Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
LINKEK
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2005-12-17
 
Kállay beszéde
 
SZAVAZÁS
Szavazás Jány Gusztáv esetleges rehabilitálásáról.
Rehabilitálne-e Ön, s ha igen milyen vonatkozásban Jány Gusztávot?

Rehabilitálnám a halálos ítélet, és a tábornoki rendfokazat vonatkozásában is
Csak a tábornoki rendfozat vonatkozásában rehabilitálnám
Nem rehabilitálnám semmilyen vonatkozásban sem.
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
PERGŐTŰZ 11

 

Hol vannak a katonák? 11.

Szemelvények Sára Sándor dokumentumfilmjéből

 

 

Korabeli filmhírek

Sárisápon hõsi emlékmûvet és országzászlót avattak. Az emlékmû az elsõ olyan szobor, amelyen a törvény értelmében a hõsi halált halt kormányzóhelyettes nevét is megörökítették.

József királyi herceg kitüntetést ad át egy hõsi halált halt honvéd özvegyének.

Két esztendõs kemény munkával megépült a Székelyföldet az ország többi részével összekötõ Szeretfalva és Déda közötti vasútvonal. Az új vasútvonalat a kormányzó úr nyitotta meg.

"Hódolattal kérem fõméltóságodat, kegyeskedjék a vasútvonal megnyitását engedélyezni!"

"Éljen!"

"Éljen, éljen, éljen!"

A kormányzó úr különvonata végighalad az új vasútvonalon.

Bensõséges szeretettel ünnepli a nemzet Magyarország kormányzójának névünnepét. A magyarországi német népcsoport a Zeneakadémián rendezett ünnepélyen fejezte ki a kormányzó iránti hódolatát.

A magyar cserkészmozgalom országos megmozdulás keretében ünnepelte meg fõvédnökének, a kormányzó úrnak névnapját.

A Hõsök terén ötezer cserkész sorakozott fel, hogy meghallgassa a fõcserkészi parancsot. Vitéz Farkas Ferenc országos fõcserkész parancsában hadat üzent mindennek, ami ellentétben áll a felebaráti szeretettel, az egyetértéssel és a szeretetbõl fakadó munkával.

A Baross gyáripari csoport a szövetség székházában száz hadirokkant és sebesült honvédet látott vendégül. A résztvevõk mindegyike szeretetcsomagban könyvet, édességet, cigarettát kapott ajándékba.

Honvédeink a Don menti arcvonalon felderítõ vállalkozások során megtisztítják az erdõs terepet az átszivárgott bolsevistáktól. Felrobbantják az éjszaka leple alatt épített ellenséges drótakadályokat. A lángszóró a rohamcsapatok legfélelmetesebb fegyvere.

Kornis Pál munkaszolgálatos

A hátramaradt polgári lakossággal való viszony tulajdonképpen teljesen tisztázatlan volt. A katonák egy része igyekezett meglehetõsen jó viszonyt fenntartani ezekkel, mások - miután elsõsorban az öregek és a kisgyerekek maradtak vissza - elfogadták azoknak a szolgálatait, amit kényszerbõl tettek, hisz a legkevesebb az volt, hogy a házukból azonnal kiköltöztették õket és oda a katonák beköltöztek. Ismét mások azonban már a német álláspontot vallották a magukénak, azt, hogy minden élõ orosz potenciális ellenség.

Kállay Ferenc fõhadnagy

Az ezred hátsó vonala Ternovojén húzódott, de a lakosság bent volt, mert Rumy ezredes úr annyira emberséges volt, hogy azt mondta nekünk, hogy ha rendesen viselkedik a lakosság, ne bántsátok õket. Hagyjátok õket itt, az otthonukban, sõt amennyire lehet, segítsétek õket. Nekem külön felhívta a figyelmemet arra, hogy ha a konyhán maradék van, azt adjuk oda az orosz lakosságnak. Ugye, az alakulatomból többen szabadságra mentek.

Mi azért fölvételeztük az adagokat és bizony 20-22 kosztosom minden nap megjelent az ebédosztásnál. Persze, mikor az én társaságom megkapta a maga porcióját, akkor jöttek az orosz alakulatok a csajkáikkal és vitték haza a maradékokat. Nagyon hálásak voltak ezek az emberek nekünk. Azt lehet mondani, szinte összebarátkoztunk velük. Nem bántottunk senkit. Nálunk az volt a jelszó, hogy mi azért a kultúrát is idehoztuk. Nehogy azt gondoljuk, hogy azért jöttünk, hogy itt esztelenül gyilkoljunk, meg romboljunk. Idehoztak bennünket, itt vagyunk, viselkedjünk emberségesen.

Károly János honvéd

Csináltunk ott magunknak szállást, szalmát vittünk oda, körülguggolót... mifenét csináltunk, meg csináltam tûzhelyet, hogy be tudjunk gyújtani. Akkor jelentkezett ott az a lány, nagyon meg volt ijedve, sírt. Mondom neki, mi bajod van? Pár szót tudtam, mivelhogy gyerekkoromban hadifogollyal dolgoztam évekig, a tizennégyes háborúból maradt itt. Ez volt a szerencsém, mert így meg tudtuk egymást valahogy érteni. Magyarázza, hogy visszajött a ruhájáért, aztán ittmaradt, hogy nem bántjuke? Hát miért bántanánk? Nem bántunk, maradj itt! Majd késõbb, amikor látta, hogy tényleg nem bántja senki sem, megkérdezte, hogy az anyja meg a testvére hazagyühete?

Hol van? Itt van a másik faluban. A másik falu csak annyira volt, hogy olyan kétszáz méterre az utolsó ház. A civilek nagy része a templomba menekült. Mondtam neki, hogy menjen el, oszt hívja haza. Azt mondja, hogy nem engedi be az õr. Majd én megyek, oszt beengedik. Úgy is volt. Visszajöttek, az anyja is, meg a kisebbik testvére is és csókolták a kezem, azt hitték, én vagyok a parancsnok. Mivelhogy csak én beszéltem, a többi nem tudott semmit sem. Kérdezte a néni, hogy mit kérek, ha ott maradhatnak. Nem kérek én semmit se, csak azt, hogy a ruhánkat mossa ki, hogy a tetûtõl megszabaduljunk. Vittünk tûzrevalót, egyebeket, aztán elvoltunk ott egymás mellett szépen. Azt a családot én tartottam el ott koszttal, mert sosem feküdtek le, míg én haza nem mentem. Az öreg néni mindig fõzött valamit, a fagyos, jeges kenyeret szétvertem csákánnyal, beletette, és nagyon jó volt. Itthon nem tudnak olyat fõzni, közel sem. Még véletlen sem, azt merem mondani. Már egymilliószor elmeséltem, hogy egyszer, ha magam maradok, fõzök répalevest, hogy lesz-e olyan ízû, mint az volt. Nem hiszik el, tudom, hogy nem hiszik el, hogy milyen jó volt. Mert olyan jólesett, ugye. Mert amikor az ember reggeltõl másnap hajnalig az úton van, abban a negyven valahány fokos hidegben, akkor ott az megpróbálja ám az embert, enni meg nem lehet, hát mit eszik ott, abban a fagyos, jeges valamiben.

Így aztán megvoltunk nagyon szépen azzal a családdal, egészen a visszavonulásig, vagyis nem a visszavonulásig, hanem elõtte ki kellett volna üríteni a falut. Mondtam a szolgálatvezetõmnek, hogy engem kíméljél meg ettõl. Azt mondta miért? Sajnálod õket? Mondom, igen. Gondolj arra, hogy ha a tiéidet így kizavarnák a faluból. Azt mondja, hogy arra nem kerül sor. Mondom, sose tudjuk. Volt benne annyi emberség, hogy nem küldött oda, nem kellett nekem kihajtani a népet a faluból. Egy idõ múlva, olyan 8-10 nap múlva, vagy ilyesmi, találkoztam velük, hordták a nádat, a markukkal, a vállukon. Sírtak. Azt mondták, szeretnének visszajönni. Mondtam nekik, hogy majd visszakerültök már nemsokára.

Kozma Szilveszter tüzér

Adtak néhány szovjet hadifoglyot nekem. Ukrajnaiak voltak, korábban fogságba estek és beosztották õket a parancsnokok lõszert hordani, meg a lovaknak takarmányt innen-onnan. Velünk voltak egész õsszel, egész a visszavonulásig. Ott étkeztek a konyhán, jó barátságban voltunk velük. Volt egy kirgíziai, nem is tudott oroszul beszélni, de megtanították a mieink magyarul énekelni, hogy a mit tudom én milyen legények, libát loptak szegények. Szerettük õket, és megvoltak közöttünk.

