotlottam, hasra estem. Hát az istenit, ez mi volt. Hát egy hullának a lábában buktam fel, de olyan sok légy volt rajta, ezek a köpő legyek, mintha méhek szálltak volna föl, hirtelen sok, olyan zsongás lett.

Kovács Lajos

Hullák százai, ezrei hevertek, legyek milliói rajzottak. A hullák ötven-nyolcvan centire felpuffadva, folyt belőlük a nedvesség. Volt ott orosz, volt ott magyar, volt ott tiszt, volt ott közlegény.

Péteri Ferenc

Rengeteg légy volt. Oly tömegben láttuk a legyeket minden helyiségben, amit azelőtt soha és sehol. A kórtermekben, ahol gennyes, véres sebekkel, kötésekkel feküdtek a sebesült katonák, a legyek jó talajt találtak maguknak és valósággal ellepték a betegeket. Jobb híján az volt az egyedüli segítségnyújtási lehetőség, hogy az ápoló katonák zöld ágat vagdostak, és azzal hajtották el a legyeket a betegekről, a sebesültekről.

Kovács Zoltán dr. őrmester

A vasútállomástól nyolc kilométerre lévő kórházból országos járművön, magyarul lovas szekéren szállították a betegeket. Egyik alkalommal különösen súlyos betegeket hoztak, köztük nem is egy frissen operált volt, és volt olyan, hogy az állomáson lerakva erről a nyolc kilométeren át döcögő kocsiról, a beteg meghalt. Sebészünk, Kisfaludy doktor ótestamentumi átkokat szórt a kórházra és a kórház sebészére, akit Galovics Andrásnak hívtak, és akinek elég rossz híre volt. Úgy mondták ott az egészségügyi katonák, hogy minden betege meghal. Lehet, hogy ez túlzás volt, de mindenesetre abban biztosan igaza volt a mi sebészünknek, hogy frissen operált beteget egy döcögő szekéren, istentelen úton nyolc kilométert szállítani, tulajdonképpen azt jelenti, hogy az a beteg majdnem halálra van ítélve. Akkor is, ha amputált, de még inkább, ha olyan belső zúzott, vagy egyéb tépett sérülése van, aminél az elvérzés veszélye még inkább fönnáll.

Kosztka Vilmos

Tizenharmadikán kaptam az értesítést, hogy jönnek a bombázóink, de már későn értesítettek minket. Az első vonalnak mindig az volt a rendelkezés, hogy ki kell rakni a sárga zászlókat. A Don partján volt a 3. zászlóaljunk, kelet fele nézett. Mi észak felé néztünk, ahol az utcai harcaink voltak, és a támogatásunkra küldtek egy kerékpáros zászlóaljat, amelyikről még addig nem tudtunk, jött utánunk. Ha most elgondoljuk az első vonal formáját: a kerékpáros zászlóalj több mint valószínű, kirakta a sárga zászlót, amihez tulajdonképpen nem lett volna joga, mert hisz nem ő volt az első vonal. De az első vonalét mutatta. Került Uriv községbe, szépen be volt sárgítva. Keletről, északról és nyugatról. Hova kell ledobni a bombákat, mint repülőnek, aki megérkezik? Hát azt hiszem, mindenki belátja, hogy a sárgák közé. Tehát pont magunkra adattuk le. Szerencse, hogy olyan helyre ment, a községen belül, ahol nem volt tőlünk senki, tehát a déli részre. Mert a Donnal párhuzamosan bombázott. De alig, hogy ezek elmentek, jött az értesítés, hogy stukákat kapok segítségül. Hát, akkor már minden zabszem belém szorult. Most mit fogok az embereimmel csinálni, ha minket a stukák agyonnyomnak. Kínomban elkezdett az agyam dolgozni, mert ugye megvoltak a zászlójeleink, hogy mikkel, kikkel mit kell tartani, de azt nem hordta az ember a zsebiben. Hamar előszedtem a piros zászlókat, megmutattam a főtámadás irányát, a stukák szerencsére észrevették az ellenséges harckocsikat, rájuk zúdultak.

Varga József szakaszvezető

Egyszer csak jött egy nagy tank. Jön ki a faluból. Utána jön a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. Öt jött ki. Aztán a napraforgótáblában összevissza mászkáltak. Nekünk nem volt nehézfegyverünk, mert lemaradtak. Mi gyalogosan gyorsabban mentünk, mint ahogyan a nehézfegyvereket tudták volna hozni utánunk. Ez azt csinált, amit akart, mert kézifegyverrel nem lehetett vele semmit se csinálni. Az egyik tank hegyibe ment Tóth Pistának. Lövészteknő volt ásva, egész kicsi csak, hogy az ember teste belefért. Hegyibe ment, és ott elkezdett rajta perdülni. Ezt a szememmel láttam. Mi lesz belőle, széjjeltapossa! A gyerek kivágódott, a láncok között perdült, úgyhogy nem lett különösebb baja, ki tudott jönni a tank alól, illetve a tank lement róla.

A nehézfegyverek nem jöttek be, aztán hírvivővel kértek segítséget, nehézfegyvert, mert tankokat támadtak. Valahonnan, nem tudom honnan, hoztak két tarackot. De azok meg messze álltak le, a saját embereinket lődöztük. Rálőttek a tankra, de olyan messze voltak, hogy az embereket veszélyeztették. Oda kellett menni hozzájuk, hogy ne lőjetek, barmok, mert a mi embereinket lövöldözitek agyon. Arra beértek a páncéltörők és az egyik tankot a páncéltörő közelről meglőtte úgy, hogy a tornyát nem tudta elfordítani. Kiugráltak belőle az oroszok. Csak egy maradt bent, amelyik meghalt. És lefeküdtek oda, a napraforgótáblába a mieink közé. Mikor ezt a többi látta, akkor visszahúzódtak a tankok.

