A  HADSEREGPARANCSNOK

vitéz   JÁNY   GUSZTÁV  vezérezredes

     Jány Gusztávval szemben igen erős ellenszenvvel viseltetem. Meggyőződésem, hogy sok tízezer honfitársának, idegen érdekekért történő lemészároltatásával, gyalázatos, soha meg nem bocsátható nemzetellenes bűnt, hazaárulást követett el. A háború után a népbíróság halálra ítélte és kivégezték.

     Bátor, becsületes katonaként jellemezték, akik ismerték. De mindegyik minősítés a Don-kanyari tragédia előtti Jányra vonatkozott. De akkor, amikor honfitársai százezreinek,  szó szerint életbevágóan fontosak lettek volna ezen emberi értékei,  - gyalázatos módon cáfolt rá ezekre! Gyávaságával és szolgalelkűségével több tízezer magyar honvédet lökött, idegen érdekek szolgájaként, messze földön, ismeretlen helyen, gyűlölettel öveztetve, megszenteletlen sírba, lett magyar családok tízezrei életének megnyomorítója.

    Hogy az álszentségnek nincs határa, azt bizonyítja ennek a tébolyult, bigott akarnoknak az a mondata, amit nem átallott a sírkövére - mert neki van sírköve - vésetni:

"Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll. Krisztus."

   Botoztatni, kiköttetni fagyott, menni is alig tudó "felebarátokat", tízezreikre halált, szenvedést, nyomorúságot mérni - és ezeket KRISZTUS NEVÉBEN!!!  Óh, irgalom Atyja ne hagyj el!

    A rendszerváltás után egy hadbíró - aki egyébként még a kommunista rendszerben esküdött fel - rehabilitálta. Véleményem szerint ez a hadbíró, ezt az ítéletet az önmagában újólag felismert, demokrata mivoltának bizonyítására hozta meg. Lelkiismerete rajta! Nem tudom, néha hallja-e, mikor - a gyászolókkal együtt - százezrek "éneklik hangosan, a vértanúk dalát"?

    Jány Gusztáv tehát újabban és jelenleg nem minősül bűnösnek.  Bírói ítélet szerint - nem . . .

Hát ő az. Jány Gusztáv (1883 - 1947) A képen még altábornagyként, de lesz majd vezérezredes is, és a Hitlertől kapott, jól megszolgált Lovagkereszt fityeg majd a nyakában.

     Egykori barátai a háború után azt a legendát terjesztették róla, hogy volt tisztjeinek védelmére, a felelősséget felvállalni jött volna haza. "Addig, míg tisztjeimet  miattam kivégzik, nem maradhatok tétlenül, védelmükre hazamegyek vállalva a felelősséget azért, ami történt. . ."

     Az igaz, hogy Jányt sok háborús bűnössel ellentétben nem toloncolták, hanem önszántából jött haza (különben valószínűleg toloncolták volna), de nem a felelősség vállalására, nem tisztjei védelmére. Több száz, vonaton hazatérő katona közé vegyült. A hatóságoknál nem jelentkezett, hanem felismerték és erős tiltakozása ellenére kiemelték. A felelősséget nem ismerte el. Budapestre történt felkísérése után elsőre közölte, hogy nem érzi magát bűnösnek, ő csak a kapott parancsokat teljesítette.

    Jány már jóval a szovjet áttörés előtt tudta, hogy a 2. magyar hadsereg semmilyen szempontból (sem kiképzése, sem ruházata, sem élelmezése, sem védőállásainak kiépítetlensége, sem harcszelleme, sem erőnléte, sem általános egészségi állapota, sem védőkörletének igen erős túlméretezettsége, sem "felfegyverezetlensége") nem alkalmas a rárótt feladat teljesítésére. Saját szűzlányos ellenkezéseiből tudható, hogy tartott attól, hogy  hadserege Hitler azon hadvezéri zsenialitáskodása áldozata lesz, miszerint a szövetséges hadseregeknek (olasz, magyar, román) nem kell komoly szovjet erőkkel érintkeznie, mert azokat a német erők már felszámolták.