Szakács József szakaszvezetõ

Néha, néha esténként összejött a legénység is, egy kis "klubestére". Volt, akinek harmonikája volt. Ha illegálisan is, el-eljött egy orosz ilyen citerával, balalajkával, vagy minek nevezik - és ott elpengette.

Fenyvesi Imre törzsõrmester

Kint a Donnál a mi kocsisaink, meg a mesterembereink bizony csárdást táncoltak, bált csináltak odakint a faluban. Ahogy egyszer mentem éjjel ellenõrizni, szétnézni az istállók között, ott mentem el a mesteremberek lakásánál. Sötét van. A másik háznál világos, citerán magyar nótát játszanak. A fene megette, bekandikálok az ablakon, hát táncolnak bent a lányok is. Úgy járták a magyar csárdást már, mint a fene. Az oroszok általában nem gyûlölték a magyart.

Dr. Magass Miklós tartalékos fõhadnagy

Az öreg Gábornál találkoztam a falu elõkelõivel. Egy kedves orvosnõvel és egy éltesebb bábával. Késõbb csatlakozik hozzájuk még egy igen csinos orvosnõ. Hogy kik és mik, azt nem tudom. Azt hiszem, hogy kémek, de a mieink igen barátkoznak velük és õk is ragaszkodnak hozzánk. Most látni, hogy milyen hitvány teremtés a nõ, ma ide, holnap oda pártol.

Dr. Berky Lajos tartalékos fõhadnagy

A lakossággal nem csak a legénység érintkezett, hanem bizonyos fokig a tisztikar is, ami érthetõ, mert többnyire fiatal tisztek voltak. Különálló volt a parancsnok úr, egy elszegényedett, szolgálaton kívüli huszárkapitány, akinek nagy jótétemény volt a hadi behívás. A többiek, pesti bankfiúk, fiatalemberek voltak, akik bezárva egy idegen országba, próbáltak valamit. Ennek lett a következménye, hogy voronyezsi menekült értelmiségiek, ahogy én kivettem mérnök, tanár, volt köztük postás is, ezek közül egypár fiatal, persze csinosabb leányt, asszonyt összegyûjtöttek a két orvos lakásába - mert mi egyedül laktunk -, itt hetenként kétszer összejöttünk, voltak beszélgetési próbálkozások, magyarul, tanultunk oroszul. Nagyjából ez volt, hogy "Felcser, fordítsd le neki", mondd meg neki, és több ízben elõfordult, hogy a magatartásban egy kissé, mondjuk úgy, eltérõ volt az általuk is kívánttól, és ilyenkor mondták, hogy "nye kulturno". Erre a reagálás: magyarázd meg neki, hogy náluk nincsen kultúra, nálunk van kultúra. Nem lehetett megmagyarázni, hogy a nye kulturno az azt jelenti, hogy nem illõ. Nem, õk tudják azt, hogy õk kulturálatlanok. Ebbõl majdnem naponként visszatérõ vitatkozások voltak. Hogy a hangulat vidámabb legyen, idõnként próbáltak táncolni. De elõször szerezni kellett egy hanglemezt. Sztarij Oszkolban volt a bazár, ahol a lakosság mindent eladott élelemért, és ahol kezdtek sok mindent megvenni - bár nálunk nagyobb vásárló nem volt, szereztek egy táskagramofont és hanglemezeket, amire táncolgattak is. Körülbelül 1-1,5 kilónyi kenyér volt egy hanglemez, de volt olyan, aki például zongorát küldött haza, perzsaszõnyeget, képet. Egy idõben, nálunk nem, de más alakulatoknál hallottam, hogy divat volt az ikon vadászat, magánlakásokból is. Miután mi olyan helyen voltunk, ahol szegény kolhozparasztok éltek, ilyen kívánságok olyan nagyon föl sem merültek, legfeljebb a Voronyezsbe járó tisztek egy része próbálkozott ezzel-azzal.

Dr. Magass Miklós

Délután öt órakor Gábornál szeánsz volt. Kicsit megkésve elõkelõen érkeztünk Kádas Zolival. Elõtte kellõképpen kisminkeltük magunkat, a társaság már együtt volt, helybeli négy orvosnõ, név szerint Alexandra, két darab Nyinocska meg egy állatorvosnõ, név szerint Galina. A gardisz szerepet játszotta mellettük a vén bába. Este a sötétségben elég tûrhetõnek látszottak. Jó vacsorával rukkolt elõ Gébics barátunk, hideg szárnyas állatot is ettünk.

Dr. Vámossy József tartalékos zászlós

Egyszer - nem tudom, hogy került oda - kaptunk egy nõ vendéget, egy nagyon szép, szõke, európai értelemben véve is csinosnak mondható, fiatal hölgy jött, állítólag egy rigai egyetemi tanárnak a lánya. Férjes asszony, a férje azt mondta, hogy "artiszt". "Artiszt" vagy "altiszt", nem tudtuk megérteni, hogy akár lettül, akár németül mit fed ez a név. Tulajdonképpen nem is törõdtünk azzal, hogy mi a férje. Valami elfogadható mesét mondott, hogy miért van itt. Mindegy, odajött egy fiatal, helyes nõ, akkor már idestova egy éve nem láttunk..., csak visszamaradt nõket, akik a véres ruhákat mosták a patakban. És akkor jött ez a nagyon szép és csinos, aki szívesen töltött velünk egypár órát, táncolt velünk, mindenképpen elõnyös oldaláról mutatkozott. Csak az nem tetszett aztán, hogy a motorosok részlege is tudomást szerzett róla, ott egy magasabb beosztású azt mondta, hogy át kell vinni a motorosokhoz. Hogy aztán a motorosokhoz került-e, vagy pedig egyenesen a magyar vezérkar anyagi századosához - aki az anyagi részeket intézi, az utánpótlást. Állítólag ahhoz került és az vitte magával. Nem tudjuk, beszéltek olyasmit is, hogy ez megszokott dolog a szovjet részérõl, így építik be a kémet. Lehet.

Somogyi Géza honvéd

Volt egy magyar alezredes a városban, aki még az elsõ világháborúban is szolgált és ez összeakadt egy idõsebb emberrel, aki egy-két trágár szót tudott magyarul és azt, hogy Teleki tér. Mint késõbb elmesélte, Budapesten kihelyezett hadifogoly volt valamikor. Jóba lettek és aztán különbözõ szívességeket tett neki. Volt egy család, Leningrádból menekültek, egy Klári nevû tanti, idõsebb hölgy, két unokahúgával, akik baletttáncosok voltak.

A Klári tanti balett-korrepetitor volt, zongorázott. Ezeknek a kislányoknak volt a nagypapája ez az öreg. Ezt a részt is elfoglalták a németek és innen volt a kontaktus. Aztán volt egy kollégám - a Zeneakadémián hegedû szakos volt -, s oda lejártunk és este szórakozgattunk. Megnyílt a táncklub, ez volt a társadalmi élet.

Nagyon sok olyan Csajkovszkij-románcot ismertem meg a Klári tanti elõadásában, amit ezelõtt nem is hallottam. Zseniálisan zongorázott. A kollégám meg hegedûs volt, szép zenei esték voltak. Az alezredes meg ott volt az öreg magyarral, illetve az öreg volt hadifogollyal.

Csöndes, langyos esti szórakozások voltak. Ott megismerkedtem egy kislánnyal, akit úgy hívtak: Olga.

Megtetszettünk egymásnak. Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, nem minden magyar katona volt olyan, aki a nõket rögtön, hát mondjuk, meg akarta erõszakolni, vagy valami...

Kialakult egy szimpatikus barátság. Mondhatnám, talán egy kicsit többet is jelentett, mint barátság. Egy este hazakísértem ezt a kis Olgát. Betértünk egy szûk utcába, térdig érõ hó volt. Halinacsizma volt a lábán, még abba is befolyt a hó, mert olyan magas volt. Fölvettem az ölembe, elvittem a házig és ott elbúcsúztunk. Így megtudtam, hogy hol lakik és aztán esténként, amikor lehetett találkoztunk. Akkor tanultam meg azt a dalt, amit úgy mondják, hogy Dunajevszkij-szerzemény, ez a... "szérce tyebenya ocsisza pakoja, stb...", késõbb Magyarországon is sláger lett. Ez a dal is összehozott minket. Egyszer aztán eltûnt a kislány, nem jött... Kérdeztem a Klári tantit. Mondták, hogy beteg. Mivel tudtam, hogy hol lakik, egy este - késõ délután lehetett öt óra felé, de akkor tök sötét volt, lámpák nem égtek, de a hó világított egész szépen és tiszta volt az égbolt - elmentem ehhez a házhoz. Bementem az udvarra, kiugró fatornác, billenõs kovácsoltvas nem kilincs, ilyen mit tudom én milyen kallantyú volt. Benyitottam és egy sötét elõhelyiségben találtam magam. A belsõ helyiségbõl férfihangokat hallottam. De nem egy, hanem mintha sok férfi beszélgetne. Kopogtam... "Muzsná"... válasz. Lenyomtam a kilincset... Nem értem, hogy miért volt nyitva az ajtó. Lehet, hogy direkt hagyták nyitva, hogyha valaki jön. Semmi az égvilágon nem történt akkor. De ellentmond ennek a gondolatnak az, hogy amikor beléptem, irhabundás férfiakat láttam puskával a vállukon, füles sapkában egy nagy asztal körül, ahol olyan világos volt, mintha egy tetõablakon keresztül a napfény besütött volna. Összeborultak, kérdezték, mit akarok. Mondtam, hogy az Olgát keresem. Erre kiáltottak hátra, hogy Olga. Kinyílt az ajtó és megjött a kislány. Lángvörös volt, rémült szemekkel rohant felém, szaladt és kezdte, hogy "nyirza"... "nyirza"... "nyirza"... "na pasli"... "pasli"..., hogy ezt nem szabad és menjünk ki, és kituszkolt az udvarra. Mondta, hogy mertem egyáltalán idejönni, hát miért jöttem ide... hát ide nem szabad jönni..., aztán elbúcsúztunk. Hát jó, másnap majd találkozunk a Klári tantinál... Aztán soha többet, a kislányt, nem láttam.

