Kossa István a Beszkárt (BSzKRT - Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság), vagyis a BKV elődjének tekinthető tömegközekedési cég egyik szakszervezeti vezetőjeként, az összes elnökségi taggal együtt SAS-behívót kapott munkaszolgálatra (musz). Egyértelmű a politikai leszámolás szándéka. Kossa, az abban az időben a munkásszerevezetek körében népszerű és konspirációs okokból praktikus természetjárásban igen jártas volt. Mai viszonyok között profi túravezető lenne. Ezt, a muszosok Donhoz történő  gyalogmeneteltetéséről szóló beszámolóinál feltétlenül figyelembe kell venni! Könyvében megdöbbentő és iszonytató eseményeket ír le. Ezeket át és túlélni nem lehet a személyiség változása nélkül. Kossa is így torzult szociáldemokratából  élkommunistává, kritikátlan szovjetimádóvá, így lett a forradalomtipró Kádár-kormány minisztere.

      Kell tudni azt is, hogy bár a muszosnak mindenhol rossz volt, egészen más bánásmódban részesültek a nemzetiszínű karszalagos (keresztény), mint a sárga karszalagos (zsidó) muszosok. Továbbá Kossa éppen a kimagaslóan legborzalasabb viszonyok közé, a hirhedt és a háború után halálra ítélt Haynal Alajos alezredes parancsnokolta, 22. gyalogezred alá besztott, 401-es különleges munkásszázad állományába került.

    "Orel.

     Estefelé érkeztünk meg. Hatalmas pályaudvar. Mellettünk jobbra benzines vonat, balról fekete zászlókkal jelzett lőszeres vonat áll. Már éppen vacsoráztatásra készülődünk, mikor légitámadást jeleznek. Őrült futkosás. A keret ránk zárja az ajtót.

     Megszólalnak a légvédelmi ágyúk. Pokoli lárma. Ágyúlövés, gépfegyver-kattogás, motorbúgás. Egyegy robbanásra a vonat majdhogy meg nem indul. Máskor meg úgy érezzük, hogy felemelkedik a vagon velünk. Elkerülhetetlen a sorsunk. Akár a lőszeres vonat, akár a benzines vonat kap találatot kínjainknak vége.
A kocsiban pánik tör ki. Félelmükben egyesek őrülten dörömbölnek. Kibocsátásért esedeznek. Mások magukba roskadnak. Imádkoznak. Ismét mások sírnak. Volt, aki félelmében összepiszkította magát.
Próbáljuk az örjöngőket csillapítani. Hasztalan.
Öten-hatan ledűlünk fekhelyünkre, a padlóra szórt szalmára. Csendesen beszélgetve mérlegeljük az esélyeket a túlvilágra vonatkozólag. A vacsora elmaradt.

     Átestünk a tűzkeresztségen, most szép csendesen a nagy lármában elaludtunk, átaludtuk a rémes perceket. Mire felébredtünk, csend volt, mert már a szörnyű izgalom után mindenki aludt.

     Vorozsba

     Sok tízezer munkaszolgálatos előtt, akik túlélték a poklot, örökké emlékezetes város. Az állomás előtt, a nyílt pályán szállítottak le bennünket. Hirtelen otthon éreztem magam: Horthy csendőrei vártak bennünket.
A két századot jó távol egymástól, egy gödrös rétre terelték,és kezdetét vette a motozás.
Mindent, ami nálunk volt, ki kellett rakni a pokrócunkra. A csendőrök azután kiválogatták belőle, ami nekik tetszett, és elvitték azzal, hogy az tilos a munkaszolgálatosoknak. Bennünket, keresztényeket külön állítottak, és személyes motozást nem csináltak nálunk.

