Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
LINKEK
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2005-12-17
 
Kállay beszéde
 
SZAVAZÁS
Szavazás Jány Gusztáv esetleges rehabilitálásáról.
Rehabilitálne-e Ön, s ha igen milyen vonatkozásban Jány Gusztávot?

Rehabilitálnám a halálos ítélet, és a tábornoki rendfokazat vonatkozásában is
Csak a tábornoki rendfozat vonatkozásában rehabilitálnám
Nem rehabilitálnám semmilyen vonatkozásban sem.
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
PERGŐTŰZ 13

 

Hol vannak a katonák? 13.

Szemelvények Sára Sándor dokumentumfilmjéből

 

 

 

Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezéseibõl

Göring születésnapjára nagy tömeg gyûlt össze a Luftfahrt-Ministérium belsõ udvarán levõ palotaszerû épületben, ahová 12-én mi is elmentünk, hogy küldöttség élén átadjam Göringnek a honvédség és a minisztérium ajándékait. A honvédség teljes vadászfelszerelést: három puskát, egy irhabundát, sapkát és karmantyút, valamint egy arany repülõjelvényt, a kormányzó a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, a miniszterelnök pedig egy szép régi festményt küldött. Mire a palotába érkeztünk, már nagyon sokan összegyûltek, akik a birodalmi marsallt akarták üdvözölni. Ott voltak az olaszok és a szlovákok is, a románok még nem érkeztek meg. Elõttem az olasz nagykövet ment be elsõnek, majd néhány perc múlva minket vezettek be a hatalmas terembe, mely Göring dolgozószobája volt. Mikor az üdvözlések és a bemutatkozások véget értek, még külön megkértem Göringet tegye lehetõvé: másnap hosszasabban beszélhessünk és elõadhassam azokat a kívánságokat, kérelmeket, amelyeket a légierõ további kiépítése érdekében szükségesnek tartok. Megígérte, hogy értesít a megbeszélés idõpontjáról.

A fogadás után villásreggeli következett. Az ebédlõben Keitel tábornagy bukkant fel. Üdvözölt. Már akkor híre érkezett annak, hogy a nagy orosz támadás, amelynek elõjelei már hetek óta mutatkoztak, megindult. A helyzetrõl bõvebb jelentések még nem érkeztek ugyan, de úgy látszik Keitel szükségesnek tartotta, hogy megnyugtasson a további fejlemények tekintetében. Azt mondta ugyanis, hogy a fõhadiszálláson megemlített erõsítéseket most már gyorsan a frontra juttatja. Küldeni fog a 2. magyar hadseregnek tartalékokat és páncélosokat is. Azt hiszem, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnokságának állandó panaszai miatt tartotta szükségesnek, hogy engem megnyugtasson.

Már elindulásom elõtt értesített a vezérkar fõnöke arról, hogy a németek Jány vezérezredes felváltását kívánják. Berlinbe érkezésem után azonnal kérdést intéztem Homlok vezérõrnagyhoz, katonai attasénkhoz, hogy mi ennek az oka? Az õ véleménye az volt, hogy a németek azért nem akarnak Jányval tovább együtt dolgozni, mert kellemetlen számukra, hogy Jány mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka állandóan erõsítést és felszerelést kér, úgyannyira, hogy kijelentette azt is, ha a kért harci eszközöket nem kapja meg a továbbiakért nem hajlandó felelõsséget vállalni.

Lehet, hogy Keitelnek ezek a szemrehányások ébresztették fel lelkiismeretét, s most hogy a harc a Don mellett megindult, megnyugtatásul közölte velem az elmondottakat.

Az ebéd háborús étrend szerint folyt le. A német konyha különben sem híres és mi magyarok, akik hozzá vagyunk szokva a jó, ízletes fõzéshez, nehezen szokjuk meg a sós halat, a sótlan káposztalevest és más, elszomorító német különlegességet.

A Göringgel való másnapi tárgyalásra megkaptuk a meghívót. Déli félegy órakor állott rendelkezésemre. A megbeszélést félórásnak terveztük, de másfél óra lett belõle. Göring mindenekelõtt megköszönte születésnapi ajándékainkat. (Valóságos kiállítást rendeztek a Göringnek küldött ajándéktárgyakból s e töméntelen holmi négy nagytermet töltött meg, amelyek a fogadási termekbõl nyíltak. Voltak ott lakásberendezési tárgyak, ezüstnemû, mûkincs, valamint nyaralómodell - Göring természetesen nemcsak a modelleket, hanem az eredeti épületeket is megkapta -, s e példátlan tömegû tárgy több lakóház teljes berendezésére elegendõ lett volna.) Mint mondtam Göring megköszönte ajándékainkat, majd kijelentette, hogy nagyon örül a puskáknak, kér bennünket, hogy mi viszont ne lövöldözzünk a románokra.

- Mi a románokra?! - kérdeztem én. Errõl szó sincs, hiszen mi a legteljesebb békességben szeretnénk maradni velük. Mi nem vagyunk ellenséges indulattal irántuk.

Másfelé terelõdött a szó és csak késõbb tértünk vissza a román s ezzel kapcsolatban az erdélyi kérdésre. Részletesen letárgyaltuk a légi fegyvernem kiépítésével kapcsolatos kérdéseket. Ebbe a beszélgetésbe belevontam Hellebrodt tábornokot is, akit légügyi szakértõként hoztam magammal. Légvédelmi ütegeket kértünk és fényszórókat, amelyeknek szállítására már eddig is többször kaptunk ígéretet, de ezeket az ígéreteket mindezideig nem váltották be. Kértem, hogy bocsássanak rendelkezésünkre az új 10,5 centiméteres légvédelmi lövegekbõl is legalább egykét üteget, mert Budapesten nincsen elég korszerû lövegünk, úgyhogy nagyobb légitámadás esetén a fõváros védtelen marad.

Göring kijelentette, hogy csak a régi 8 centiméteres ütegekbõl tud adni, az újabb fegyverekbõl nem, mert ebbõl a németeknek sincs elegendõ.

Arra is kértem, hogy bocsássanak újfajta Messerschmitt-gépeket a rendelkezésünkre, mert pilótáink kiképzése anélkül lehetetlen. Erre Göring azt felette, hogy a fronton küzdõ hadseregnek mindent megad, azonban Magyarországra nem küldhet hadianyagot, mert tisztában van vele, hogy mi Románia ellen készülõdünk és a fegyvereket a támadásra akarjuk felhasználni. Neki pontos jelentései vannak, hogy Erdély határa mentén a magyar csapatok teljes hadilétszámmal vonultak fel, a kék (román) alakulatok ezzel szemben mind üresen állnak, vagyis ott csak békekeretek vannak.

- Bocsásson meg, hogy olyan szavakat használok, melyek a diplomáciai nyelvben nem szokásosak, én azt válaszolom tehát, hogy ez nem igaz! Az a térképvázlat, amit itt bemutattak, teljesen hamis helyzetet tüntet fel. El fogom küldeni a valóságot mutató térképet. Abból kiderül, hogy az a vád, hogy mi a románok ellen készülünk, az teljességgel alaptalan és légbõl kapott. Ennek pontosan az ellentéte az igazság, Antonescu kijelentette, hogy Románia azért harcol és azért hoz áldozatokat a németek oldalán, mert meg akarja nyerni a német vezetõséget, a németet és vissza akarja szerezni a bécsi döntéssel elszakított északerdélyi területeket.

Mi tehát békében akarunk élni, s íme éppen a románok azok, akik nem tudnak és nem is akarnak belenyugodni az új helyzetbe.