Dr. Kovács Zoltán őrmester

Megrázó és utolsó találkozásom volt egyik jó barátommal, dr. Radó Jánossal, amikor hazaérkeztem. Azokban a hetekben történt, azt hiszem, a nem tudom hányadik, a harmadik zsidó törvénynek a gyakorlati érvénybelépése, ami azt jelentette, hogy õ mint félzsidó szintén beleesett abba a kategóriába, amelyik már honvédségi rangját elveszíti és munkaszolgálatos beosztást kap. Megkapta a behívóját munkaszolgálatra. Bement a tízes kórházba, tízes helyõrségi kórházhoz tartozott, ott formálisan könyörgött a pótkeretparancsnoknak, vagy a kiegészítõ-parancsnoknak, hogy akár lefokozott honvédként, de ne alázzák meg, ne vigyék ki munkaszolgálatosként. Az nem tudott csinálni semmit, õ a törvény végrehajtója, kivételt nem tehet és elhárította. Ilyenformán vette a hátizsákját és vonult be november, azt hiszem, huszonnegyedikén, vagy huszonötödikén. A tenyészállat vásártelepen volt a toborzóhely, oda kellett jönni a munkaszolgálatosoknak. Õ is oda vonult be több száz vagy talán ezer társával együtt és mivel nem került rá a sor, hazazavarták õket azzal, hogy másnap jöjjenek ismét.

Ezen a napon érkeztem haza és látogattam meg. Hát nem kell mondanom, hogy milyen lelkiállapotban próbáltam vigasztalni, próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem õ a megalázott, az egész ország a megalázott és mi ugyanolyan kockázattal és ugyanolyan megalázottan csináljuk a magunk dolgát, mint õ. Egyenruhába bújtatott honvédek vagy katonák, ez az ország szégyene és nem az egyeseké. Elbúcsúztam tõle, mert más barátaim is voltak, akiket meg kellett látogatnom, hisz két napig maradtunk összesen Pesten. Másnap reggel telefonált az édesapja, ... a Jancsi éjjel beadott magának harminc köbcenti morfiumot és a Rókusban van, ha élve akarom látni, akkor menjek be. Szaladtam a Rókus kórházba, ott volt, orvos barátaink fogták körül az ágyat. Jancsi ott feküdt az ágyban, magasra polcoltan, felültetetten, a szeme nyitva volt, hörgött, persze nem volt már eszméletén és nem tudott semmit. Pár óra múlva meghalt. Úgyhogy azzal az érzéssel mentem ki a frontra, hogy egy barátommal ismét kevesebb lesz.

Sára József honvéd

Találkoztunk munkaszolgálatosokkal, zsidókkal, akik kiépítették az állásokat. De ezek függetlenek... szóval nem mihozzánk tartoztak.

Adtunk nekik, amink volt - nekünk sem sok volt -, kenyeret, kenyérmaradékot, éhesek voltak szegények, meg fáztak is. Menõben az úton együtt sokszor mentünk. Õk hozták a téli holmijaikat is, mert nekik nem volt utánpótlás, hogy majd kapnak ruhát. Hoztak téli holmit is. 38-40 fokos meleg volt, amikor mentünk ki, hát a szegények eldobálták. Meg elájultak, ott feküdtek az út szélén. A fölösleges holmijukat eldobálták. Télen meg már jó lett volna. Télen meg nem volt. Ronggyal volt bekötve a lábuk. Amit tudtunk, adtunk nekik.

Kovács Lajos szakaszvezetõ

Volt egy elõretolt tüzérségi állás. Ezt a zsidók szolgálták ki. Munkaszolgálatosok. Õk hordták a lõszert, a lövedéket, siralmas állapotban, leginkább a lõszeres ládák árnyékában húzódtak meg nyári öltözetben, téli ruhát nem kaptak. El volt fagyva a kezük, lábuk, rövid nadrágban, harminc fokos hidegben. El lehet képzelni, hogy mit szenvedtek azok az emberek.

Láttam olyan esetet például, hogy rimánkodott, könyörgött, ott mozgott a lõszeres láda elõtt, hogy segítsenek rajta, de senki nem segített. Nem segíthetett azért, mert az zsidó volt.

Ott fagyott meg, ott takarta be a hó. Mi sem tudtunk rajta segíteni, mert nem volt szabad még jóformán rájuk nézni se, szólni meg egyáltalán nem, csak elmentünk mellettük és végeztük a munkánkat, mintha mi sem történt volna.

Deáky István szakaszvezetõ

Embertelenül bántak velük. Minden két hétben olyan 100-120 embert kaptunk, a körletben az erõdítési munkálatokat csinálták. Mondták, két hét alatt el kell fogyni neki... Hogy mit csináltak velük, hát azt el lehet képzelni, de biztos, hogy elfogyasztották... Voltak magukból kivetkõzött emberek ott...

Sallai Elemér munkaszolgálatos

Toronyi arra való hivatkozással, hogy a betegeket levegõzés céljából addig, amíg kitakarítják a bunkert, ki kell rakni a hóra. Elsõ alkalommal Jánosi és Szlifka állt oda a próbát megtartani a többi keret részére, hogy hogy kell õrizni, nehogy visszamásszanak. Három, négy, olykor öt ember halt meg.

Kornis Pál

Egy másik keretlegény tulajdonképpen egészen tisztességesen viselkedett a legutolsó idõkig. Akkor lehetett rajta tapasztalni nagy változásokat, tanult a többiektõl. Utána elszakadtunk, 45-ben találkoztam vele újra. Felakasztották, mert õ volt az egyike azoknak, akik úgy pusztították a tetveket, hogy vízzel lelocsolták az embereket a hidegben és arra kényszerítették õket, hogy a földön maradjanak, míg a jég bevonja õket. Ilyen módon több száz embert meggyilkolt.

Deáky István

Egy munkaszolgálatos ott húzódott meg nálam a bunkerban. Csinált egy nehézpuskalövedékbõl virágvázát, lerajzolt pipával a számban, meg mit tudom én, hogy amit tudok azt segítsek. Törékeny testû kis zsidó volt. Fölajánlotta, hogy ad egy címet, azt Pesten bemutatom, ha átengedem õt a Donon, kapok százezer pengõt. Mondom, nem kell énnekem a pénzed fiam, átmehetsz énfelõlem, kimegyek, szólok az embereknek, de én nem megyek veled, sem nem adok oda senkit, mert azért hadbíróság jár itten. Hogy aztán mi lett vele - közbejött az áttörés -, át tudott-e menni, nem tudott-e átmenni? Az embereimnek mondtam, hagyjátok, hogyha át akar menni, hadd menjen.

Dr. Vámossy József

Emlékszem egy zsidó munkaszolgálatosra, akinek valami kézmûtétjét csinálta meg a parancsnokunk, nagyon ügyes rajzoló volt, a parancsnokunk ott is fogta. Valamit mindig azért rábízott és nem küldte vissza az alakulathoz. Ez szegény önvédelembõl megrajzolt mindent. Rettenetes jó kézügyessége volt. Úgy tudom grafikus volt, késõbb aztán haza is került.