     Mikor kiderült, hogy Hitler megint jobban tette volna ha festeget inkább, mint katonásdit játszik, és megindult a világtörténelem legnagyobb offenzívája Sztálingrádnál, majd attól folyamatosan északra, a román, az olasz hadseregek után a magyar hadsereget is elsöprő erejű támadás érte, ahelyett, hogy minden ép ésszel kidolgozott katonai eljárás szerint azonnal  hátravonta volna a támadás kivédésére képtelen csapatait, a hitleri pancserizmus előtt -  duzzogva bár -  de mélyrehajolva elrendelte a merev védelmet, az állásokban a végsőkig történő kitartást Ezzel legyilkoltatott, megfagyasztatott, éhenpusztíttatott, úgy százezer magyart. Akik egyébként hátravonásuk esetén még hatékonyan harcolhattak volna. Tehát nem csak emberileg és erkölcsileg volt bűnös, hanem katonailag is hibás volt a parancs.

    Ez még azonban nem lett volna példa nélküli a hadtörténelemben. Ami azzá teszi Jány Gusztáv működését, az az 1943. január 24-én kiadott parancsa. Ilyen gyalázatos parancs nincs még egy a hadtörténelemben! Hogy az ismert helyzetben és állapotban lévő hadseregét (tehát a tábornokokat és a tiszteket is!), az addig többnyire traktort sem látott, hatékony elhárítóeszközzel nem bíró, csak puskával és kézigránáttal felszerelt, kiéhezett és agyonfagyott, a harckocsik legázolása elől elmenekült katonáit egy hadseregparancsnok lebecstelenezze, legyávázza, arra nem volt példa!

    Ennek a parancsnak a másolatait Romániában 600 lejért árulták.

294/2. hads. 1. a. 43. a 24. szám

H A D S E R E G P A R A N C S

    1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített, fej nélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

    2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

    3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással is helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.

    4. Minden, még a legmagasabb parancsnokság is addig marad a gyülekezésre kijelölt helyén, míg útbaindulásra parancsom meg nem kapja.

    5. A gyűjtő és irányító állomások parancsnokai Belgorod és Prochowkáról kijelölt területekbe meneteitetik zárt rendben a gyülekeztetett csapat és vonatrészeket a D. körletbe a 19. hadosztályparancsnok és É. körletbe, a 10. hadosztályparancsnokhoz, kik felelősek azért, hogy annak nyugati határát egy ember, vagy jármű át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni. Vitéz Asztalosy vvezérőrnagy és Molnár százados itt, a hátsó körzetben vitéz Heszlényi altábornagyot teszem felelőssé azért, hogy parancsom végrehajtása minden eszközzel megtörténjék. Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak van jussa élelmezéshez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyta, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel, ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk. (Ez nem igaz. Jány hazudik. Nem álltak németek a magyarok helyére. Ők is visszavonultak. A magyarok előtt járva! Merlin1.)

    6. A D. és É. körlet parancsnoka ossza be területét vonat- és csapatkörzetbe.

    a) A vonatkörletbe jut minden jármúfelelős parancsnok néhány kemény főtisztes parancsnoksága alatt járművenként egy hajtóval. Egy oszlop 50 járműből áll.

    b) A csapatkörletet seregtestenkénti alcsoportokba kell beosztani, melyekben csapattestenként külön-külön alakulatokat kell szervezni 100 fős alosztályokba összevontan. A gépkocsi vezetőket külön vonja össze és ossza be valamely alosztályhoz.

    A nemzetiségeket külön egységekbe vonja. Ezekből alakítsa meg a munkás sszázadokat és vonatlegénységet. A vonatnál csak idős magyar ember lehet. Fiatal nincs sem ott, sem törzseknél. Ezeket haladéktalanul fel kell váltani, étkezdék személyzete sem lehet kivétel. Tiszti küldönc is csak akkor maradhat fiatal korosztályhoz tartozó, ha az egyúttal gk.-vezető, ill. másodvezető.

    7. Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, illetve annak megteremtésére kell súlyt helyezni. Első a katonai külső. Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény, kivétel az előírt irhamellény, vagy ujjas bekecs. Tiszteknek megengedem, hogy irhabundát hordhassanak.

    Második a katonai feltépés. A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz. Ellenszegülést haladéktalanul meg kell torolni.

    Harmadik az egység fegyelmezett menete, fellépése. A napirendet úgy kell összeállítani, mintha laktanyába volnánk: kihallgatás, foglalkozás és parancskihirdetés. A foglalkozás tisztán zárt rendből áll. Fegyverfogások, menet, fordulatok stb. A fegyvertelenekkel csuklógyakorlatokat kell tartani. A gyakorlatok töltsék ki az egész napot, csak a szükséges pihenőket iktassuk közbe.