 
     Egy csendőralezredes vezette a nyomozást. Hozzánk keresztényekhez ő jött személyesen.
     - Van-e nálatok zsidó holmi?
     Csend.
     - Mondjátok meg, mert a zsidók úgyis meg fogják mondani. Ne engedjétek magatokat zsidók miatt bajba keverni.
Néhány gyáva jelentkezett. Órákig tartott a motozás. A zsidóknak még a gatyakorcukat is megnézték: nincs-e benne valami írás. Bennünket leültettek. A zsidóknak végig állniuk kellett. Most már élesebb lett a megkülönböztetés zsidók és keresztények között. A hang velünk szemben kevésbé volt durva, keresztényt nemigen ütöttek meg.
     Ez a megkülönböztetés azután egyesek fejébe szállt. Voltak, akik a keresztény munkaszolgálatost jelző nemzetiszínü karszalagot úgy hordták, mintha legalábbis az aranygyapjas-rend lenne. Voltak, akik mindig a sor szélén akartak menni, hogy lássák: ők nem zsidók. Nekik nemzetiszínü karszalagjuk van és nem sárga. A motozás alatt a vonat ott vesztegelt a nyílt palyán.

     Egyszer csak minden jelzés nélkül elindult. A 402-esek már előbb felszálltak rá. Közülünk csak néhánynak sikerült felugrania. A lemaradtakat teljes felszereléssel menetoszlopba állitották, és megindultunk a vonat után. Kiderült, hogy a vonatból nem  lehet ezen az állomáson kirakodni, mert nincs rakodó. A szomszéd állomásig kellett előre menni.
     Bjelopolje állítólag csak tíz kilométernyire van Vorozsbától.
     Én azonban állíthatom: ez volt életem legnehezebb túrája.

     A májusi nap olyan forrón tűzött, mint nálunk a legnagyobb kánikulában. Bokáig süllyedtünk az úton a homokba, melyen Bjelopolje félé vánszorogtunk.Ténylegesen vánszorogtunk, mert a tizenegy napos utazás alatt izmaink teljesen elernyedtek. A sebtiben összecsomagolt hátizsák pedig éktelenül nyomta hátunkat és törte vállunkat. A könnyű májusi szél a felkavart port felhőként boritotta reánk.  Minden pórusunkat eldugaszolta. Nyelvünk tüzes taplóként égett. Próbáltuk nyálunkat felszívni, minden erőlködés hiába való volt. Akkor még azt hittük: ez a legnagyobb szomjúság, kín, amit ember megérhet...

 Dr. Braun Soma, Halmos, dr. Grünwald már az első kilométerek után összerogytak. Braun eszméletét vesztve feküdt az útporában, két kezét messzire előrenyújtva - alig pihegett már. Elszedtük csomagjaikat, pedig a magunké is tűzként égette vállunkat, hátunkat. A porfelhőben fuldokolva húztuk, vonszoltuk előre egymást. Braun Soma újra összeesett. Ketten-ketten felváltva cipeltük. Vízért könyörgött. Nem volt senkinél már egy csepp sem. Szamek hátizsákjában volt egy kulacs pálinka.
     Most elővenni? Képtelenség! Ennyi erő nincs már egyikünkben sem! Mégis meg kell tenni. Lefejtettem Szamekről a hátizsákot, kikotortam belőle a kulacsot. Csak az egész gyengéknek adtunk belőle egy-egy kortyot.
Erős akarat kellett hozzá, hogy ne a gyöngék közé számítsa magát az ember.
     Mikor megérkeztünk az állomásra, összerogyott mindenki." (14.  49-55. old.)

     És ekkor. a 2. magyar hadsereg még 1200 km-re volt a Dontól!!!

     Dr. Viczián Antal,  aki a 2. magyar hadsereg III. hadtestében, a csáktornyai 17. gyalogezred  II. zászlóaljának orvosa volt, írja "Meghaltak a Donnál" c. visszaemlékezésében:

     "Galicsi, 1942. június 16.

     13-án éjszaka kivonták zászlóaljunkat az első vonalból, a helyünkre németek jöttek. Még azon az éjszakán észak felé vonultunk és egy nagyon szép, erdős területen, Galicsi község mellett táboroztunk le. Sajnáltuk Dubrovkát, a már megszokott környezetet elhagyni. Közel egy hónapig tartózkodtunk ott. A legénység, akik az első vonalban voltak, azt mondják, hogy a velük szemben lévő oroszokat is sajnálták otthagyni. Mintha valami hallgatólagos megállapodás alakult volna ki a két front között. Tűzharcra csak akkor került sor, ha az oroszok támadtak. A mieink ilyenkor természetesen védekeztek és ha szükséges volt, ellentámadásba is átmentek, mint a Rédey szakasznál is történt.