Nemes Tibor munkaszolgálatos

Mikor beérkeztünk a szálláskörletbe, ott már mondták az emberek, hogy valami történt. A csendõr fõhadnagy megnézte a szálláshelyeket, és utasítást adott, hogy azonnal ki kell takarítani a szálláskörleteket és lakályossá kell tenni. Behívott a szobájába, ami be volt rendezve tiszti lakosztálynak és leültetett bennünket. Már ezen is csodálkoztunk, hogy leültetett. Elmondta, hogy õ az új századparancsnok, hallotta, hogy a századnál milyen veszteségek vannak, intézkedett, hogy a raktárban lévõ és addig ki nem adott fejadagokat, vitamin cukorkát, cigarettát, szalonnát, tehát mindazt, amit tulajdonképpen jogosan meg kellett volna kapnunk, azt kiadatta. Azonkívül elrendelte - ott elõttünk jelentette ki, hogy a keretlegénység ugyanazt a kosztot kapja a mai naptól kezdve, mint a munkaszolgálatosok, sõt õ maga is ugyanazt a kosztot eszi. Természetesen attól a naptól kezdve étkezésünk följavult, mert hiszen a keretlegénység is onnan kapta az élelmet. Kaptunk cigarettát, cukrot, stb. Sõt kaptunk tábori levelezõlapokat is, amit egy idõben megvontak tõlünk. Kiosztottak tábori levelezõlapot, ez volt az utolsó lap, amit írtam. 1942. december 6-án Miklós-nap volt. Összehívatta a legénységet, sorakozót rendeltetett el, a keretlegénység is ott volt, és közölte, hogy Miklós-nap van, szeretett kormányzónk névnapja, ebbõl az alkalomból ünnepi ebéd van. És valóban ünnepi ebédet kaptunk. Lóhúslevest, valami paradicsomszószt és külön cigaretta adagot, sõt, ami addig ismeretlen volt számunkra, még rumot is kaptunk. Mindenki kapott körülbelül fél deci mennyiségû rumot.

Akkor láttuk, hogy valami itt megváltozott. Akkor terjedt az a hír, hogy ez már a Nagybaczoni Nagy Vilmos intézkedése nyomán történt. Az ikerszázadunk a 13. század, oda is egy csendõr fõhadnagy került és ott ugyanazok játszódtak le, mint ahogy késõbb megtudtuk, mint nálunk.

Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezéseibõl

Meglátogattam a IV. és VII. hadtestparancsnokságot. Beszéltem Csatay és Gyimessy altábornaggyal. Mind a két helyen a csapatparancsnokok is bejöttek a hadtestparancsnokok állomáshelyére és ott részletes megbeszéléseket tartottam velük.

Vázoltam azokat az elveket, amelyeket követni akarok, biztosítottam õket arról, hogy tõlem, mint régi bajtársuktól minden támogatást meg fognak kapni. Vázoltam felfogásomat a legénységgel és a zsidó munkásszázadok embereivel való bánásmód tekintetében is. Felhívtam a parancsnokokat, hogy legyen gondjuk arra, hogy a munkásalakulatok - a zsidók is - megfelelõ ruházattal legyenek ellátva és jó elhelyezésben, valamint ellátásban részesüljenek.

Újra és hangsúlyozottan leszögeztem, hogy az erõszakoskodást, az igazságtalan, durva és embertelen bánásmódot, vagy ennek pusztán elnézését is a legszigorúbban megtiltom.

Az egyik hadtestparancsnokságnál egy zsidó munkásszázad dolgozott. Példát akartam mutatni: lássák az emberek, hogy e szerencsétlenek, akiket valóságos páriasorsra kárhoztattak, én igenis katonáknak és embereknek tekintem. Néhány zsidó munkaszolgálatossal szóba elegyedtem. Érdeklõdtem sorsuk és múltjuk iránt. Nagyon jól láttam, hogy némely parancsnoknak ez egyáltalán nem volt ínyére, és sokkal szívesebben látta volna azt, ha tudomást sem veszek a munkaszolgálatosokról.

Megmondtam itt is, hogy embertelen bánásmódot nem tûrök, és hogy szigorúan fel fogok lépni ellenük, akik hatalmukkal visszaélve sanyargatják embereiket.

Beszélték késõbb, hogy e tekintetben érezni lehetett a helyzet enyhülését. Ha a magasabb parancsnokok ellenõrizték volna alparancsnokaikat, és azok érezték volna, hogy a munkásszázadokat a vezetõk nem tekintik halálraítéltnek, vagy állati sorba taszított páriáknak, akkor megszûntek volna a kegyetlenkedések, amelyeknek komoly folyományaképpen, annyi ezer munkaszolgálatos lelte halálát az orosz mezõkön.

A 2. hadsereg 50 000 munkaszolgálatosából alig jött vissza a doni vereség után öt-hat-ezer fõ.

Sallai Elemér

Túl jó kondíciójúnak tartottak, következésképp olyan feladatot kaptam, amit nem tudtam végrehajtani. Menjek két szekér után a Bendesz Mórral az erdõbe, fát vágjunk, rakjuk a szekérre, és vonuljunk be. Persze hogy lemaradtunk a szekérrõl, mert a kocsisok rácsördítettek a lovakra és a lovak szépen otthagytak, magunkra hagytak. Eltévedtünk. Nem találtuk meg a két szekeret. Hát mit tehettünk, visszafordultunk. A falu, Jekaterinovka határán lövöldözött varjakra egy tüzértizedes, kackiás bajszú, jó kiállású. Leereszkedõ barátkozással fogadta a tisztelgésünket, és megjegyezte: magukat is jól kikészítették.

Hát ahogy mi kinéztünk! Bátorságra kaptam, miután õ ilyen kedves volt. Együtt mentünk a falu felé, engedné, hogy bemenjünk hozzá egy kissé melegedni. Erre felkapta a fejét, micsoda merészség ilyesmit kérni, de megengedte, hogy az istállóban melegedjünk. Kissé átmelegedtünk, de nem sokáig tartott, kezdtünk fázni. Ott volt egy cigányfiú, friss szalmát dobott nekünk egy sarokba, és azt mondta, hogy üljenek ide le, úgy támaszkodjanak egymáshoz, mert a hátunkat egymáshoz támasztva melegedtünk a Bendesszel. Bendesz akkor vette elõ a kislányának a képét - négyéves kislánya volt -, és hangos zokogásra fakadt.

Amikor kikerültünk az istállóból, elindultunk Hresztiki felé, gondoltuk, lesz, ami lesz, visszamegyünk a körletbe. Tudtuk, hogy nagy büntetés vár ránk, de hát ez természetes volt. Már elõre látható volt, hogy nem minden tendencia nélkül kaptuk ezt a feladatot. Ahogy megyünk, egy ház elõtt, a kapualj alól ételszag csapott felénk. Nem füleltünk befele, hanem szagoltunk befele. Jött egy katona. Kérdeztem tõle, mondja honvéd úr, nem lehetne egy kis ételmaradékot kapni? Az az ember minden további nélkül karon fogott. Hozzám nyúlt, nagy dolog volt egy ilyen koszos, tetves pasashoz hozzányúlni, ahogy én kinéztem ott Bendesszel. Bevezetett a konyhába. A konyhába, meleg, tiszta, fûtött helyiségbe, amirõl mi már elfeledkeztünk, hogy van ilyesmi. Fûtött helyiség. És ételszag. Milyen ételszag!

Egy jó nagy termetû ember volt ott, egy õrvezetõ, mert a katona, ki bekísért bennünket, mondta: õrvezetõ úr, ezek az emberek éhesek, ha volna valami maradék... Akkor odalépett az õrvezetõ hozzánk, azt mondja: hol székelnek, hol vannak maguk? Mondtuk Novij Gran Hresztikiben. És, hogy kerülnek ide? Elmondtam röviden. Mélyet lélegzett, aztán hamarosan visszatért két csajkával a kezében, kanál is volt a csajkában. Babgulyás volt, színültig babgulyás. Még forró, és sok hússal. Elkezdtük enni. Le is ültetett bennünket a kályha mellé. Nagyon lassan ettünk, hogy minél tovább tartson, hogy minél tovább tudjunk ülni egy ilyen tiszta helyen, amirõl már elfelejtkeztünk. Utána azt mondta, hogy maradjanak még. Adott fõtt tésztát is, mákos tésztát.

Mikor elhagytuk a konyhát, utánunk kiabált a fõszakács: ha meg akarnak fürödni, akkor menjenek, itt szemben van a fürdõ. Hivatkozzanak rám, és ott meg fogják fürdetni magukat. Még a ruhájukat is fertõtlenítik. Ez is megtörtént.

Amikor visszatértünk Novij Gran Hresztikibe, a szálláskörletünkbe, akkor Husztig azt mondta, hogy Sali, nagyon fenik rád a fogukat. Tûnj el, valahol bújj meg, reggelig ne mutatkozz! Reggelig nem mutatkoztam. És sajátságosan aznap este nem is kerestek.