Önök a románoknak mindent megadnak - mondottam Göringnek -, repülõket, tankokat s mellette alakulataikat is kiképzik. Velünk szemben bizalmatlanok.

Göringet nagyon meglepte nyílt beszédem s látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem volt elkészülve, mert egészen csendesen felelte:

- Tulajdonképp igaza van nagyméltóságodnak!

Majd a következõket mondotta: A magyaroknak csak kelet felé van terjeszkedési és életlehetõségük. A románoknak ott van Bukovina és Besszarábia. Arra akadálytalanul vihetik népfeleslegeiket, arra terjeszkedhetnek kedvük szerint.

A legérdekesebb azonban ez a kijelentése volt: A románok ne számítsanak arra, hogy a Führer megváltoztatja a bécsi döntést, mert a Führer nem kereskedik...

...Mint már említettem, még az ünnepségek alatt kaptuk meg Berlinben az elsõ jelentést, hogy az oroszok megkezdték a nagy téli támadásukat az egész keleti arcvonalon. Mire Budapestre értünk, már további jelentések álltak rendelkezésünkre: "a 2. magyar hadseregtõl délkeletre, a 4. olasz hadtestnél az oroszok áttörték az arcvonalat. Nagy támadás indult meg a Sztálingrádot támogató 6. német hadsereg szárnyai ellen is, majd a tõlünk északnyugatra harcoló 2. német hadseregnél megkezdõdött a döntõ mérkõzés."

Nemzeti Újság

1943. I. 16.

"A Potudanyra és a Donra ömlõ szél ma titkokat mesél... Ráhajol a magyar õrszem és hallgatja. Bölcsõdal, otthoni tájak édes muzsikája, valami csodálatos varázslat szent éneke zsong benne, s amíg hallgatja, arca áhítatossá, nemessé szépül, aztán még könnyebben fogja fegyverét. Rajtunk is fehér hóköpeny van, ahogy szétszéledtünk az árkokban, de szívünkön az Isten csókját visszük... A rózsás kis istenkacsók megsimogatják ezeket itt és azokat otthon... A kicsi istenkéz férfi kézzé nõ, mely erõs és nagy lesz, és ostort is fon, hogy a kufárokat kiûzze templomából. S erejétõl a mi katonáink kezét is keménnyé teszi, s megáldja fegyvereinket gyõzelemmel."

M. kir. 13. gy. e. harctudósítása

Január 18.

..."hat órakor a déli irányból a mûúton feltûnt három orosz harckocsi, melyeknek megjelenése - még a tüzelések megkezdése elõtt - ismét olyan pánikot idézett elõ, hogy a fegyvereket eldobálták.

Itt már olyan tömegõrület tört ki, hogy azon úrrá lenni nem lehetett. Pár perc múlva feltûnt egy körülbelül zászlóaljnyi erejû felfejlõdött ellenséges gyalogság is, mely ezen tömeget aknavetõtûz alá vetett, és körülkerítését megkezdte. Hátulról is lövöldözés hallatszott. A körém csoportosult és fegyverét el nem dobált, 25-30 fõbõl álló csoporttal a községen keresztül átvágtam magamat, és a mûutat igyekeztem elérni, hogy azon keresztül Nyi irányba menekülhessek. A község elhagyása után azonban a harckocsit észrevették, a tüzet valamennyi ezen kis csoportra irányította, és csaknem megsemmisítette. A mûutat sértetlenül csak én és egy ismeretlen tizedes értük el, sebesülten pedig a segédtisztem, Szodoray Sándor fõhadnagy és a 13/3. század parancsnoka, Rédey Sándor fõhadnagy. Mindketten gránátszilánktól súlyosan sebesültek. A mûutat szegélyezõ, majdnem két méter magas hótorlaszon átugorva ráugrottunk egy ellenséges szakaszra, amelyet a hótorlasz innensõ oldaláról nem lehetett látni. Azonnal elvették géppisztolyainkat, a két súlyosan sebesült tisztet szánra rakták.

A menet megkezdése után kb. 25 tisztet utasítottam arra, hogy a legelsõ alkalommal velem együtt törjenek ki, és szökjenek meg. Az összes tisztek - Szendrõi Kovách Antal 24. gyalogezredbeli százados kivételével - ezt megtagadják, és rendfokozatukat sokan lefejtették. Háromórai menet után nevezett századossal és egy tizedessel egy, az úttól 150 méterre levõ horhosba berohantunk, és onnan két napig az erdõben bujdokolva Tatarinó-nál a 26. német hadosztályhoz csatlakoztunk...

V. Gáll alezredes

13. gy. e. pk.

Nagy Vilmos honvédelmi miniszter:

"A legnagyobb hiba az volt, hogy éppen akkor kellett volna az eddig kint levõ csapatok egy részét - tizenkét zászlóaljat - felváltani. A felváltókat már októberben kiküldték ugyan a hadsereghez, de fegyver nélkül, mert a gyártás nem haladt olyan mértékben, hogy pótolni tudtuk volna azt a hiányt, mely a raktári készletekben keletkezett azáltal, hogy a 2. hadsereget több puskával láttuk el. (A vonatlegénységet jobban fel kell szerelni.) Ezért a hadsereg-parancsnokság úgy intézkedett, a kiküldött pótalakulatokat elõször a hadseregek háta mögött, kiképzõtáborokban egyesítse, és ott még a keleti arcvonal különleges viszonyainak megfelelõ kiképzést adott a csapatoknak. Hozzászoktatta õket az orosz viszonyokhoz. Legalábbis az volt a vélekedés, hogy a csapatokat hozzá tudják edzeni az orosz télhez. Nagy baj volt azonban az is, hogy jóllehet az orosz támadási elõkészületekrõl már régebben érkeztek hírek, a felváltást a készülõ támadás ellenére is elrendelték. Így az orosz támadás nemcsak az elsõ vonalban levõ zászlóaljakat sodorta el, hanem azokat is, amelyek a felváltásra összegyülekezve a vonalak mögött állottak. Lehet, hogy a hadseregparancsnokság úgy vélte: a felváltás helyett most már ezeket az erõket a veszteségek pótlására fogja felhasználni. Bármilyen okoskodás is vezette a parancsnokságot, tagadhatatlan, hogy katasztrofális hiba volt a fel nem fegyverzett alakulatokat a támadás tengelyében tartani, mert így egyszerre minden elveszett."

Január 14-17-ig az események megtörték a harcosok állóképességét, felette megfélemlítették a csapat és seregvonat embereit. A kemény és veszteségteljes harcok erõs igénybevétele mellett a nagy hideg és a szabadban való éjjelezések, a rendszertelen táplálkozás, valamint a nagy menetteljesítmények oly nagy mértékben gyengítették az erkölcsi és fizikai erõt, hogy a fegyelem meglazult, a kötelékek - a harcos állományú vezetési keret majdnem teljes kiesése következtében - felbomlottak és a visszavonulás minden málha elhányása mellett meneküléssé fajult.

Az emberek fegyelmezetlensége fásult közönyösségben és minden kötelesség alól való kibúvás formájában mutatkozott; sehol sem fajult ellenszegüléssé, de a maga csökönyös passzivitásában a kevés harcos állományú tisztet és tiszthelyettest majdnem megoldhatatlan feladatok elé állította. Minden újraalakított harcos kötelék - ha újabb bevetésre került - szétesett, mihelyt az emberek állandó ellenõrzése szünetelt: a sötétség beálltával még század erejû egységbõl is reggelre rendszerint csak néhány ember maradt meg. Minden embernek csak egy gondolata volt: minél gyorsabban az ellenségtõl elszakadni és minél messzebbre Ny-felé kerülni!...