    8. Minden állomásparancsnokság a legkeményebb emberekből állítson össze mielőbb 1-1 tábori csendőr osztagot, kiket karszalaggal, rajta "cső" felirattal és igazolvánnyal kell ellátni. Ezek feladata a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierőszakolása.

     9. Minden állomás főőrséget és belső szállásőrséget állít fel. Feladatuk a kijáratoknak nyugati irányba való lezárása. Senkit tovább nem engedhet, ki az állj parancsot nem teljesíti, felkoncolja.

    10. A munkás századokkal, melyeket a körzetek összeállítanak addig, míg állásépítéshez nem bocsátom a német parancsnokságok rendelkezésére, a harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkát kell végeztetni, erre kell a fagyásos embereket is felhasználni. Utak takarítása, hótól mentesítése az egyes községek közt is reájuk hárul.

    11. Az alosztályok névjegyzéket vezetnek. Soha senki, körletét el nem hagyhatja. Házcsoportján túl csak alosztályparancsnok írásbeli engedélye mellett mehet.

    12. Naponként és községenként a megalakult egységek számát jelenteni kell. Ezek hozzám 18. h-ig fussanak be.

    13. Az utolsó napok alatt látottak azt mutatták, hogy a zsidó munkás századok zárkózottan és rendben meneteltek, míg az úgynevezett csapatlegénység szétszóródott, állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette.

    14. E parancsom lényegét parancs kiadáskor minden nap fel kell olvasni.

    Törzsszállás 1943. 1. 24.

    vitéz Jány Gusztáv vezérezredes s. k. (15. 239-241. old.) 

    Bíró József:  Mert nem állt helyt. És a nemzet szégyene vagyunk. Nem is érdemeljük meg, hogy ellátást kapjunk. A legszigorúbb vasfegyelem, a zendülőket felkoncolni!

    Lengyeltóti János:  Később jön a parancsban az a kitétel, hogy méltatlanok vagyunk anyáink, gyermekeink, szüleink megbecsülésére. Hogy lehet egy magasrangú, országos rangot viselő egyénnek felelősségének átérzése nélkül így megsemmisíteni egy nemzetnek a fönnálló hadseregét? Szerencsétlen tragédia folytán oda juthatott a hadsereg, hogy ott kellett hagynia az állást, mert sehogysem tudta tartani magát. Mindenképpen be kellett következnie a katasztrófának, de nem ők voltak érte a felelősök, hanem a legfelsőbbek, akik kellő meggondolás, kellő tapasztalat, kellő áttekintés nélkül. Az Országházban nagy politikusaink hozzá nem értésükben csak aláírtak rendelkezéseket milliók vérére, százezrek halálára. Nem ezeknek kellene-e először viselni a felelősséget? És akkor magukra merik vállalni ezt a politikai arcátlanságot, hogy amikor ott veszünk, ott fagyunk, akkor nemhogy hallgatnának, megbújnának halotti lepleink mögött, hanem még arcul is csapnak bennünket, az árulás, a gyávaság vádjával ostoroznak és kennek és szennyeznek be bennünket. "Biztosan tudom, hogy nem vagyunk méltatlanok anyánk csókjára! Csak hazaérhessünk már!" - állapítottuk meg magunkban. Meg volt tiltva, hogy ezt az érzést a legénység közt terjesszük. Terjesztettük, mert lehetetlenség ezzel a tudattal hazamenni, mert ez a mondat azt rejti, hogy amíg mi itt kinn megfagyunk, addig otthon lelketlen propaganda folyik ellenünk, és gyermekeinket, anyáinkat, barátainkat ellenünk késztetik, hogy mi gyávák vagyunk.