Kovács Lajos

A páncélosokhoz kellett kiépítenem egy vezetéket és állomást telepíteni. Amikor közeledtem Sáska ezredes harcálláspontjához, meglepetésre olyan óriási káosszal találkoztam, amivel még nem. A gyalogság ész nélkül, a fegyverei elszórásával menekült. Kérdeztük, mi van? Menjünk mi is, forduljunk vissza, mert támad az orosz erősen, óriási veszteségeket okozva. A visszafutó gyalogságot feltartóztatták, visszafordították és körülbelül tőlünk, a rajtól, az építés helyétől 3-400 méterre egy olyan pergőtüzet láttam, amit eddig még nem. Az úgynevezett Sztálin-orgona tüzét láttam, amit a gyalogságunkra zúdítottak. Hát, ott égett a föld. Pokol volt. Aki abba belekerült, onnét élve nem menekülhetett ki. Akna-akna mellett robbant. Ennek hatására bizony felbomlott a rend és amint később hallottam, a tábori csendőrök, bizony géppisztolysorozattal szólították vissza a menekülő honvédséget.

Végre elértük annak a hegynek az oldalát, amelynek a túlsó felén voltak az oroszok, a hegy innenső lábánál pedig mi. Innét támadtak a páncélosok és a hegytetőn találkoztak. Borzalmas csata, borzalmas élmény, ahogy két páncélos áll egymással szemben és lövi egymást, és amikor ég... Volt olyan, amikor égett a magyar páncélos, a másik odament rákötötte, kihúzta, de abban élő nem maradt.

Vámossy József dr. tartalékos zászlós

A sebesültek nagyrészt mellkasi sérültek, méghozzá csúnyán sérültek voltak. Tudniillik, ezek mind tankban ültek, amikor a szovjet tankelhárító löveg átszakítva a magyar tank falát, bent robbant a tankban, ahol a magyar katona ült. Rettenetes, marcangolt sérüléseket okoztak. Ellátásuk a mi körülményeink között úgyszólván lehetetlen volt. A legjobb az volt, hogy ha életmentő műtétek helyett az életet biztosítjuk azzal, hogy lefogjuk a fő ereket, infúziót adunk és amint lehet, hátraküldjük.

Kovács Lajos

Két orosz katona jött át sebesülten. Az egyiknek a szája széle el volt lőve, a másik súlyosabban sebesült. Leültek ott, a készülék mellett, és ahogy magyarázta, azt értettem belőle, hogy átszökött, mert nem bírta elviselni ezt az óriási harci zajt és azt, hogy tulajdonképpen ugyanaz történik odaát, mint ami itt. Amikor az oroszokat is kiverték az állásaikból, menekültek, ugyanúgy géppuska és géppisztolytűz fogadta a menekülőket, mint nálunk történt. Lehetetlenség volt ebben az óriási tűzben a sebesülteket elvinni. Aki úgy sebesült meg, hogy el tudott menni, hátra tudott kúszni, az elment, aki nem tudott elkúszni, az ott elvérzett. És ilyen nagyon sok volt.

Nagyon sok harckocsi, nagyon sok páncélos jármű, tank maradt ott. Sáska ezredessel nem is találkoztam, nem láttam. A készüléket, a kiépített vezetéket, amit oly nehéz körülmények között és véráldozattal sikerült telepíteni, nem használta senki.

Károly János

Vagy hatszor megtámadott a repülő, mire visszaértem a faluba, ahonnan elindultunk. Ott aztán megkerestem a törzset, követeltem, hogy adjanak valamit enni. Nem ettem az éjjel. Adtak. Aztán a szolgálatvezető mondja, hogy nyolc önként vállalkozó kocsis menjen ki a vonalba, összeszedni a halottakat, meg a sebesülteket.

Nem vállalkozott rá senki. Mondom a szolgálatvezetőmnek, hogy na jól van, én vállalom, a többit meg jelölje ki hozzám. Aztán ugye, mivel én vállalkoztam, hát a többi is. Nagy keservesen ráálltak, hogy jönnek. Mikor aztán már kész volt mind, mondom az öregnek, hogy csak nem megyek ám ki, ezt nem azért csináltam, hogy én legyek az első. Tegnap se aludtam, hanem... adjatok enni, mert éhes vagyok. Kimentek aztán mind a nyolc kocsi, mint az öl fával, meg volt rakva halottakkal.

Kádas Zoltán dr.

Az emberi veszteség mellett jelentős volt a lóállományomnak a vesztesége is. Voltak olyan csatanapok, amikor 70-80-100, vagy 200 ló is kiesett. A legkülönbözőbb és a legszörnyűbb sérülésekkel. Volt olyan ló, amelyiknek a farizmait érte a gránátszilánk, hát az, mint a rózsa, úgy nyílt szét. Szinte minden izomköteg külön látszódott és volt olyan, amin az episztrofeusznál, tehát a második nyakcsigolyánál érte a gránátszilánk. Mintha végigborotválták volna. A nyakat úgy metszette le, a nyakcsigolyáknak szárnyait, hogy a nyakizom rész kötegenként lógott a szerencsétlen állatról. Egy más esetben szegyet érte a gránáttalálat, gránátszilánk. A szegy kinyílt, a mellkasból előesett a szív és az aortán függve szabadon mozgott, lüktetett.

Vissza     Tovább