Vitéz Solymossy võrgy.

12. k. hop.

Párkányi László utász százados:

"A legénység a szabadban éjjelez, a házakban németek vannak elszállásolva. A legénységnek nincs élelme. A németek fegyvereket, lovakat vesznek el erõszakkal. Sebesülteket dobálnak ki a házakból, belõnek a padlóra, ahol magyarok húzódnak meg, és így tovább. Ez a bajtársiatlan, sõt kimondottan ellenséges viselkedés a legénység gyûlöletét a végletekig fokozza a németekkel szemben, harci szellemét teljesen aláássa. A német legénység viselkedésébõl és beszédébõl látható, hogy ellenséges magatartásukat felsõbb helyrõl irányították.

A tartalék nélküli német vezetés teljes kudarcát a magyar csapatokra igyekeznek hárítani..."

Magyar Kir. Hadsereg fõparancsnoksága

234/2. hadsereg I. a. oszt.

Megállapítások a magyar hadsereg helyzetérõl

...Páncélvédelmünk kevés, nehezen mozgatható, alig hatásos lövegbõl állt, amelyek közül a legtöbb az orosz páncélosok ellen hatástalannak bizonyult, néhány csak úgy tudott egy orosz páncélost legyõzni, ha az a lövegekhez közel jött. Ha az kitért - és ezt tették mindig -, úgy a löveget viszonylag kevés veszteséggel kilõtte...

...A csapatok, amelyek az ellenség átkarolása elõl áttörtek, nehézfegyvereiket nem tudták magukkal hozni, mivel ezek be voltak építve és a ferde árkokból nem lehetett kihúzni. Ezek legnagyobb része teljes kezelõ személyzetével elveszett. Azok, akik kézigránátharccal magukat áttörték, a hátsó területeken gyülekeztek minden fegyver nélkül.

Az ellentámadás végrehajtásához összegyülekezõ részeket megdermeszti a jeges hó, a 32 fokos hideg, ellenálló képességük túl csekély, azonkívül semmiféle fegyverrel nem rendelkeznek. Olyan egységekre támaszkodnak, amelyek a községekben, hóállásokban fontosabb pontok õrzésére lettek kihelyezve, ezek az egységek azonban trénkatonákból állnak, akik koruk és hiányos kiképzésük következtében harc céljára nem annyira alkalmasak.

...A helyzetet és a már három szétmorzsolt hadosztályt a pusztulástól csak úgy tudjuk megmenteni, ha az ellentámadás 24 órán belül megkezdõdne. Ez csak úgy lehetne megvalósítható, ha a Cramer-hadtest Osztrogozsszk, Repjevka körzetébe lenne elhelyezve...

Ki kell emelnem, hogy a csapatok minden lehetségest megtesznek, amire képesek. A 7. könnyû hadosztály parancsnoka harcálláspontján maradt azután is, midõn az ellenség törzsszállását megtámadta. A 12. és 20. könnyû hadosztály parancsnokai hasonló módon viselkedtek, azonban páncélosok ellen kézigránáttal és puskával az ember nem védheti magát.

A csapatok visszavételétõl a szükséges ellátás és lõszer nélkül, a rettenetes télben, hóállásokban fûtési és leváltási lehetõségek nélkül 24 órán túl semmi ellenállást nem lehet várni. A tüzérség a fogatok hiányában és a gyalogság harcában való részvétel következtében elveszett.

A parancsnokok és a csapatok a végsõkig kitartanak, azonban a fentiek miatt számolni kell azzal, hogy gyors és hatékony segítség nélkül egyik hadosztályt a másik után felgöngyölik és felmorzsolják...

Törzsszállás, 1943. I. 18.

Jány vezérezredes sk.

 

Kádár Gyula vezérkari ezredes

1943. január 12-e, a szovjet támadás kezdete a doni magyar hadsereg arcvonala ellen. Napokig én sem tudtam errõl semmit. Csak azt láttam, hogy Szombathelyi, a hadmûveleti csoportfõnök titokzatoskodik. Kérdeztem, mi történt. Mindenkitõl kitérõ választ kaptam: súlyos harcok kezdõdtek a magyar arcvonalon. Hetek teltek el, míg a hozzávetõleges valóságot megtudtam. Az általam 1942 júniusában odavetett jóslat, a "Második Mohács" elkövetkezett.

Sztálingrádnál a szovjet csapatok egy kitûnõen felszerelt, hatalmas német hadsereget vertek tönkre. Katonailag tehát nekünk semmi szégyellnivalónk nincs, mert természetes, hogy a hiányosságok tömegével terhelt 2. magyar hadsereget ismert, lehetetlen hadászati helyzetében, szétverték a fölényes szovjet erõk.

A tragédia katonai okaira felesleges szavakat vesztegetni. Csak egyetlen oka volt: hogy a hadsereget odaadták és kiszolgáltatták a németeknek. A 2. hadsereget nem azért küldték ki ugyan, hogy elpusztuljon, de azért pusztult el, mert kiküldték.

A hadsereg parancsnoka, Jány vezérezredes és a hadsereg vezetési törzse egészen pontosan ismerte a hadsereg helyzetét. Jány 1942. október 23-án kelt jelentésében igen részletesen és jól feltárta a hadsereg kiképzési, fegyverzeti, anyagi állapotát. Ezeket az elindulás elõtt nem tudta? Horthy és a vezérkar fõnöke nem tudta? Mit tettek és milyen erélylyel azért, hogy a hadsereg helyzetén könnyítsenek? Hitler 1942. október 20-án saját kezûleg aláírt paranccsal elrendelte: "Ellenséges támadás esetén sem kitérésnek, sem visszavonuló mozdulatoknak nincs helye". Ez a merev védelemre vonatkozó parancs, laza tábori erõdítések mellett, ekkora kiterjedésû arcvonalon, számottevõ tartalékok hiányában, még altiszti iskolát végzett katona szemében is ostobaság. A parancs ellen felordított-e a hadsereg-parancsnokság? Vagy a magyar Vezérkari Fõnökség? Szombathelyi még megtoldotta: "Ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell, visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elõre van." A szovjet csapatok áttörése után komoly ellentámadást indítani nem lehetett. Az egyetlen nagyobb tartalék Cramer német tábornok hadteste. Ennek bevetési jogát Hitler megtartotta magának. Jány hiába kérte ismételten az ellentámadás megindítását, Hitler nem engedte. Mindenki tudja, aki parancsnoki kiképzésben részesült, hogy a tartalékok bevetésének idõpontját - a sem korait, sem késõit - csak a harcokat vezetõ parancsnok tudja meghatározni, és nem az, aki a harcok színhelyétõl csaknem ezer kilométerre hátrébb van. Idejében történt bevetésük sem hozott volna ugyan döntõ eredményt, de sok magyar életet lehetett volna megmenteni.

1942. január 15-én, amikor a nagy szovjet támadás, már javában folyamatban volt, Jány jelentette elöljáró német parancsnokának: "Ha az a parancs jön, hogy ezekben az állásokban végig ki kell tartani a hadseregnek, és ott meghalni, az egész hadsereg ezt fogja tenni, és állásait a végsõkig tartani fogja."