     A mi zászlóaljunk nem kezdeményezett támadást. Tőlünk nem indult akció "nyelv" fogásra, mint a 47-esektől. Mindez persze nem az egymással szemben levő legénységen múlott, ők azt tették, amit parancsoltak nekik. Az azonban már a szovjet, illetve magyar katonán múlott, hogy ha a túloldalon mozgást észlelt, ami nem támadó jellegűnek, hanem a frontvonal mindennapi életével összefüggő békés tevékenységnek látszott, mint tüzelőgyűjtés, latrinára vonulás stb., nem lőttek egymásra. Hetek alatt alakult ki ez a gyakorlat, miután mindkét fél megismerte a túloldaliak szokásait. Ezért sajnálták katonáink a megszokott ellenséget otthagyni. Kaltróy szerint ezt a hallgatólagos megegyezést az utánunk következő németek nem fogják betartani, ismerve agresszivitásukat.

     Ha meggondoljuk,az oroszok ezen magatartása méltánylandó, hiszen ok a hazájukat védelmezik, s nem volna csoda, ha a támadókkal szemben nem lennének elnézőek. Egyébként vegyes érzésekkel vonult zászlóaljunk új helyére, mert annak mindenki örül, hogy most pihenőbe kerültünk, nem vagyunk harcoknak kitéve, de ugyanakkor szorongva gondolunk arra, hogy hamarosan megindul a támadás, és abban nekünk is részt kell venni.

     Galicsi, 1942. június 23.

     Tegnapelőtt, vasárnap mise volt. Bán Jenő, az ezred tábori lelkésze tartotta. Mise után Kaltróy kitüntetéseket osztott ki. Ma tiszti gyűlés volt. Szigorúan bizalmasan közölte az öreg, hogy hamarosan várható a támadás megindítása. Csak attól függ, hogy mikor szakad vége az esőzésnek és szárad föl a talaj. Az utolsó esős naptól számított ötödik napon várható. Mától kezdve minden nap este tiszti futár közli a jelszót valamennyi parancsnokkal. "Budavár" azt jelenti, hogy azon az éjszakán még nem indulunk meg. "Drégelypalánk" jelenti a támadás napját. Délután végigjártuk a körletek egy részét.

    A 17/II zászlóalj tábori miséje Galicsiban.

     Az emberek nyugodtak, fegyverükkel, ruházatukkal foglalkoznak, tisztítják, gombot varrnak, bakancsot pucolnak. Máshol kártyáznak, vagy csak hevernek a fűben egy-egy szájharmonikás köré csoportosulva. Sokan, talán többen mint máskor, tábori lap írásával vannak elfoglalva.Feszültség vibrál a levegőben. Vagy csak én érzem? A katonák többet gondolnak az otthonra, a családra. A nosztalgia egy kicsit mindenkit a hatalmába kerít. Írnak, amit írhatnak az érzéseikről a vágyódásaikról. "Tiszteltetem az otthoniakat... Ha nem térnék haza... Volt-e otthon eső?... Drága kis gyerekünkre vigyázzál... - És hasonlók vannak a tábori lapokban. Ismerem, mert nekem kell cenzúráznom a beosztottaim lapjait.

     A következő napon is folytatódott az előnyomulás. Veszteségünk kevesebb volt, mint abban a bizonyos rozstáblában, de a terepviszonyok és a szovjet sereg rendkívül ügyes védekező, visszavonuló taktikája miatt, jelentéktelennek sem lehet mondani. Oroszország ezen részére az észak-déli irányba húzódó dombhátak a jellemzők, közöttük völgyekkel, melyekben a nyári szárazságot kivéve víz is akadt a sásos, füzes mélyedésekben. A támadás ezekre a dombhátakra merőlegesen, kelet felé irányuIt. A szovjet egységek a dombélen megjelenő, aztán előnyomuló magyar csapatot gyorstüzelő ágyúkkal lőtték. Pergőtüzet zúdítottak üldözőikre, majd gyorsan kocsira rakták fegyvereiket, és rövid idő múlva már a következő dombról lőttek. Ezeket a 7.65 cm-es ágyúkat katonáink "csinbumm"-nak nevezték el az elsütéskor hallatszó éles "csin" , majd a becsapódás "bumm"-ja miatt. Némelyik lövegük már hernyótalpas önjárón mozgott. Az oroszok a terepet előre előkészítették a védelemre. Olyan jól álcázott bunkereik voltak, hogy csak egészen közelről lehetett őket észrevenni.