    Bíró József:  Akkor, amikor mi végveszélyben voltunk, miért nem kaptunk legkisebb támogatást sem, akár tüzérségi, akár tanktámogatást? Miért nem tudta a hadsereg-parancsnokság figyelembe venni a mi jelentéseinket, amikor mi időben jeleztük, hogy a scsucsjei hídfőben éjjelenként milyen nagy szállítások vannak? Miért nem tudott repülő felderítést végezni, miért nem tudott megfelelő gyorshadtesteket átcsoportosítani, és miért nem tudta időben betömni és megállítani az áttört részeket? Miért menekültek ők is fejetlenül? Nem a hadsereg, nem a szegény emberek, nem a szegény katonák menekültek csak, hanem menekült az egész magas parancsnokság. Nem volt megfelelő fegyver, ami az aránytalan tűzerőbeli eltérést a szemben állóerőkkel kiegyenlíthette volna! Nem volt megfelelő mélységű védővonal, nem volt megfelelő tartalék és nem volt megfelelő hadvezetés sem. Jány Gusztávnak fel kellett volna már akkor róni, mert ez nemcsak az embereken múlott. Hogy nem álltak helyt? Hát hogyan állhattak volna helyt? Én pisztollyal tudtam ötven méterre lőni, a kézigránátot el tudtam harminc-negyven méterre dobni. Mit tehetek egy távcsöves puska ellen? Mit tehetek ágyúk ellen és mit tehetek a géppisztoly ellen, amely öt-hatszáz méterről csak úgy szórta a golyókat körülöttünk. Tehát morálisan is teljesen tönkretette az idegeinket. És végül mit tehetünk az ellen a kegyetlen hideg ellen, amikor le voltunk romolva egészségileg, tehát nem bírtuk a strapát, nem volt megfelelő ruházatunk. Eltekintve mindattól, hogy korrupció folyt az egész bevonulás körül, mert aki tehette és megfelelő protekciót szerzett, az ki tudott bújni alóla! Ki akart közülünk a frontra menni? Senki sem akart, hiszen sírt mindenki, amikor elindult a vonat! Úgyhogy ezt felróni ezeknek az embereknek, annak a százhatvanezer halottnak, aki a kétszázezerből ott veszett, ezt nem lett volna szabad! És ezt magyar embertette, a magyar történelem szégyenére! Így bemártani a magyar nemzetet, amikor ők feleltek a lehetetlen helyzetért, nem lett volna szabad.

 
    Dr. Magass Miklós:  Nem tudom, jogos volt-e ez a hadseregparancs. Nem tudom, a sok viszontagság után visszavonuló hadsereg valóban állati csürhe nívójára süllyedt-e, de arról meg vagyok győződve, hogy Jánynak a magyar hadsereghez, de a magyarsághoz soha semmi köze nem volt.

    Dr. Major Ákos:  Elvesztette előttünk a saját becsületét. De még inkább azzal, amikor kiderült, hogy a hadseregét vesztett Jány Gusztáv vezérezredes megkapta a német Vaskereszt lovagkeresztjét, idehaza pedig a pályaudvaron Kállay Miklós miniszterelnök üdvözölte mint hőst, és megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét hadiszalagon a kardokkal. Hát ez már felháborító volt. Miért? Azért, mert ott hagyta veszni a hadseregét ?

    Kéri Kálmán:  Jány bátor katona volt. Egy katonai mintakép - így kellene mondanom. De - bocsáttassék meg szerénytelenségem - nem volt hadseregparancsnoknak való. Ő ott fejthette volna ki legjobban a képességeit, ahol még személyesen tud az eseményekre befolyást gyakorolni. Úgy hiszem, hogy Európa egyik legjobb hadosztályparancsnoka lett volna Jány; az a hadosztály verhetetlen lett volna. Értsük meg! Ilyen körülmények között a hadseregparancsnoksághoz több kell. Ez a több pedig az, hogy tudom magam a rám nyomasztólag ható parancsoktól elvonatkoztatni. Ehhez nem több lelkierő kell, nem. Több sütnivaló!

    Garda József:    Jött a második hadsereg parancsnokának, Jány Gusztávnak a kijelentése, parancsa, hogy elítél minket, mert "fejveszetten, pánikszerűen, csürhe módon" menekülünk, otthagytuk állásainkat. Annak, hogy százötvenezer ember elpusztult, odaveszett, ő volt a legfőbb előidézője. Mert ahelyett a parancs helyett, hogy tartsunk ki az utolsó emberig, azt kellett volna parancsba adni, hogy mentsük, ami még menthető...
A németek meg úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. Elfoglalták a házakat, nekünk meg kint kellett aludni a fagyban, ha bekopogtunk valahová, kihajítottak bennünket. Nagyon sok esetben én is így jártam. Egyszer, miután kihajítottak a harmincöt–negyven fokos hidegbe, nekidőltem a ház falának, és elaludtam. Azt álmodtam, hogy melegben ülök, a tűzhely mellett. Hát azon vettem észre magam, hogy megint kidobnak a házból a németek. Bementem álmomban, az ajtó alatt kiszivárgó meleg becsalogatott.  (19. 22-25 old.)