A nagy tragédia után Jány bemocskolta hadseregét, gyáva megfutamodásról beszélt, pedig õ maga ismertette és pontosan tudta, hogy milyen hadserege van, erejével és helyzetével mennyire arányban nem álló feladatokkal. Kíméletlen szigort, kaszárnyafegyelmet követelt a szerencsétlen, elcsigázott megmaradottaktól.

És végül álljon itt a budapesti magyar vezérkar hadmûveleti osztály vezetõje és a 2. hadsereg vezérkari fõnöke között január 22-én történt telefonbeszélgetés. Akkor a 2. hadsereg sorsa lényegében már megpecsételõdött.

Budapest: "Szükség van már a zsidó munkaszolgálatosokra?"

Válasz: "Igen, küldhetik õket."

Boldizsár Iván

Hétfõ, január 11. Latrina. A napot legnagyobbrészt azzal töltöm, hogy nyolcoldalas levelet írok Josettnek, Stogl szakaszvezetõ viszi majd el. A latrina azt jelenti, hogy latrina hírek jönnek, nyilvánvalóan ekkor kezdõdött. 11-én az elsõ mozgás, erõs ágyúzás az elsõ vonalban, amit hallottunk, de ezt megint nem mertem beírni.

Szerda, 13. Ágyúzás. Megjött egy szilveszteri levél. Megérkezett a decemberi Magyar Csillag is. Írtam édesanyámnak és a feleségemnek.

Csütörtök 14., péntek 15., szombat 16. Ezek a tényleges áttörés napjai. Mi nyolc kilométerre voltunk a Dontól, a fronttól, átvonuló, visszavonuló területté váltunk. Elõször csak sebesültek jöttek, lóvontatta szánon, bicegve, egy-egy vöröskeresztes betegszállító kocsival, katonai mentõvel. Azután piros parolis tüzérek. Ez már 15-16-án lehetett. Elmondták, hogy az utolsó golyóig lõttek vissza.

Jött egy távmondat, hadosztályparancs, majd hadtestparancs, majd hadseregparancs. Azt hiszem, ez volt az elsõ, egyetlen és utolsó hadseregparancs, ami odáig hozzánk eljutott, hogy aki visszavonul felkoncoltatik, az orosz földet úgy kell védenünk, mint sajátunkat, mert ezzel magyar hazánkat védjük. Valami ilyesféle volt. A változata volt annak a hírhedt jelmondatnak, amelyet a tábori lapokra írtak föl. Állítólag maga Horthy volt a fogalmazója, hogy: inkább Ukrajnában dúljon a háború, mint magyar földön.

Egyre több volt a sebesült, egyre idegesebbek voltunk valamennyien. Jó lenne elindulni, milyen jók lennének most a kocsik, föl tudnánk venni ezeket a fiúkat, de akkor már csak egy teherautónk maradt, a másik valóban elromlott. Újra meg újra láttunk luxikat, tiszti személykocsikat, amelyen az elsõ vonalból, meg a köztes területrõl is a tisztek csicskásaikkal és csomagjaikkal mentek nyugat felé.

Ez történt szombaton, 16-án is. A zászlós felpakolta a megmaradt kis Adler személygépkocsiját, mert az megmaradt, a gépkocsivezetõjét, a szajréját, elég sok szajréja volt. Jelentéktelen holmik. (Sose értettem, hogy az emberek a háborúban miért õrülnek meg és miért vesznek fel olyat, amit otthon eldobnának, észre se vennék.) Elment, és ünnepélyesen rám ruházta az oszlopparancsnokságot. Utána vettem a távmondatot, hogy visszavonulási parancs esetén fel kell gyújtani az épületeket és a raktárakat.

Akkor már teljes káosz uralkodott, úgyhogy azon kaptam magam, valószínûleg ezen a napon, hogy nem csak az oszlopnak vagyok a parancsnoka, hanem a faluból is elment minden tiszt és én a karpaszományos cafrangommal meg az izémmel, hát ott rangidõs voltam. Elnézést kérek, amit most mondok, ez most úgy néz ki, mint hogyha saját szerepemet kedvezõbb fénybe szeretném beállítani, mint amilyen volt, vagy valamivel hencegnék. De látva ezeket a napok óta táplálék nélkül maradt, a 30 fokos hidegben, nyári ruházatban, nyári köpenyben, visszafelé botorkáló embereket, úgy határoztam, hogy kinyitom a raktárakat és átengedem õket rajtuk.

Elmondhatatlan, felejthetetlen, kitalálhatatlan látvány volt, amint az emberek bementek oda, és nekiestek a szalonnának és kenyér nélkül beleharapva, kezdték falni. Felfedezték a füstölt oldalast és lekanyarítottak belõle. Volt, amelyik azt mondta, ne hülyéskedj pajtás, s két füstölt oldalast - madzaggal volt összekötve - a vállára vette, és "basszátok meg a puskátokat" felkiáltással, odadobta a puskát és úgy ment tovább. De még nagyobb volt a csõdület, ha lehet mondani, az izgalom a ruharaktárban. Nem ott vételeztünk, ezt mi se láttuk belülrõl. Tele volt az annyira áhítozott irhabekeccsel, füles, báránybõr sapkával, hosszú bundával. Amikor kiléptünk a szobából, a körletbõl, fáztunk. Mi lehetett az elsõ vonalban? Mi lehetett, amikor már táplálék nem jutott oda? Fölhúzták magukra a bekecset. Voltak csodálatos halinacsizmák is, sajnos azt is felhúzták, mert az számos embernek végül a halálát okozta, abban nem tudott járni. Bedagadt a lába, vagy levetette, vagy eldõlt a hóban.

Beesteledett, még mindig jöttek, tüzeket láttunk, a falu másik vége is égett. Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok!

Fazekas György munkaszolgálatos

Spanyollovasokat vittünk ki - énnekem valami föltûnt. Messze, de félreérthetetlenül nyitott reflektorok fényét láttam. Elõször azt hittem, hogy káprázik a szemem. Aztán rájöttem arra, hogy itt nem lehet másról szó, minthogy gépkocsik sora megy nyitott reflektorral. Hát, ha ezt én láttam, miközben a spanyollovast igazgattam, ezt látnia kellett másnak is. Amikor 12-rõl 13-ra virradó éjszaka elszabadult a pokol és mindenki rohangált össze-vissza, ez engem nem érintett teljesen váratlanul.

Tudtam, hogy a barátaim között kik azok, akik teljesen ugyanúgy gondolkoznak, mint én. Összehoztunk egy csoportot. Voltak viták. Volt olyan - egyébként értelmes, mûvelt, okos, nagyon sok egyetemet végzett -, aki azt mondta, öregem, én nyugatra megyek. Hol van biztosíték arra, hogy ha én szovjet hadifogságba kerülök, akkor hamarabb találkozom a családdal, jobb összeköttetést tarthatok fenn velük. Ha itt a nagy zûrzavarnak vége, ezt az egész társaságot hátraviszik és hazaviszik biztos. Én nem hittem benne. Mondtam: a katonákról sem hiszem, hogy hazaviszik, de minket biztos nem visznek haza. Így aztán legalább kétfele váltunk, de nem is kétfele, hanem így szellemileg váltunk kétfele, gyakorlatilag 10-es, 15-ös, 20-as csoportokban mentünk. Mi kelet felé, illetve amirõl úgy gondoltuk, hogy az kelet. Lehet, hogy nem kelet volt.