     A magasabb hadvezetőség későn jött rá, nagy veszteségeink okára. Megalakították ugyan a Major ezredes parancsnoksága alatt muködő gépkocsizó gyorscsapatot, de márkésőn. Hamarabb lett volna rá szükség.

     Zászlóaljunkat Rédey László főhadnagy ütege támogatta. Lövegei könnyűek, mozgékonyak voltak.
Lépést tudott tartani a gyalogsággal. Régi világháborús célzási módszerét egyesek kinevették, ennek ellenére hatásosnak bizonyult. Bakáink között gyorsan népszerűvé vált. Előfordult, hogy spontán kiáltották felé az elvonuló katonák:
- Éljen Laci bácsi!
És ő mosolyogva integetett vissza.
Július l-jén értünk Tyim alá. Az utolsó akadály egy harckocsiárok volt, amin zászlóaljunknak erős tűzharc árán sikerült keresztüljutni. Most is gyalog, a kötszeres ládát cipelve igyekeztünk csapatunk nyomába. Megint a sebesültek hátraküldésévei volt a gond. Természetesen a harckocsiárkon kocsival nem lehetett átjutni, és ki tudja, mekkora kerülőt kellett volna megtenni, hogy valahol hidat találjunk. Az utászok földet hordtak az árok fenekére, és lassan, de nőtt a töltés. Délután már átjöttek a kocsik. 

    Rédey László főhadnagy egyik fogatolt lövege menetben. 

     Egész nap folytak a harcok a városért. Ahogy később megtudtam, nem volt jó az együttműködés a tüzérséggel (most nem Rédeyék támogattak). A rossz irányítás következtében a mieink is belekerültek a szórásba. Amikor pedig fellőtték a fehér rakétákat, jelezvén, hogy ott már magyarok vannak, az oroszok zúdítottak rájuk aknatüzet. Késő délután sikerült a várost birtokba venni.

     Ebben a harcban az egész 9. könnyű hadosztály kivette a részét, de a legnagyobb vesztesége megint a mi zászlóaljunknak volt. Este találkoztam Kaltróyval. Fáradtnak, levertnek látszott. Érdeklődött a sebesültek számáról. Jelentettem neki, hogy a támadás megindulása óta, az elmúlt négy nap alatt csaknem 300 sebesültet láttunk el. Megítélésemszerint ennek 10 százaléka volt életveszélyes. Szomorúan csóválta a fejét. A századoktól hozzá beérkező jelentések szerint ennél nagyobb volt a sebesültek száma. Voltak, akik valamilyen járművön, a segélyhely megkerülésével jutottak hátra az egészségügyi oszlophoz, mások a kavarodásban valamelyik szomszédos alakulat segélyhelyére
kerültek.
- A németek elégtelen felderítése miatt - mondta - nagyon nagyok a veszteségeink. El lehetett volna kerülni. A mi korszerűtlen felszerelésünkkel nem lett volna szabad ilyen remek harcmódot folytató ellenséggel harcolnunk. Itt hiába a vitézség, nem azon múlik a siker. A legdrágábbal, emberi életekkel kellett fizetnünk technikai elmaradottságunkért. Ha csak néhány páncélosunk volna, lényegesen kevesebb veszteséggel érjük el ugyanezt az eredményt. Hogy hányan estek el, azt pontosan nem tudom. Ha Kaltróyt kérdeztem, kitérő választ adott. Véleményem szerint legalább negyvenen haltak meg, nem számítva azokat, akik a szállítás közben vagy kórházban hunytak el.