     A hadseregparancs nemcsak a legénységi és a tiszti állomány között keltett felháborodást, hanem a tábornoki karban is. Hollóssy-Kuthy vezérőrnagy, a 13. könnyű hadosztály parancsnoka az alábbi „reklamációval” kereste meg Jányt egy hét múlva:

A 294./2.hds.I.a.43.I.24.sz.hds.pcs.-ra jelentés

A 294./2.hds.I.a.43.I.24.sz.hds.pcs. kapcsán

      Jelentem, hogy a 13. k.ho. csapatai a most lefolyt harcokban az áttörés következtében meghosszabbodott arcvonalát megvédte és tartotta. Visszavonulást csak parancsra hajtott végre. Fegyvereit csak akkor hagyta ott megsemmisítve, amikor már nem volt mivel elszállítania. 

     Ostrogosk-ban körülzáratott. Védőállásait visszavonuló nagyobb csapatrészek mellett is elfoglalta és tartotta.

     Ostrogosk-ból, mint a német csapatok véglépcsője parancsra kitört.

     Az egyenlőtlen és minden tájékozottság nélküli kitörési harcban harcolva felmorzsolódott és eddig még ismeretlen veszteségeket szenvedett.

     Gyülekeztethető csak a felmorzsólódás és az általánosan ismert hátsóbb saját helyzet miatt nem volt.

     Fentiek alapján kérem annak kivizsgálását, hogy a 13. k.ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét, végrehajtotta-e feladatát.

     A kivizsgálást nemcsak a 13. k.ho., hanem az egész 2. magyar hds. érdekében is kérem.

     Tábori posta 223/01 43.I.31.
 
Hollóssy-Kuthy László vörgy. s.k.
13.k.ho.pk.

(15. 244. old.) 

     Lajtos Árpád:

    ...Másról tájékoztatott azonban az a római katolikus tábori lelkész - barátom -, akit eredetileg a 20. könnyűhadosztályhoz indítottak útba, de nem jutott tovább a hadseregtörzsnél. Négyszemközt megkérdezte, mit szólok ahhoz a rettenetes hadsereg-parancsnoksági parancshoz, amelyről most már nemcsak itt a fronton, és odahaza, de a román hátországban is beszélnek, sőt példányonként 600 leiért árusítják a másolatát. (Kiemelés tőlem. Merlin1.)

    Fogalmam sem volt, miről beszélt. Kiderült, hogy Jány január 24-i keltezéssel, de nem azon a napon, kiadta azt a végzetes parancsát, amely megbélyegezte a hadsereget. Erről a parancsról az utókornak úgyszólván minden írója részletesen megemlékezik.

    Elolvastam és nem értettem, hogyan mehetett ki ez a szöveg, hiszen képtelenségnek tartottam, hogy ezzel egyetértett volna a mindig józan, hidegfejű Kovács Gyula vezérőrnagy, hadsereg vezérkari főnök. Gyanítottam, hogy ez is az olyan Jány-intézkedések közé tartozik, amelyeket ő a környezete tudta nélkül igyekszik kiadni. (Vagyis Jány, hadseregparancsnok létére kijátszani törekszik a katonai regulát.  Jellemtelenül, sunyin csal. Merlin1.)

    Magamhoz kérettem Ferencfy hadnagyot, a hadműveleti iroda vezetőjét, megkérdeztem, hogy hogyan mehetett ki ez a parancs, annak ellenére, hogy Ferencfy számára érvényes volt a korábbi intézkedésünk (Kontz, majd én), hogy ha Jány közvetlenül akar valamit kiadni, azt a szöveget leírás és továbbítás előtt be kell mutatnia Ferencfynek nálam, de a vezérkari főnöknek
feltétlenül.

    Ferencfy közölte velem, hogy nekem azért nem mutathatta be, mert futárként Budapestre távoztam. Ellenben, elvitte a vezérkari főnökhöz, aki azt ellátta a kézjegyével. Ezek után megállapítottam, hogy Jány kézírásos fogalmazványa alatt az ő aláírásán kívül szerepelt Kovács Gyula kézjegye is.