HARCJELENTÉS:

...Január hó 18-án a késõ délutáni órákban érkeztem Nyikolajevka alá, ahol több ezer ember, jármû és kb. 400-500 gépkocsi felzárkózott. Itt tudom meg, hogy az oroszok Nyikolajevkánál az utunkat elvágták és a páncélos hadosztály meg a német egységek Cramer német altábornagy parancsnoksága alatt rést törnek, majd ezen a résen a felzárkózott csapatok és oszlopok menetüket Bugyonnijra folytatják. A vonatrészeknél levõ puskás embereket felszólítottam, hogy az oszlop élén az áttöréshez gyülekezzenek. A legénység egy része erre vagy elbújt a többi sorban álló jármûvek között, vagy puskáját a kocsikon a szalma alá rejtette, jelezvén, hogy nincs fegyvere! Hosszú órákon át vártunk Nyikolajevka elõtt, végre éjfél elõtt megindulhattunk. Kb. 24 órakor értem el Nyikolajevkát.

Lóskay ezredes

Boldizsár Iván

Valahol útközben négy visszafelé baktató, rongyos munkaszolgálatos kéredzkedett fel a kocsira. Fölvettük õket, de ezzel önmagunkat hoztuk veszélybe, mert tilos volt munkaszolgálatosokkal érintkezni. Beöltöztettük õket. Már nem emlékszem, hogy hogyan. Valószínûleg úgy, hogy a holttestekrõl vettünk le, megfagyott emberekrõl vettünk le egyenruhát és este ezekbe bújtattuk be õket.

Mikor el kellett tõlük válnunk - ez már Belgorod és az én tábori bírósági közjátékom után volt -, akkor adtunk nekik pénzt. Volt nálam egy szerencsepénz, egy Liszt Ferenc- kétpengõs, tiszta ezüst kétpengõs, amit, amikor szabadságon voltam, akkor kaptam nagybeteg édesapámtól. De mivel nem volt nálam pénz, azt odaadtam neki és sokkal késõbb visszakaptam tõle ezt a kétpengõst, beleverette, beleötvöztette: "Köszönet a Donért". Megvan otthon, de valahogy restelltem elhozni.

Beérkeztünk éjjel Korocsába, a város már tele volt fõleg németekkel. Szállást kerestünk. Az oszloptól akkor húszan maradtunk együtt. Két kocsink volt, meg még szereztünk, ahogy akkor mondták, zabráltunk még két kocsit, de azon a teherautón húszan voltunk.

Nem volt sehol szállás, mindenütt németek álltak, elkergettek. Találtunk magyar honvédeket a földön, a hóban a harmincon fölötti hidegben összekuporodva, aludva, vagy félig meghalva, de úgyszólván nem is értünk rá, hogy megnézzük... Az ember belefásul ebbe.

Végül a város szélén, ahol a domb véget ért, találtunk egy hosszú, keskeny házat, amely sötét volt, dörömböltünk, nem nyitották ki. Kiderült, hogy a ház üres és rengeteg hely van benne. Tánciskola volt és a tánciskola tanárnõjének a mamája vagy a nagymamája vagy a rokona ott maradt és õrizte. Boldogan beköltöztünk a hosszú, talán 15 méteres szobába, ahol táncoltak. A gond az volt, hogy ha németek jönnek, erõsebbek, kikergetnek bennünket. Tehát teljes elsötétítést rendeltem el.

Az öregasszony vizet melegített nagy dézsában, s hát kinézte, hogy ott én vagyok a "nacsalnyik" és maga felé vont. Ott volt egy konyha és biztatott, hogy mosakodjam meg.

Levetkõztem, hogy mosakodjam, erre mutatta, hogy a nadrágot is vessem le. Mondtam, nem rossz gondolat, de akkor õ menjen ki. Azt mondta, nem, s elõvarázsolt egy nagy darab szappant, ami akkor a fronton óriási kincs volt. Igazi Hutter szappant vett elõ. Az a Hutter szappan akkor fogalom volt, Magyarországon persze, nem Korocsán. És azzal elkezdett dörzsölni. Az alsónemût nem vetettem ugyan le, de végigdörzsölte, végigmosta a testemet. Ledörzsölte, megszárította egy puha, bolyhos törülközõvel, amilyet nem láttam, amióta a szabadságról visszajöttem. Nem tudom, hogy honnan vette elõ, hogyan maradt meg neki. Mikor kész voltam, akkor mondta, hogy jöjjenek a többiek. Két dézsa volt, két fazék, melegítette a vizet, egy óra alatt mind a húszunkat lemosdatott. Valami furcsa ernyedés vett rajtunk erõt, az egésznek a valószínûtlensége... Bejöttünk a hidegbõl, a vérbõl, a halottak közül egy házba és ott a valóságon túli valóság fogadott. Már közben is kérdezgettem, hogy miért csinálta, és akkor mindig mondta, "szicsasz, szicsasz" és a végén - mikor már kész voltunk és már nevetett mindenki, mert volt, aki csiklandós volt - azt mondta, mert fáradtak vagytok és fáztok.

Ez a visszavonulás, amit "nagy futásnak" neveztek, nem volt futás. Rendkívül lassú, óránkénti 3-4-5 kilométeres vánszorgás volt, gépkocsin is. Gyalogosan sem volt sokkal lassabb, addig, amíg el nem fagyott a honvédek lába. Mikor a város szélére értünk, akkor láttuk, hogy a kórház ég és körülötte magyar egészségügyiek álltak jármû nélkül jajgatva, hogy a németek odajöttek, kiürítették a német sebesülteket, és benn hagyták a magyarokat.

Néhány bajtársammal bementünk és már az égõ kórházból huszonkét sebesültet kihoztunk, köztük két tisztet. Nagyon rossz állapotban voltak, nehezen betettük õket a teherautó hátsó részébe, amelyen ponyva volt ugyan mégis elképzelhetetlen volt a hideg.

A súlyosabb betegek, sebesültek nem érzékelték, hogy ott mi történik. Volt, aki nem is tudta, hogy ég a kórház. Lassan ránk esteledett és még mindig az országúton voltunk. Iszonyatos volt, hogy nem csak jajgattak, sírtak, az anyjukat, a feleségüket hívták, de amikor odamentem és vigasztaltam õket, akkor engem átkoztak, hogy miért hoztam õket ki a kórházból, és ha van Isten, akkor meg fog verni bennünket, és hogy miféle parancsra tehettem ezt én, inkább maradtak volna ott megégni, mint megfagyni itt, ugye delíriumban. Reggelre megérkeztünk valahová, már nem tudom, hogy hová, négyen meghaltak éjjel a teherautón.

Kaptunk két kocsit. Negyvenkét németet viszünk, nem tudjuk hová. Hófúvás, szörnyû éjszaka a fennsíkon. Szerencsére nem jutunk fel. Százegyes gépesített hidászoszlop, s egy keresztet írtam ide. Ez volt az az oszlop, amihez elõször beosztottak. Nem azzal az alakulattal mentem ki, amivel kellett volna, mert szerencsémre furunkulust kaptam a dobhártyámon, és ez olyan szörnyû fájdalommal járt, hogy még a katonaorvosok is azt mondták, hogy ezzel nem lehet elindulni.

Egy domb alján álltunk, amelynek a tetején fennsík volt. Nem volt meredek a domb, de addigra már annyi jármû, teherautó, lovas kocsi és személyautó, talán tank is ment végig rajta, hogy elcsiszolódott.