Másnap kivonultam rendesen. Reggel még nem volt semmi, de este, amikor bevonultam a társaimmal, talán tízen lehettünk, puskás õrök kísértek. Elöl egy, hátul egy. Hogy miért kísértek csõre töltött puskával, azt nem értettük, mert hiszen alig bírtunk járni, nem hogy elszaladni. Elég az hozzá, hogy amikor este bevonultam, akkor már nem vételezhettem föl a vacsorámat. Fodor õrvezetõ szólt, hogy Fábián hadapród õrmester úr hívat. Õ közölte velem, hogy miután ellógtuk a tegnapi napot, az 24 órás lógást jelent, de hát engem ezért csak hétszer két órás gúzsbakötésre ítélnek. Köszönjem meg, hogy nem 24, hanem 7 x 2-re, csak 14 órás kikötés lesz összesen. Hát ez egyenlõ volt a halálos ítélettel. Nyomban jött is Slifka és még egy honvéd, és gúzsba kötöttek.

Elõregörnyedve karikaformát öltöttem. Két-három himbáló mozdulattal eldobtak. Elégedetten állapították meg, hogy nem ment szét a csomag. A hátamra esve maradtam. Gyönyörû tiszta égbolt volt, ragyogtak a csillagok. Talán sehol sem szikráznak olyan tisztán, mint a Don környékén. Hideg volt, 30 fok, 35 fok. Nem érzékeltem. Kigyönyörködtem magam az égbolt vizsgálatában, eszembe jutott az a csillag, amit annak idején az én drága Lilikémmel találtunk a Margitszigeten egy padon ülve. Nem találtam a csillagot. Arra gondoltam, talán õ is most keresi és nem találja. Milyen messze volt õ akkor, arra is gondoltam. Olyan messze, mint a csillagunk. Már tõlem.

Nem sokat ábrándoztam, mert rettentõen fáztam már, a hátam átfázott. Elõre próbáltam libbenteni magamat és kemény has be- és kinyomásokkal mozgásba hoztam szinte az egész testemet. Mozgásban tudtam tartani az egész szervezetemet, a vér cirkulációja nem állt meg. A rettentõ hidegben persze éreztem, hogy zsibbad az orrom és a fülem. Ezen nem lehetett segíteni, mert elõre volt kötve a kezem. Akkor gondoltam, a fagyhalál tulajdonképpen a legkellemesebb lehet, egyáltalában ha a halálról lehet úgy beszélni, hogy kellemes. Rengetegen fagytak meg a századból, például az egyik bajtársam, úgy kopogott a karja vagy az arca. Erre gondolva, hogy nem akarom, hogy kopogó legyek, nagyon nagy erõt adott nekem az, hogy Toronyi, Szlifka, Fábián, János, hát ezek hazatérnek a háború után és úgy élnek majd, mint olyan emberek, akik megtették a kötelességüket, azt, amit a fasizmus a számukra elõírt és még unokákat is ringathatnak talán a térdükön.

Ezt nem lehetett elviselni, ennek a gondolatát. Ez az erõ ébren tartott és már azt hittem, hogy vége lesz a gúzsbakötésnek. Számoltam, Fodor nem felejtkezhet meg rólam, hiszen a legrendesebb embere volt a századnak. Hérosz volt ott a mi szemünkben, õ volt az egyetlen, akiben az emberség megmaradt. Mindenesetre elaludtam már, amikor valaki veregette a vállamat. Nyomban felnéztem, ahogy fel tudtam nézni. Fodor azt mondta: már megijedtem, azt hittem, hogy vége van. Nehezen tudott kigombolyítani, mert a rám csavart zsineg, mint az acélsodrony úgy rám fagyott abban a rettentõ fagyban. A ruha úgy kopogott rajtunk, mint a bádog. Csörgött rajtunk a ruha abban az iszonyú télben. Aztán végül mégis sikerült, a Fodor még arra is vigyázott, ahogy riszálta a bicskájával a zsineget, amivel összekötözött Szlifka, nehogy megsértse a kezemet. Pedig nem éreztem volna, mert annyira el volt zsibbadva. Lusztighoz vitt be a konyhába a Fodor, elõkészítette, hogy a konyhában kapjak ételt.

Lusztig már teával fogadott, utána beletett egy serpenyõbe egy darab margarint, beledobott egy húskonzervet, kenyeret szelt és ideadta: ülj le Sali, egyél. A Gölci meg a Lusztig ijedeztek, hogy be talál állítani Szlifka, olyankor szokott bejönni. Lusztig velõs rövidséggel mondta: kuss! Kiváló ember volt ez a Lusztig, nem találtam õt sem életben itthon, valahol elpusztult.

Nehezen eljutottam a fekhelyemig, ahol Horváth Pista feküdt, de nem aludt, ébren volt. Tõlem jobbra Horváth Pista feküdt, balra Káspin. Az is orvos. Ez a kettõ élt már csak a nyolc orvos közül. Káspin ette meg mindig az én "dörgemizé"-met, mert én nem bírtam megenni. Talán ennek tulajdoníthatom, hogy engem nem kapott el a diaré sem, a krumplisütéssel tartottam fenn magam, akármilyen hideg volt, akármilyen fárasztó volt a menet, én elmentem a krumpliföldre, mindig kerestem, és megsütöttem, hogyha kivonulok, legyen velem. Pistának megmondtam: Pistukám, én másnap, mármint holnap átszököm, átmenekülök a szovjet hadsereghez.

Másnap, amikor kivonultunk, heten voltunk már csak. Egy sváb árkász vezetett ki, az vett bennünket át, és annak mondta a Fábián, hogy nem is kell elszámolni velük. Ott a fülünk hallatára. Úgy elõttem van Fábián, a kajánságával, úgy ahogy nézett, búcsúzott tõlünk. Néztem rá úgy, hogy találkozom majd vele. Az volt a feladatunk, hogy a havat kilapátoljuk a lövészárokból. Akkor már minduntalan az járt a fejemben - a Pullerral is beszélgettünk errõl, amikor erre lehetõség nyílt -, hogy átszökünk a szovjetekhez, a szovjet vonalba. Nem lehetett nappal. Nem engedtek az õrszemek bennünket. Hogyha eldolgoztuk magunkat tovább, akkor szóltak, hogy gyere csak közelebb, mintha ránk kellett volna nekik vigyázni, nem arra, hogy a szovjet hadsereg támad, mi nehogy valahogy meglépjünk. A lényeg: nappal nem lehetett átszökni. Erre a megdönthetetlen tapasztalatra jutottam, csak éjszaka lehet. Hát, nagyon tévedtem, mert éjszaka még jobban vigyáztak ránk. Nem engedtek öt lépés távolságra továbbmenni, mint a látótávolság. Persze tovább is lehetett látni a hóban, de öt méternél tovább nem mehettünk. Csak nappal lehet - erre a következtetésre jutottam -, amikor nem számítanak rá. Akkor talán van remény, hogy át lehet szökni. Spuller azt mondta: Salikám most - õ is arra a következtetésre jutott, hogy most kéne megpróbálni. Mondom, igen fiacskám, most kell megpróbálni nekem is, de hol vannak a többiek. Elõttünk Berkovics - pokolian nézett ki, minthogyha fagyott arcú ember állt volna, nem mozgott az arca. Semmiféle mimikát nem láttam, semmiféle kifejezés nem ült az arcokra, csak a szemük élt, és borostásak voltak természetesen. Oly fehérek voltak, mint a hó. Kérdeztem tõlük, hogy néztek ti ki? A Spuller erre azt mondja, hogy nézünk ki? Hát te mit gondolsz, hogy nézel ki? Hát én is úgy néztem ki, nyilván, mint õk. Mondom, hol vannak a többiek? Négyen voltak még. Hármunkon kívül. Azt mondja a Spuller, már jól vannak. Mindent nyomban megértettem. Hogy mit éreztem? Azt hadd ne mondjam el! Ezek a fiúk ott feküsznek és mennyi hó fog hullni még. Mennyi hó és majd tavasszal el kezd olvadni. Elõbb majd az orrukat fogják meglátni azok, akik erre élnek -, erre gondoltam. S gondoltam Muraira, hogy trágya lesz belõle. Amikor bevonultam, azt mondta nekem, hogy szép, nagy darab trágya lesz belõled. Arra gondoltam, milyen kis darab trágya lett. Leszek, ha leszek, de nem leszek.