     Egynapos pihenő után, most már harcok nélkül menetelt a zászlóalj Sztarij Oszkol irányába.
Úgynevezett erőltetett menetben gyalogoltunk. Ez napi 35 kilométert jelentett. Az esők megszűntek, kánikula köszöntött be. Eleinte a menetelés még egymagában nem lett volna különösebben megterhelő, ha biztosítják hozzá a megfelelő élelmezést. A hadsereg-ellátóoszlop nem volt kellő számú gépkocsival ellátva, amelyek az élelmet megfelelő ütemben tudták volna a csapatok után szállítani. Kicsi volt a gépkocsipark, és használt, ún. "bevonultatott" tehergépkocsikból állt. A gépkocsivezetők nagy része nem rendelkezett megfelelő gyakorlattal. Nyúzták, gyötörték az autókat az amúgy is rossz utakon. Sok kocsi tönkrement, s még súlyosabbá vált a helyzet. Az elonyomuló csapatoknak tehát élelem ért szekereket kellett visszaküldeniök, némelykor egynapi járóföldnyire is. El lehet képzelni, milyen nehézségek árán és mennyire késve érkezett az élelmiszer, amikor a csapat a következő napon már 30 kilométerrel előbbre volt.

     A 17/II zászlóalj menetben. (Balról a harmadik - a lovat nem számítva - Dr. Viczián Antal zászlóaljorvos. Nem ez a helye, elkódorgásban kapatott lencsevégre.)

     Bármennyire tiltva volt a háború következtében amúgy is elszegényedett lakosság fosztogatása, ezt nem lehetett elkerülni, hiszen nem volt ennivalójuk a katonáknak. Azt hiszem, kevés baromfi maradt élve azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk.

    A lakosság kitelepítése...

     A másik gondot a nyári hőségben a vízhiány okozta. Megkönnyebbülést jelentett, amikor az Oszkol völgyében végre folyó partjára értünk. Víz most már volt, csak rendkívül szennyezett. Fokozott mértékben be kellett tartani az eloírásokat; a víz - fogyasztás előtti - szűrését és forralását. Nehezen lehetett a katonákat rászoktatni, hogy a tikkasztó, 40 fok feletti hőségben meleg teát igyanak. Nem volt lehetőség a tea vagy forralt víz lehűtésére, legfeljebb éjszaka hűlt le valamennyire. A nagy melegben a forró tea fogyasztása célszerű, a trópusokon szokásban is van, de a magyar baka ehhez nem tudott hozzászokni. Voltak víztisztító berendezéseink, azbesztszűrős, szivattyús készülékek, de azokon rendkívül lassan, cseppekben szivárgott csak át a víz. Nem győzték a vízigényt kielégíteni. Persze itták a katonák a szűretlen, forralatlan vizet is. Nem lehetett megakadályozni. Ennek aztán meg is lett a következménye, egyre több bélhurutos beteg jelentkezett. Ez a kritikus időszak néhány napig tartott.

     Amikor elhagytuk az Oszkol völgyét, és már egyenesen a Don felé tartottunk, a helyzet javult, s megfelelő kutakból lehetett már vizet nyerni. Sztarij Oszkol után a németek vették át az üldözést. Mi már csak második lépcsőben vonultunk utánuk. A harcok alatti súlyos veszteségek, komoly létszámcsökkenés, a rossz ellátás legyengítette, alkalmatlanná tette hadosztályunkat bármilyen harci cselekményre. Egymagában a menetelés is megerőltető volt. Egyre több katona került a kocsikra, akik különböző okok miatt járóképtelenné váltak. Az egészségügyi kocsin is állandóan hárman-négyen ültek. Szerencsére az utak fölszáradtak, így a lovak elbírták a nagyobb terhet is. Nehézséget legfeljebb az emel kedők okoztak. Itt akit lehetett, leszállítottunk a kocsiról. Járóképtelenné váltak a bélhurutosok is a néhány napos folyadékhiány miatt. A súlyosabbak természetesen az egészségügyi oszlophoz kerültek. Sok volt a lábfájós. Egy részüknél megvolt az oka a panaszoknak, de többeknél semmiféle elváltozás sem magyarázta a járóképtelenséget. Amíg lehetett, amíg volt hely, felültettem őket a kocsikra. Igaz, néha vitatkoznom kellett Gézával, mert ő meg a lovait féltette a túlterheléstől, de azért mindig meg tudtunk egyezni.