Ez a hidászoszlop Hoffer-féle traktorokkal volt ellátva. A traktorok megcsúsztak a dombon és visszaestek. Ennek ellenére, egy õrült német parancsnok - talán a jelzõ fölösleges volt - fegyveres SS-ekkel újra meg újra nekihajtotta a magyar traktoros utászokat -, vagy hidászok voltak pontosabban - dombnak. Egy ideig volt, amelyik fölkapaszkodott, tolták a fiúk, visszaesett. Egy visszacsúszó tank elsodort két embert nem is abból az oszlopból. Egyszerre repülõgépek jelentek meg és kezdték géppuskázni a dombot. Mi távolabb álltunk. Már nem emlékszem, hogy hogyan találtunk és milyen fedezéket, talán csak egy nagy hóbuckát. Talán egy kisebb dombot, amelyet befedett a hó, de oldalt kinéztem, kukucskáltam. A németek tüzet nyitottak a magyarokra, a hidászokra, akik nem akartak felmenni. Hajnalra, mikor kivilágosodott, kiderült, hogy van egy út, amelyen meg lehet kerülni ezt a meredélyt, de ezt nem tudtuk. Addigra elmentek a repülõk is, százkét tagból állt egy-egy ilyen oszlop, mind a kettõ, az is, a mienk is. Mi két fõ veszteséggel úsztuk meg a háborút, tõlük a százkettõbõl csak kettõ tért haza.

Hajnal után érkeztünk egy németek megszállta faluba. Pisztollyal kényszerítik a lakosságot hóeltakarításra. Amikor elmentek, ukrán milicisták verik a hóeltakarító asszonyokat. Itt van egy bejegyzés, pironkodva mondom, de itt van: pisztolyaggyal megvertem egy milicistát. Egy német haldoklik, németül mondja: Az élet szép és én még élni akarok. Ott halt meg.

Mindenki pesszimista. Szidják a németeket, a németek pimaszok. Mindenki ezt mondja: a németek elveszítik a háborút. Nem azt mondják, hogy mi. Reggel betoppan Hegymegi Laci zászlós, nagy öröm. Éhes. Adok neki egy kis szeretetcsomagot majd snapszot. Megkérdezi, nem veszünk-e benzint, mert azt õ tud eladni. Kapok bõrnadrágot, korábban jobb lett volna, mert enyhül a hideg. Megcsináljuk a rádiót.

Egy faluba érkezünk, nem látom a nevét, a tanítónál lakom. A konyhában a boci, a Misa. Szobatiszta. Délután bejön a mamája, és megszoptatja. Csuda bizarr dolog. Elõveszem az orosz nyelvtanomat. Remek, puha ágyat kapok.

Az orosz és ukrán lakosság páratlan szeretettel fogadott bennünket, magyarokat. Mindenütt mondták, hogy "nyemszki nyet, vengerszki harasó". Azt hiszem, még annyian sem érkeztünk volna vissza a második magyar hadseregbõl, mint amennyien túléltük, ha újra meg újra nem ássák ki ezek az orosz és ukrán asszonyok a "kartuskát", a krumplit a kertbõl és nem látnak el bennünket.

 

Fazekas György munkaszolgálatos

Azokban a napokban az volt a benyomásom, hogy mint egy-egy sütemény, olyan rétegezve vannak. Itt szovjetek, itt németek, itt magyarok, itt szovjetek, itt németek, itt magyarok. Találkoztam szovjet katonákkal, akikhez odamentünk és mondtuk, hogy Hitler kaput és mi itt "elmenni" és erre mondta, hogy "davaj", menjetek tovább. Nem volt hajlandó foglalkozni velünk. Mentünk, és akkor egy elég erõs német csapattesttel találkoztunk. És magyarokkal találkoztunk. Voltak olyan találkozók is, hogy bementünk egy házba, nem volt ott senki, öreg orosz család volt, öreg bábuska. Nagyon ocsmányul nézhettünk ki. Piszkosak, tetvesek, szakállasak, véznák, soványak. Azt hiszem, ijesztõ volt a külsõnk. Én a többit láttam, magamat nem, de el tudom képzelni. Valami fûbõl fõtt levest adtak, lefektettek a kemencepadkára. Rendkívül emberségesen bántak velünk. De volt, hogy berohant egy magyar katonatársaság, kivertek bennünket, vagy berohant egy német, kivertek bennünket. Úgyhogy elhatároztam, hogy itt fegyvert fogunk szerezni. Nem volt probléma, az út tele volt halottakkal. Kilõtt, kicsire összesült tankok, összefagyott holttestek, fegyver mindenütt. Mert eldobálták a fegyvert, meghalt, elesett, vagy egyszerûen betegségben elpusztult a gazdája. Nem volt probléma, szereztünk fegyvert, úgyhogy látható legyen derékszíjjal, de a kabát alá, hogy pillanat alatt hozzá lehessen jutni. Mondom, itt most már nem fognak engem minden további nélkül kicsinálni. Volt olyan, hogy egy házban voltunk, bejött egy alezredes néhány emberrel, tiszttel, altiszttel. Akkor már találkoztam olyan tiszttel, akinek nem volt csillagja. Az alezredesen még rajta volt a rangjelzés, de már körülötte volt a tiszt - ezt köpenyrõl, csizmáról, mindenrõl lehetett tudni -, de csillagja nem volt. Már készítettük elõ a fegyvert, hát ezek nem fognak minket kiverni. De szó sem volt róla. Odajött az alezredes és azt mondta: kedves barátom, önök ugye izraeliták. Hát ez az éleselméjûség meglepett és bókoltam érte neki. Azt mondja: maguk izraeliták mindent tudnak. Nahát túlzás alezredes úr, hát sokat tudunk, de mindent nem. Hát azt csak tudják, hogy hol vannak az oroszok? Mondom, ha tudnánk, akkor már régen ott volnánk. Hát maga se tudja? Azt mondja: nem.

Megállapodtunk abban, hogy bajban vagyunk, magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást, szépen lefeküdtek az egyik sarokba, mi lefeküdtünk a másik sarokba. Másnap csatlakozni akartak hozzánk, de mondtuk, menjünk csak külön. Eddig is külön jöttünk, most már maradjunk külön.

Két-három alkalommal is összetalálkoztunk a fehér hóköpenyes, géppisztolyos elõrerohanó szovjet katonákkal, akikrõl nem tudtam megállapítani akkor sem, hogy ki a tiszt, ki a közlegény és egyáltalán milyen rangban van. Ha történetesen a hóköpeny nyitva volt, és láttam valamilyen tégla, meg kerek, meg egyéb jelzéseket, ugyanis akkor még a szovjet katonák nem válllapot hordtak és nem csillagokat, hanem különbözõ rombusz, tégla és egyéb alakú jelek voltak a gallérjukon, amelyek a beosztásukat és a rangjukat mutatta. De hát én nem tudtam. Igyekeztem a legtekintélyesebbhez odamenni, és az én kiváló orosz tudásommal, amelyik a Hitler kaputtól, a "plevi"-ig terjedt, meg a harasót is tudtam magyarázni, hogy én fogoly akarok lenni és mindannyian foglyok akarunk lenni. Mondták, jó. Harasó. Volt, aki enni adott nekünk. De hát ételre nem volt szükségünk, mert hiszen számos olyan magyar raktárt találtunk, amelyik dugig volt téli holmival, fegyverrel és élelmiszerrel.