A Spullernak azt mondtam, édes fiam, várni kell a szökéssel. Meg kell néznünk, hogy balról és jobbról hogyan néznek az õrszemek. Milyen figyelmesen. Mirõl volt szó? Arról volt szó, hogy a futóároktól körülbelül 70-100 méterre álltak a spanyol bakok. S azon át kell mászni. Úgy néztünk ki a havon, mint egy tejbe esett légy, vagy egy svábbogár. Na! Persze, hogy várunk. Jó hogy vártunk, mert közben jött egy ételhordóval, egy õrmester géppisztollyal a nyakában... Megnéztem két oldalról a két õrt, az egyik figyelmesebben nézett, mint a másik, éberebb volt. Na, most, hát ki lépjen elõbb ki a futóárokból? Felvetõdött a kérdés bennem, benne nem vetõdött fel. Végül azt mondta Spuller, én vagyok a katonaviselt - hát õ se volt soha -, hogy nekem kell elöl menni s õk jönnek utánam. Mondom nem, lépjünk ki egyszerre. Egyszerre léptünk ki. Könnyû volt tulajdonképpen, mert a szél annyira befújta hóval a lövészárkot, puha volt, de szinte színültig volt a lövészárok. Egymás mellett léptünk ki, és akkor elkezdtünk rohanni, már amennyire bírtunk, csörgött rajtunk a ruha. Nem is gondoltam rá, hogy át tudok ugrani, hogy át tudom vetni magam. Tigrisugrással tudtam, ma is tudok. A tigrisugrás közismert, az ember átveti magát hosszan elnyúlva a levegõben, minél magasabban, anélkül, hogy érné a tárgyat. Amikor felcsapott elõttünk a drótakadály, abban a pillanatban határoztam el, hogy átvetem így magam. Sikerül, nem sikerül, mindegy. Belehuppantam a hóba, sikerült. Közben, az ugrás pillanatában hallottam, hogy szólnak a fegyverek. Nemcsak puska, hanem golyószóró is, ugyanis a hetven, de lehet, hogy száz méter távolságra kellett néhány másodperc..., egy futó az megteszi öt-hat másodperc alatt, de hát a mély hóban lehet, hogy volt húsz másodperc is, nem számoltam. Ott egyikünk sem. Nem hiszem. Belehuppantam a hóba és abban a pillanatban "ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta"... lövések, addig feküdtem, amíg hallottam a lövéseket. Nem tudom leírni a felszabadultságomat, mert hiszen tudtam, hogy megmenekültem, csak az aknazáron kell átjussak, mert nem tudtuk, hogy az aknazár meddig van kiépítve, és ne felejtsük el, hogy akkor már magas volt a hó ott. Legalább méteres. Ahogy túrtam magamat, láttam, hogy a drótakadályon ott fekszik a Spuller meg a Berkovics. A Spuller feje, ha jól emlékszem az övé volt, letörve, mint egy ág, a Berkovicsnak a feje már leért a földre. Berkovics gyorsabb volt a Spullernél. Kitört belõlem egy gyerekes, éles zokogás, különben is könnyen elsírom magamat, nem tudom, ez még gyerekkoromból maradt rám. Betegesen érzékeny ember voltam mindig, jóra is könnybe lábad a szemem, meg a rosszra is. Hát itt a rosszra kezdtem el zokogni. Aztán kúsztam, kerestem valamiféle pálcát, hogy elõre szurkálok a hóba, talán az aknát így meg tudom állapítani, hogy hol van. Nem találtam semmiféle pálcikát, kisebb-nagyobb hóbuckák fölött kúsztam el, mindazonáltal semmiféle aknára nem találtam, nyilvánvalóan a hó ráfagyott és így kerülhettem el, hogy felrobbanjon alattam. Belezuhantam kúszás közben; késõbb már tudtam, egy tankcsapdába. Mint amikor az ember mély vízben tapossa a vizet, úgy tapostam a havat, mert attól tartottam, hogy talán elsüllyedek, valami kútfélébe estem, de fenntartottam magam és talajt értem... éreztem a lábamon és kimásztam a mély hóból, fel tudtam kapaszkodni, ráfagyott a hó is. Ott már tudtam a cipõmmel is kapaszkodni, a kezemmel is, és kúsztam tovább. Egyszer csak világító rakétákat lõttek fel. És akkor döbbentem arra, hogy ilyenkor szoktak rakétázni a mieink. Idézõjelben is mondhatom, a mieink, meg nem idézõjelben, mert én nem éreztem a mieinknek, hanem gyilkosainknak éreztem õket. Arra gondoltam, hogy én szököm a magyar állásból, én, aki olyan szentségként viseltem a horthysta hadsereg egyenruháját. Oly szentségként hordtam. Nacionalista voltam. Ha énnekem például puskát adnak a kezembe, lehet, hogy ha életben maradok, medáliákkal a mellemen térek haza, a 2. magyar hadsereg maradékául, olyan nacionalista szellemben nevelkedtem. Furcsa, sajátságos. Az apámtól örököltem, aki nem volt hajlandó román impérium alatt jegyzõséget vállalni, hanem inkább vállalta a nyomorúságot a Horthy-Magyarországon. Nem tudtam, csak két orosz szót. Helyesebben egy nevet - Sztálin, és azt, hogy atyuska. Ezt kezdtem ordítani, amikor tántorogtam arrafele, amerre gondoltam, hogy mégis csak a szovjet hadsereg lehet. Mert hátranéztem, amikor fellõtték azt a rakétát és láttam, hogy a két spanyolbaksor - olyan volt, mint egy csontváz, amely mintha el akarna kapni - a hátam mögött van. Nem emlékszem rá, hogy mennyi ideig ordítoztam hörögve, hogy tántorogtam, hogy csúsztam, de arra emlékszem, hogy már sötét volt, vak sötét, amikor messzirõl "szudá, szudá, szudá" hangokat hallottam. Miért kiabáltam? Attól tartottam, hogy rám lõnek. Aztán amikor közel értek hozzám, akik kiabáltak, akkor két vagy három fehér csuklyás alakot láttam. Ordítva, zokogva zuhantam a karjaikba.

Dr. Futaki Gergely fõhadnagy

A szovjet bevezette azt a módszert, hogy vállalkozó egységeket küldött ki és ezek a vállalkozó egységek, ismervén jól a terepet átkeltek a Don valamelyik pontján és a hátába kerültek az õrszemnek. Az egyik embert mindig fejbe szúrták, a másik pedig fogságba esett, úgynevezett nyelv céljaira magukkal vitték, hogy kihallgassák.

Továbbiakban ezt a magyarok is megcsinálták. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy ennek lélektani hatása volt, rendkívül erõsen visszaható, mert az a tíz ember, aki egy fedezékben élt, és tudta azt, hogy tegnap X, holnap Y tûnik el, a másik meg meghalt, pótlást nem mindig sikerült azonnal adni a részükre. Hogy este neki kell kimenni, hát el lehet képzelni, hogy milyen érzés volt.

Rumy Lajos ezredes

Én nem egy tespedt védelmi állásba bevett csapatot akartam. Azt akartam, hogy legyen meg a mozgékonysága, a támadószelleme is. Azért a legsûrûbben, ahogy csak elképzelhetõ, ellenséges vállalkozásokat hajtottam végre a Donon túl. Hát kérem, csodákat mûveltek az emberek. Ugyanúgy behatoltak az ellenséges védelmi állásba, ugyanúgy kiemeltek oroszokat. Megfordítottuk. Az egyik, Palkovics Gábor nevû meg fölszedte az ellenség elõl az aknákat és áttelepítette hozzánk. Szóval kérem ezek a magyar emberek született hõsök, csak jól kell õket vezetni. Esküszöm, hogy hõsök. El is estek, Palkovics Gábor is. Mindegyik. Önfeláldozást, hazaszeretet nélkül? Hát ezek biztos, hogy hazaszeretetet éreztek. Ezek nem a németet akarták segíteni, hanem oda lettek állítva, és teljesítették a kötelességüket, azt hitték, hogy a hazájuknak szolgálnak. Hogy hibás, azt ma lehet mondani, de akkor ez nem az volt.

Bertalan Sándor tartalékos zászlós

Az ellenség helyzetének, esetleges terveinek a kipuhatolására akciókat, vállalkozásokat kell rendszeresíteni. Itt az egyik szakaszvezetõnk, amikor kiment, egykettõre behallatszott az ordítás, mert õk aknára léptek. Mi lett a következmény? Hiába ígértek idehaza földet azoknak, akik az akcióban részt vettek, kitüntetést és egyebeket, a továbbiakban az történt, hogy kimentek ugyan, meg vissza is jöttek anélkül, hogy valamit is csináltak volna és valami jelentést írtak. Ekkor kaptuk az ezredtõl azt a parancsot, hogy minden vállalkozónak térképvázlattal, esetleg zsákmány fegyverekkel kell igazolni azt, hogy tényleg odaát járt, és mit tapasztalt.