    Sztarij Oszkolnál a németek oxigénelvonó fegyvert alkalmaztak. Én nem láttam a hatását, de ahogy Géza elmondta, megdöbbentő látvány lehetett.
- Az erdő szélén magányosan álló épület előtt - mesélte -legalább 30 orosz harckocsi állt, mintha egy javítómuhely udvarán várakoznának. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajtuk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy miért állnak ott. A németek a következőképpen magyarázták: repülőfelderítés alapján megtudták, hogy az oroszok nagy páncélos erőket vontak itt össze. Ennek elhárítására alkalmazták az oxigénelvonó lövedéket. A hatás döbbenetes volt. A harckocsikban lévők, az épületben pihenők abban a helyzetben fulladtak meg, ahogy éppen voltak. A priccseken félkönyökre támaszkodva beszélgetők úgy maradtak. Semmi más nem látszott az embereken, csak az orrukból szivárgott vér.

     Ugyanerről az esetről a III hadtestbéli Görgényi Dániel vezérkari százados is, "Signum Laudis" c. könyvében:

     Beszélgetésünk közben kiértünk az országútra. Betessékeltem a kocsimba és irányításával futottunk jó három kilométert, Sztarij Oszkoltói déli irányba. Útikalauzom figyelmeztetett, hogy mikor az út mentén egy bugaci csárdához hasonló épületmaradványhoz érünk, álljak meg. Így is történt. Itt aztán efordultunk balra, ahol kocsim számára járható útra kerültünk. Nem futhattunk néhány száz méternél többet, amikor a főhadnagy figyelmeztetése nélkül, magamtól is lestoppoltam.

     Előttünk egy hatalmas tisztáson utászok halottakat földel tek el. Ahogy megyünk mélyebben befelé, valami szokatlan és furcsa, a megedzett ember számára is irtózatos látvány fogad. Szovjet katonák, mintha viaszbabák lennének, dermedt mozdulatlansággal vigyorognak a nyári alkonyatban. Iszonyatos kép. Némelyikük ül. Az egyik úgy áll, mintha fához támaszkodna. Szemük nyitva, arcukon megalvadt vér. Pár perc múlva mellettünk áll a temetést irányító utászszázad parancsnoka. Megszólal :

- Itt valószínű, hogy különleges fegyver hatásával állunk szemben. Ezeket az orosz katonákat egy furcsa gáz ölhette meg. Nézzétek. . .

     Nem is kellett erre a figyelmünket felhívni, mert amit láttunk, abból világos volt, hogy ezek gázzal mérgezett emberek. Megállapodtunk abban, hogy itt még az elföldelést is azonnal abba kell hagyni, és értesíteni a gázmentesítő századot, lépjenek közbe, nehogy valami baj történjék utászainkkal.  

     Míg ezen meditálunk, odaérkezik Winkler ezredes, a hadtesthez beosztott német összekötő törzs parancsnoka és kioktat bennünket:

- Ilyen apróságot, Herr Hauptmann, kár jelenteni, mert nem német vagy magyar, hanem orosz katonákról van szó. És ezzel, urak, azt hiszem, befejeztük a vitát.

Meggyőződésünk szerint itt a németek valami ismeretlen töltetű gázlőszert próbáltak ki, és most amennyire csak lehet, titkolni akarják.

     Még ezen a napon Siklósival is kijöttünk az erdőbe. Parancsnokom is megdöbbent a látottakon. A halott szovjet katonákat még mindig természetellenes helyzetben találtuk. Temetetlenül hevertek, és voltak köztük olyanok is, akik az óvóárokban öklükre támaszkodva feküdtek, megmerevedve, holtan. (8. 137-138. old.)

                                                                                                                                     Vissza     Tovább