Bõségben éltünk, nagy, malomkeréknyi sajtok feküdtek szerte, kézigránáttal robbantottuk széjjel és szopogattuk a sajtfagylaltot, mert az olyan volt. Tehát akkor már nem volt érdekes az ennivaló. De nem tudtunk olyan helyzetbe kerülni, hogy fogságba kerüljünk. Sõt, volt olyan, hogy rohantak elõre, észrevettem, hogy ezek valahová céllal mennek, tehát azokat nem próbáltam megállítani. De az egyik idõs és nagyon rossz állapotban lévõ barátom odaugrott és ráugrott az egyik katonára, át akarta ölelni. Egy nagydarab óriás volt. És kiabálta, hogy "jevrej", "jevrej", verte a mellét, hogy õ zsidó. Lehet, hogy ez a katona azt hitte, hogy meg akarja támadni. Nem hallotta a hangját, zûrzavar volt. Én mellette álltam, hallottam, hogy mit kiabál. De jókora pofont kapott ez a szerencsétlen a katonától, 4-5 métert repült. Odarohantam hozzá rögtön, hogy felemeljem. Nem akart fölkelni, zokogott, ömlött a könnye és azt mondta: hát vége a világnak, hát ezek is antiszemiták. Úgy kerültem aztán egy alkalommal olyan helyzetbe, hogy egyrészt partizánok, másrészt reguláris csapatok egy faluban úgy kaptak el bennünket, hogy a szobában ültünk.

Mi már akkor kézzel-lábbal megmagyaráztuk, a háziaknál, hogy mi itt akarunk maradni, majd jönnek a szovjet csapatok. Mondta, hogy rendben van. S akkor az öreg háziasszony kiment, és szerzett két katonát, meg két partizánt, akik aztán hajlandók voltak minket beállítani egy sorba. Elvittek 2-3 kilométerre, egy iskolaépületbe kerültünk, ahol az udvaron fõztek. Mindjárt adtak mindenkinek fõtt ételt. Majd behajtottak egy szobába. Rengetegen voltunk. Aztán jöttek és kiabáltak, hogy "maszter, maszter" és mutatták, hogy "csaszi, csaszi, maszter". Órást kerestek. Valaki jelentkezett, azt elvitték. Két-három óra múlva visszajött. Á, azt mondja finom emberek ezek, még vodkát is adtak. Meg kellett egy csomó órát csinálnom.

Rengeteg fogoly jött már össze, s elindítottak bennünket útnak. Két oldalt gitárosok; elõl-hátul gitárosok, rettentõ nagy tempót diktáltak. Ezt bizony elég sokan nem bírták. Kiestek a sorból. Mi, akik jobb erõben voltunk, két oldalról fogtuk az idõsebbeket, a gyengébbeket, de így is volt, aki lemaradt. Nem tudom, mi történt velük. Nem találkoztunk többet. Volt ismerõsöm is ilyen. Így érkeztünk le Kasztornojéba. Ez nem nagyon messze a Dontól, ipari város. Ahogy én tudom, a szovjet cukoripar egyik központja. Egy olyan telepre kerültünk, ahol óriási hodályokban cukorrépát tároltak addig. Most ezek üresek voltak. Oda behajtottak bennünket és ott maradtunk.

Napról napra több volt a halott. Akkor nem tudtuk, hogy ez már a flekktífusz. De az volt. Késõbb, amikor magam is átestem a flekktífuszon, akkor jöttem rá. Én csak azt láttam, hogy olyan furcsán, félkörösen megy. Félig megõrül, félrebeszél, elesik, nem tud fölállni és egy óra múlva, már szaladnak le róla a tetvek. És ilyen egyre több volt. Reggel egyre tovább tartott a hullákat kivinni. Akkor már valami tolmács félét szereztek, egy ruszin fiút, hogy munkaszolgálatos volt-e vagy katona, azt már nem tudom, de ruszin volt. Nagyon rosszul beszélt magyarul. Nyilván rosszul beszélt oroszul is. De megértettük mi is és az oroszok is. És azt mondta, hogy õk most nem tudnak segíteni, ami van azt adnak, de õk nem voltak felkészülve ennyi emberre.

Egy szép napon megjelentek a katonák. Furcsa, érdekes, színes egyenruhában is. Valahogy úgy nézett ki egyikük-másikuk, mint egy vidéki tûzoltóparancsnok. Világoskék köpeny. Fronton ehhez nem voltam szokva. De hát akkor már hol volt a front. Onnan. Késõbb tudtam meg, hogy ezek NKVD-s tisztek, mert a hadifoglyok ügye az NKVD hatáskörébe tartozott. Mikor felmásztunk a vagonba, bizony sokan voltak közöttünk, akik nem bírták. A többiek segítették föl. Volt ott német, magyar, minden vegyesen. Ott már láttam románt is. Munkaszolgálatos katona és így tovább. Három emeletre volt deszkából priccs építve, két oldalra.

Ezek nagy vagonok voltak, középen egy tûzhely, mellette tüzelõ. Mindenki, amikor fellépett, vagy fölrakták, kapott egy csomagot, abban kása volt. Jött oda egy ruszin, aki magyarázta, hogy ezt csak forró vízbe kell beletenni és akkor kész. Ehetõ, minden van benne. Több vödör vizet adtak föl. Egy napig kb. tartott ez a berakodás, és indult velünk a vonat. A flekktífusz bennünk volt. A vagonban egykét nap múlva már - a mi vagonunkban is - halottak voltak. S akkor elkezdõdött a vita, hogy ki kell rakni a halottakat. A többség nem engedte. Azt nem mondták, itt 60 emberre számolnak, 60 emberre adnak élelmet. Akkor legalább több jut nekünk, s az alsó priccs alá dugtuk be a halottakat, és vételeztük fel az egésznek a részére a vizet. Ez nyilván nemcsak nálunk volt így, hanem a vagonok zömében, mert jó néhány nap telt el folytonos éjjel-nappali utazással.

Idõnként megálltunk, akkor le lehetett szállni, nagyon kevés katona kísért. Mindenütt volt ilyen NKVD-s tiszt. Egyszer kinyitották minden vagon ajtaját, és mindenkinek le kellett szállnia. Ott már több tolmács is volt és elmagyarázták, hogy négyes sorokba kell állni és "komissió, komissió, komissió" elõtt el kellett vonulni. Itt jöttek rá arra, hogy flekktífusz és halálesetek vannak a vonaton. Mi úgy középen lehettünk a sorban, láttuk, hogy vannak, akiket félreállítanak és visznek kifelé. Az állomás egész külsõ részén voltunk, de még az állomás volt. Este elhatároztuk, hogy szó sincs róla, mi nem megyünk sehova. Az félreérthetetlen volt perceken belül, hogy akik nem egyenesen járnak, azokat veszik ki. Hát ott nem vizsgálgattak senkit. De nyilván nekik is volt annyi eszük, hogy a flekktífusz evvel jár, az egyensúlyérzék megbomlik. Nekem sikerült úgy elmennem a komissió elõtt, hogy hagytak.

Az egyik legjobb barátom, aki mögöttem jött, azt lekapcsolták. Õ mesélte el már hazatérés után, hogy ott rögtön egy járványkórházba vitték és három vagy négy hónapig ott feküdt. Talpra állt, hazajött. Errõl tudok. Én azonban a megfogyatkozott létszámmal együtt fölszálltam újra a vagonba. Nem hiszem, hogy ugyanabba, mint azelõtt. De teljesen mindegy. Mindegyik egyforma volt, mindegyik tele volt megszáradt kenyérrel, megrohadt hallal, de hulla már nem volt benne. Mert nyilván végigvizsgálták. Attól kezdve mindennap megnéztek bennünket. Azért ez a nézés nem volt olyan nagyon precíz, mert én is megkaptam a flekktífuszt. Lázas víziókkal küszködtem és egyre azt éreztem, hogy megfulladok, hogy nem bírom. Aztán magamhoz tértem, és egy hatalmas darab német hulla feküdt rajtam. Nem volt erõm sem lelökni magamról, sem kibújni alóla. Megállt a vonat, nagyon gyenge voltam. Nagyon ködös volt a tudatom, de azért már valamit észleltem a környezetbõl. Nagy robajjal nyílik az ajtó, hallom, mindenütt. Vágják ki az ajtókat, aztán vissza. Jó idõ telt el. Én közben elvesztettem az eszméletemet.