Itt a doni arcvonalon, tehát Gyevicánál egy földnyelv volt, amelyik a Potudany mocsaraiba nyúlt bele, úgy hívták, hogy elõretolt állás, egy kerékpáros szakaszunk védte. Egy éjszaka az egész szakaszt elvitték. A szó szoros értelmében a szovjet egységek elvitték. Nem tudták megállapítani, hogy hogy történt, mi történt, talán humoros, de az egyik ruszin katona, aki szintén átment az õrségbõl - hogy hogyan ment át a Donon, nem tudom -, egy kis cédulát hagyott ott, rá volt írva: "elmentem jobb gazda keresni, Miklós". Szivityán Miklósnak hívták. A tábori újságban, amit repülõn dobtak le, utána olvastuk a nevét, üzent is benne, hogy menjünk, jól érzi magát. És úgyis kilátástalan a mi helyzetünk.

Dr. Sándor János tartalékos zászlós

Naponta volt orosz felderítõ támadás, a vonalnak vagy a déli vagy a középsõ vagy az északi részén. Történt többek között, hogy - teodolitnak hívták, azt hiszem, a bemérõ készüléket - a tüzérek reggel azon vették észre magukat, hogy a teodolitot elvitték az oroszok a másik oldalra. Egyszerûen ellopták, meg elvittek egy embert magukkal. Egyszer azután délelõtt egy nagyobb szabású támadást csináltak.

Reiner József honvéd

Hallottuk, hogy tõlünk keletre nagy csetepaté van.

Lengyeltóti János tartalékos zászlós

Fölkiáltanak egyszer csak: zászlós úr, ott van ni, fölment a piros rakéta. Mindnyájan odafordultunk és azt mondtuk jobb oldalt, ne a rakétára rá közvetlen, hanem ugye oda az össztüzet rá. A rakéta még egyszer fölrepült és egyszer csak csönd lett. Éjfél fele jött a drótmondat, a vállalkozás nem sikerült. Hárman visszajöttek és itt tisztelettel, csendben mondom ki a nevét, Pusztai Laci, pesti származású zászlósunk volt a mi vállalkozásunk elsõ tiszti vesztesége. Ott maradt a hadteste, talán azt haza, vissza kellene hozni. Vagy valami tárgy van ott, el kell hozni...

A következõ éjszaka az egész 8/3 védõkörlete és védõvonala teljes riadókészültségben figyelte az új vállalkozást. Széplaki György ludovikás századosunk, egyetlen századosunk akkor a században, vállalta, mint a 7. századnak a parancsnoka a vállalkozás vezetését. Fiatal házas volt. Az esküvõje a kimenetelünk elõtt pár nappal történt. Levelet kapott, hogy a felesége állapotos. Vártunk, vártunk, tudtuk, hogy merre megy, hiába, nem láttunk.

Ha távcsövet használtunk, bolygó kis pontokat észrevettünk. És egyszer csak megint fölröpül a színes rakéta és kiabálást hallottunk az éjszakában. Össztûz. Kiabálás, csönd. Négyen jöttek vissza a huszonkét emberbõl, de Széplaki György nem jött vissza. A 7. század egyetlen ludovikás századparancsnoka nem jött vissza. A visszajövõk elmesélték, hogy mentünk, mentünk, csönd volt, ragyogó holdvilág, és ahogy megyünk egyszer csak nagy körben szovjet katonák fehér hóleplekben, fehér fejfedõ, hóvédõ köpenyekbe bebújva a hóban lapultak. Valószínûleg megláttak minket, amikor arrafele mentünk. És nagyobb kört alkottak szemben velünk, a jelüket is biztos megbeszélték. Hogy nálunk a járõr minden tagja tudotte, vagy megbeszélték-e a sípjelet vagy füttyjelet, vagy kiabáló jelet, azt én nem tudhatom, de õk elmesélték, hogy õk csak egy szisszenõ dolgot hallottak. Azt hitték, hogy valami puskagolyó, és mint a villám elõttük álltak a fehér szobrok, és tratratratratratra, elkezdtek géppuskázni.

Reiner József

Másnap reggel tudtuk meg, hogy a Széplaki százados urat elvitték. Állítólag csak egy kesztyûjét találták meg.

Jászgulyás Gábor õrvezetõ

Annak idején a sajtók is hírt adtak arról, hogy 56 bunkert robbantottak fel. Önként vállalkozó társaság volt. A Hegymegi-féle vállalkozás valóban hathatósan megzavarta a szovjet támadási tervet. De itt a személyes példa, amit tanúsított Hegymegi, az ragadta magával azt a kis csoportot.

Bertalan Sándor

A parancsnokon, Hegymegi Lacin kívül nagyon kevés ember tért onnan vissza. Csak késõbb az elmondottakból tudtam meg, hogy lángszórókkal és egyebekkel fogadta a szovjet hadsereg a betolakodót, hát mondjuk, hogy foglyot szerzõ akciónak a résztvevõit. S akkor kaptam a parancsot, hogy a veszteségeket el kell majd osztani, mert ilyen disznóság, azt mondja, nem mehet hivatalos helyekre. Egyébként a német rádió, de a magyar is sikeresnek mondta ezt az akciót, a hírközpontnak is így kellett továbbítani. Jellemzésül talán még a parancsnokról annyit, hogy nem engedett egyetlen egy telefont a bunkerjébe beszerelni, azt mind a segédtiszthez, vagyis hozzám szerelték be, tehát mindenkivel nekem kellett tárgyalnom, s ami a legborzasztóbb benne, hogy az õ parancsára és az õ útmutatásai alapján folyékonyan hazudni, hazudni és hazudni.

Jóval elõbb szerzett fegyvereket úgy beadni, hogy az most szerzett, tehát zsákmányolt fegyverek voltak. Neki kitüntetés kellett volna itthon. Valami becsület ügye volt és a többi, és a többi, tehát neki nagyon lényeges volt, hogy mutasson valami eredményt.

Károly János honvéd

Hát vállalkozni mentek át ilyen csirketolvajok meg mik, mert ezek önként kimentek a frontra, mert be voltak csukva. Egyre emlékszem, a nevére, csak Bricsiknek hívták, ceglédi volt éppen. Hát ezek többször átmentek. Volt, amikor géppuskát hoztak át, vagy éppen foglyot is hoztak, hogy hányszor, ezt nem tudom.

Deáky István

Minden negyedik éjjelre jelöltek ki engem a hadtestparancsnokságtól ilyen vállalkozásra, hogy a Donnak a jegit meg kell mérni, mert az hadászatilag fontos. Mert ugye, mivel gyöhetnek át. Hát kérem, amikor elõször kint voltam, egy hadapród õrmestert adtak nekem oda vezetõnek, aki majd megmutatja, hogy hol van az elaknásított terület, és hogy lehet keresztülmenni az aknazáron. De bizony az én hadapród õrmesterem nem mert elgyünni, csak odáig, ahol a lejárat volt, egy szûk horhosban, mert csak itt, ezen a helyen lehetett lemenni. Ott aztán magyarázta nekem, hogy így-úgy, erre-arra, a végén majd jobbról látok egy ilyen kóró bokrot, ott vigyázzunk, mert ott mellmagasságban egy érintõ akna van elhelyezve.

Én mentem elöl, az embereim meg egy olyan húsz méterre követtek, hát aztán nézek, nézek, várok, nem látok menni. Kezdtem bátrabban menni, és egyszer csak azt éreztem, hogy a mellem beleakadt az érintõ aknába. Akkor megdöbbentem, épp úgy megrebbentem, mint ahogyan bizonyára önök közül is volt, hogy ment valahol és egy fácán fölrepül olyan hirtelen, és megrebben az ember, hát én is így jártam. Kiraktam a kezem és a kezem alatt átküldtem õket. Akkor újra én mentem elõre. Kiértünk a Donpartra, ott volt egy füzes, cserjés, nem erdõ, hanem ilyen bokros terület, ahol megbújhattak az oroszok, meg is bújtak egypárszor és jó néhány járõrt el is vittek. Egy orosz szuronnyal - úgy gondolom, hogy legalább 80 centi hosszú volt az -, azt belevertem egészen a jégbe, és vizet nem találtam még. Azon keresztül gyöhetett volna a négyhuszonnégyes mozdony szerelvénynyel, mindennel együtt, nem törött volna le alatta. Mikor visszamentünk, jelenteni kellett, milyen vastag a jég. Mondtam, hogy körülbelül 84 centi, ilyenre becsültem azt a szuronyt. Borzalmasan legorombítottak, hogy nem azt kérdezték, hogy körülbelül micsoda, hanem pontosan mondjam meg. Mondtam, jó kérem, fél óra múlva megmondom, nem hoztam logarlécet, hogy le tudjam mérni vagy centimétert, vagy colstokot. Fél óra múlva bemondtam, hogy 84 centi és tíz század milliméter, ennyi a jégnek a vastagsága, akkor elfogadták. Megfogadtam akkor, hogy én többet oda le nem megyek, mer az nem lesz se vékonyabb, se ilyen idiótáknak én nem dolgozok, nem megyek, nem reszkírozom a bõrömet azért, hogy milliméterre mérjek ott valamit, mert az igazán nem számított a hadseregnek se, meg senkinek se. A mozdony átmehetett volna rajta, amilyen vastag volt. Lementünk a lejáró helyig, ott megvártuk, amíg lejár az idõ, és visszamentem.