Arra ébredtem fel, hogy fehérköpenyes nõk meg egy fehérköpenyes férfi húzzák le rólam a hullát és én kezdtem nyögni. Akkor rögtön kivettek. Azt nem fogom soha elfelejteni: egy világoskék kabátos, tányérsapkás, nagyarcú ember az ölébe fogott és vitt. Csontváz voltam. Nem volt nehéz vinni. És ömlött rám a könnye. Késõbb tudtam meg, hogy mérhetetlen sok hullát találtak a vonatokon. Nagyon kevés olyan embert, aki él. Én egy teherautóra kerültem, ott feküdtem. Lócán? Földön? Nem tudom. Csak tépték le az ingem ujját. Illetve kabát, zubbony, ing ujját, és nyomták belém az injekciókat. Egyszer csak azt hallottam, hogy "szicsász, kaput". Ezt értettem.

Erre nem került sor. Hordágyra tettek és letettek egy havas mezõn. Körülöttem egy csomó hasonló hordágy. Hasonló csontváz. Akkor már nem volt rajtam, csak egy szál gatya. Egy szál. Alatta a Mangold Béla Kolos... rongyos, mert folyton újabb helyen szúrtak belém, tépték le a ruhát rólam. Ott rohangásztak ápolónõk, meg orvosok, meg mik. Igyekeztek megnyugtatni bennünket, azt mondták "bányu, bányu".

S erre jön végig a moraj: a gazemberek, ilyen állapotban minket az ólombányába visznek. Hallottátok ugye, hogy igaz volt, amit mondtak, hogy szibériai ólombánya. Nos, egy óra leforgása alatt kiderült, hogy a "bányu" az fürdõ, oda beszállítottak, levetkõztettek, minden hajszerûséget leborotváltak rólunk. Bekentek. Elõször forró vízzel megmostak, ittuk a forró vizet, mint a mannát úgy vettük magunkhoz. Végigsikáltak, végigkentek valami irtózatosan maró folyadékkal. Összeesett az ember, úgy csípett.

Aztán fehér ing, gatya, egy fehér köpeny, hordágy és elvittek egy óriási barakkba, ahol háromemeletes priccsek voltak, kétszemélyes, háromemeletes hajók, mi úgy hívtuk ezeket. Nagy, de óriás méretû kemencék egymástól 5-6 méterre, azokban lobogott a tûz. Frissen fürdetve letettek ott az ágyra. Hófehér lepedõ, még egy lepedõ, rajta két pokróc. A legjobb barátom feküdt mellettem. Ott meghalt. Rettenetesen kétségbe voltam esve. Magam akkor még nagyon kevéssé lábadoztam a flekktífuszból. Az õ szíve nem bírta. Az enyém kibírta. És akkor az egyik nõvér odajött, magyarázott, nem értettem. Tolmács nem volt a közelben. A végén kirángatott az ágyból, s átvitt egy másik ágyba, ahol egy eleven, ugyancsak már a betegségen túljutott bajtárs feküdt. Aztán hozott nekem külön adag vacsorát. Rettentõen vigyáztak, kaptunk hatszor-hétszer egy nap enni, nagyon keveset. Sok felháborodás volt emiatt, hogy éheztetnek. A végén odakerült egy németül beszélõ orvos, aki azt mondta, hogy hát halálra zabálnánk magunkat. Sokkal könnyebb volna háromszor egy nap odaadni. Így éjjel-nappal fõznek, éjjel-nappal szállítják ide és kapnak egy kis tejet, egy kis tejberizst, egy kis fehérkenyeret és így tovább. De ebben az állapotban, értsék meg emberek, csak így van remény arra, hogy magukhoz térjenek. Csontvázak voltunk. Az én testem tele volt valamiféle nem is kiütéssel, hanem ilyen vizenyõs varral, fedett sebbel. Nagyon sokan voltunk így.

Egyszer egy nagy csoport érkezett. Filmesek, fotósok és lefotografáltak bennünket sorba. Nagyon sok felvételt csináltak. Mondták, hogy ezeket a képeket szétküldik a világba. Hogy ez a fasizmus.

 

Vissza     Tovább

 

 

 

SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - TUDJ MEG TÖBBET SELENA GOMEZ MAGÁNÉLETÉRÕL, SZERELMÉRÕL, CSALÁDJÁRÓL, KARRIERÉRÕL!    *****    HA TE IS IMÁDOD A ZÖLD ÍJÁSZ VILÁGSIKERÛ SOROZAT ELBÛVÖLÕ SZERELMESPÁRJÁT AKKOR ITT A HELYED! MAGYAR OLICITY SITE    *****    The Vampire Diaries & The Originals szerepjáték - ha kedveled a sorozatokat és írni is szeretsz, ne habozz!    *****    Rendhagyó kedvezményt ajánlok Nektek, Te monhatod meg, hogy mi legyen az ára. Pl.: Születési, párkapcsoklati, horoszkóp.    *****    KÖNYVismertetõk, kötelezõ olvasmányok    *****    BOOKFANCLUB -> A könyvek birodalma elvezet a képzelet csendes világába!<<-BOOKFANCLUB    *****    Ingyenes, korlátlan képfeltöltés!!! www.kepfeltolto.eu    *****    Autista - Állatbarát - Homoszexuális - Intelligens - Kívülálló - Mûvészlélek - Segítõkész - Toleráns    *****    Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!    *****    HAT ÉVE ONLINE! - LÁTOGASS EL MAGYARORSZÁG EGYETLEN MÛKÖDÕ SELENA GOMEZZEL FOGLALKOZÓ OLDALÁRA! - HAT ÉVE ONLINE!    *****    A SZULTÁNA: HÍREK - KÉPEK - SOROZATISMERTETÕK - TÖRTÉNELMI INFÓK - ÉRDEKESSÉGEK MINDEN MENNYISÉGBEN A SOROZATRÓL    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Itt a nyár! Kivirágzott a mályva és a pipitér! Hogy mit szólt ehhez a két virágmanó? Gyere, és olvasd el a Mesetárban!    *****    STITCHERS - Magyarország egyetlen oldala a természetfeletti krimi-drámasorozatról! A Stitchers sorozatot megéri nézni!    *****    Nézz Élõ live filmet gportalon. Klikk klikk klikk.    *****    Gréti. 23. Egyetemista. Chevelle. Rap. Jégkorong. Ottawa Senators. Jean-GabrielPageau. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Élõ live mozifilmek. Ha szereted a filmeket, sorozatokat, meséket akkor itt a helyed!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    ARIANA GRANDE TODAY - MAGYARORSZÁG EGYETLEN ARIANA GRANDÉVAL FOGLALKOZÓ HONLAPJA - TUDJ MEG RÓLA MINDENT    *****    KOSEMBLOG.GP//A MAGYAR "A SZULTÁNA" RAJONGÓI OLDAL//BY: KÖSEM// KOSEMBLOG.GP//MINDEN, AMI KÖSEM...