Sára József

Elõttünk napokkal már kopácsoltak odaát, egy akácos erdõben voltak az oroszok. Mi meg egy mészhegyen voltunk. Hogy mire készülnek, támadásra készülnek-e, hidat akarnak-e verni, ezt föl köll deríteni. Azt mondta ez az õrmester, ha megengedik, hogy õ választhat magának ki tizenkét embert, õ átmegy, és megtudja, hogy mi van. Hát azt megengedték neki. Többek közt én is beleestem ebbe a kiválasztásba. De, hogy megyünk át?

Mondjuk a Donon nem volt veszély, mert ott be volt fagyva, sõt a hó annyira rá volt fagyva a jégre, hogy nem szakadt le alattunk. Kötéllétrát csináltak, ezt leeresztették, idefönt az árokban jó erõsen becölöpölték a végén. Ezen leereszkedtünk mind a tizenketten "fájinon", át is mentünk. A géppuskásnak meg volt mondva, hogy figyeljen bennünket, és majd tûztámadást adjon, ha kell. Bementünk az elsõ fákhoz. Megálltunk, mert annyira csikorgott a hó alattunk. Tizenkét ember ment, nem hallott semmit a csikorgástól. Megálltunk a fa mellett. Csend volt, nem hallottunk semmit. Még odébb mentünk, csend volt. Egész elmentünk addig, ahonnan a kopogás hallatszott. Hát egy nagy gödör volt kiásva, bunkert csináltak az oroszok maguknak, mert valószínûleg fáztak õk is. Egy ember volt ott, kiáltott, hogy "brát". Ennyit kiáltott, akkor felrobbant elõttünk egy kézigránát vagy ilyesmi. No akkor oszt õk is fölfejlõdtek támadásba és lõttük egymást.

Az volt a szerencsénk, hogy mindjárt föllõttünk egy zöld rakétát és ez a zöld rakéta tûztámadást kért a géppuskának. A géppuska meglátta, hogy a mi tûztorkolatunk hol van, az elé veretett. Az ellenség, az oroszok azok föllõtték a géppuskánkat. Mink ez alatt a tûztámogatás alatt, amíg õk lõtték egymást, visszavonultunk.

Dr. Magass Miklós

Folynak a vállalkozások. Musti Viktor zászlós a fõmatador. Eljutnak a Don partjáig, de ott egy erõs orosz egységre akadnak, visszajönnek, egyik aknára megy és meghal. Mustit alaposan kilyuggatták az orosz géppisztolyok, mégis nevetve meséli kalandjait. Az oroszok nálunk is kísérleteznek elég hatásosan, mert sikerült kiemelniük az egyik figyelõt és egy golyószórót, a másik figyelõ az román, eltûnik, lehet, hogy megszökött.

Dr. Érchegyi József tartalékos hadnagy

Egy tüzér hadnagyot elindítottak egyik vasárnap világos, ragyogó napsütésben egy vállalkozásba. Be is tudott menni, mert valószínûleg a szovjet csapatok nem gondolták, hogy ilyen gyönyörû idõben, ilyen jó látási- és lõviszonyok között valaki átjön. Átment a vonalakba, ott kellemetlenkedett, valószínû, hogy áldozatokat is követelt a támadása, de õk is, azt hiszem, csak feleannyian jöttek vissza és ennek a hadnagynak egy akna letépte a karját. Úgy hozták kar nélkül.

Dr. Cselényi József tartalékos zászlós

Súlyos sérült egy tisztünk volt, aki egy kisebb földerítõ vállalkozásnál lövést kapott, melllövést és haslövést. De kint maradt sokáig, mert nem tudták megközelíteni, lõtávolban feküdt. Fagyottan hozták be. A GH-nál meleg vizet forraltunk, és abban tudtuk fölmelegíteni annyira, hogy a fagyott végtagjait használni tudja.

Dr. Vámossy József

Az egyik nagyon helyes kis hadnagy órákig szakadó vízben kint volt, míg végre bekerült hozzánk. Talán meg lehetett volna menteni egy normális kórházban az életét, mert ki volt a szerencsétlen hûlve. A sebesülése nem volt nagyfokú. Nem tudtam mást csinálni, leültem mellé és a fejit az ölembe vettem. Egy nõi szót mormolt mindig, valószínûleg vagy a felesége vagy a menyasszonya lehetett, vagy valaki, akit szeretett. Aztán meghalt. A parancsnokom egyszer-egyszer átjött, nem látta, mert átélni egy ilyen haldoklóval a negyedórákat, félórákat nagyon nehéz. Az ember tudja, hogy ez most nagy útra indul, itt van elõttem, még él, és nem tudok rajta segíteni orvos létemre sem.

Kozma Szilveszter

Röpcédula is folyt, mert szórták a röpcédulát a német repülõk is, az oroszok is.

Bertalan Sándor

Megjelenik egy ilyen kétfedelû repülõgép, traktornak neveztük, traktor Mari néninek nevezték a magyar katonák. Körözött fölöttünk, aztán dobott le egy olyan ötkilós kis bombát, amelyik egyet huppant, senkiben kárt nem tett, utána pedig zizegett a levegõ. Hullottak a röpcédulák. A tábori újságnak a legfrissebb számát szórták le, ebbe pontosan le volt rajzolva a mi állásunk végig, még az is odakerült, hogy körülbelül mennyien vagyunk és hogy kilátástalan úgyis az egész. Végre jöjjön meg az eszünk, tehát a magyar egység adja meg magát. Úgyis hiábavaló minden.

Kozma Szilveszter

Magyar nyelven legépelt röplapokat szórtak le, úgyhogy bárhol mentünk, lehetett ilyeneket találni. Ha jól emlékszem az a szöveg: ... magyar, ezt jól megrágd, hol van az megírva, hogy te a némettel kerülj egy sírba. Mi vagy te, állat, akit adnak-vesznek? Kit hogyan akarnak, ide-oda tesznek? Magyar, jól megrágd!!!

Dr. Magass Miklós

Szigorúan tilos volt röpcédulát fölszedni. Nem volt szabad semmilyent, se németet, se semmit, de hát azért mindenki telegyûrte a zsebét.

 

Vissza     Tovább

 

Ne maradj le semmirõl, értesülj elsõ kézbõl a Selena Gomezzel kapcsolatos hírekrõl! Hat éve várja a látogatókat az oldal    *****    Református exmisszus-gyakornok, jégkorong, izomautók, rap zene. Igen, ez mind én vagyok! Hogyan? Nézz be és megtudod! :)    *****    Szeretsz írni? Lenne egy jó témád, amit megosztanál másokkal? Akkor kattints, és nyerj egy vendégposztot nálam! :)    *****    Kedveled Ian Somerhaldert? Odáig vagy a szépséges színésznõért, Nina Dobrevért? Kattints! Nem csak TVD rajongóknak!    *****    Szeretsz filmet nézni? Akkor itt a helyed! Nézz filmet facebook messengeren. Klikk ide!!!!    *****    MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER    *****    DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE! DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE!    *****    ***Egy blog. Egy lány. Egy élet.*** Ðzsí blogol. *G-PORTÁL KÖZÖSSÉGMENTÉS ugyanitt. Ha hiányzik a régi közösség.*BLOG***    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Nézz filmet facebook messengeren!!!! Klikk! Klikk!    *****    ONMYMIND \\ EGY ÁTLAGOS SRÁC BLOGOL MINDENRÕL AMI ESZÉBEJUT \\ ZENE, CIKKEK, KRITIKA? KATTINTS ÉS OLVASS MOST KEDVEDRE    *****    **********Rengeteg AKCIÓ! Vegyszermentes kozmetikmok és bio mosó és tisztítószerek, munkalehetõséggel! ***********    *****    OKTATÁS INGYENESEN az ASZTRO-suliban, Asztrológiai tanácsadás BECSÜLET KASSZÁS alapon! Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Hírek a folytatásról - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed -    *****    LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT * LORDE * ISMERD MEG TE IS * LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG    *****    Nem értesz a CSS kódokhoz/nem tudod egyedül fenntartani oldalad/szeretnél egy társszerkesztõt? Írj nekem! - sakura-ec.gp    *****    ISMERD MEG A GYÖNYÖRÛ OSCAR-DÍJAS SZÍNÉSZNÕT, ALICIA VIKANDERT, AKI A 2018-AS TOMB RAIDER LARA COFTJÁT FOGJA ALAKÍTANI!    *****    "Céljuk fellelni az Egyesülés Pengéjének darabjait, és újra felemelni a Lidérckirályt."    *****    "Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.