    Kovács Gyulához mentem, aki határozottan kijelentette, hogy erről a parancsról ő is csak akkor értesült, amikor már kiment. Cáfolatként bemutattam neki a fogalmazványt, az ő kézjegyévei együtt. Ekkor ütött kétségbeesetten a homlokára, hogy bizonyára akkor vitték hozzá ezt a fogalmazványt, amikor sok egyéb akta volt előtte, így lelolvasás nélkül, rátette kézjegyét.

    Jányt, mint munkatársa (alárendeltje) a fronton kerek négy hónapon át egyre jobban megismertem.  Sok mindent kikövetkeztethettem a tetteinek lélektani hátterére nézve, annál is inkább, mert a hadműveletek során részt vettem a helyzetmegítélésekben és elhatározások ban, illetve a teendők megtervezésében.    

    Már 1943 februárjában és azóta is sokat töprengtem a végzetes parancs lélektani hátterén. Megkísérlem ezen a helyen, hogy hozzájáruljak a "rejtély" megfejtéséhez. Ezzel semmiképpen sem az a célom, hogy védőbeszédet mondjak Jány mellett. A történelem, de maga a való élet is, nem a jószándékok, hanem az eredmények alapján ítélkezik.

    Tehát, a hírhedt Jány-parancs megszületésével kapcsolatosan a következőket gondolom lehetségesnek:

    Jányról köztudott volt és mint hadseregparancsnok a hadműveleti területen is ismételten bizonyította, hogy személyére nézve bátor katona. Valószínű, hogy önmagából kiindulva várta el az összes alárendeltjétől - mind a 200000 embertől -, hogy hasonlóan viselkedjenek, még a reménytelen helyzetekben is. Ez az alapvető szemlélet annyira uralkodott benne, hogy még akkor is kitartott mellette, amikor, minden tiszteletre méltó és elvitathatatlan fáradozása ellenére sem kapta meg a német szövetségestől, de a saját hátországától sem a szükséges segítséget.

    A január 12-e és 22-e közötti súlyos események leírásában igyekeztem lehetőleg hiánytalanul leírni mindazt, amit a hadseregét szerető, azt féltő parancsnok megtett az életek megmentése érdekében. Nem hallgattam el Jány lelki válságainak tényét sem.

    Lássuk csak:

    A szovjet támadás megindulásától, egészen 15-én estig, minden lehetőt megtett, ami a feltétlen engedelmességen - azaz, a felsőbb parancsok tiszteletben tartásán - belül megtehető volt. Mindig kirepült arra a helyszínre, ahol a legsúlyosabb és legveszélyesebb volt a helyzet. Szakadatlanul próbálkozott a Heeresgruppe B-nél, hogy a Cramer-csoportot a magyar hadsereg érdekében - tehát: nem az egész német déli arcvonalszakasz számára - használják fel. Január 16-án teljesen világosan látta, hogy a helyzet menthetetlen. Ekkor a lelki összeomlás szélén állt. Átmenetileg lelki injekció volt számára a VII. hadtest visszavonultatásának elrendelése. Visszazuhant azonban a kétségbeesett és szégyenkező lelkiállapotba, amikor tudomására jutott, hogy a VII. hadtest pánikban özönlik hátra.

    Január 21-én kiment a még harcoló magyar páncéloshadosztályhoz "Ilinkára". Amikor onnan visszatért a hadsereg-parancsnokságra, még nem tudta, hogya hadsereget kivonják az arcvonalból. Lelkileg újjászületett embert láttam viszont benne. Sugárzó arccal mondta el, hogy milyen vitézül állnak helyt a páncéloshadosztályunk egyszerű katonái.

    Elgondolkoztató volt, hogy szerencsés dolog-e egy hadsereg számára, ha a parancsnoka ennyire a pillanatnyi személyes benyomások hatása alatt áll? Tény azonban, hogy Jány ekkor részben "újjászületett".

    Amikor azután értesült a hadsereg kivonását elrendelő intézkedésről, átesett a másik végletbe. Nemcsak személyes szégyennek érezhette azt, hogy a hadseregét még a német vezetés is - amely pedig követelődző és kíméletlen - alkalmatlannak minősíti a további harcra. Nemzeti szégyent látott benne. Némileg utal erre a kivonási intézkedésnek egyik utolsó mondata is, ahol - nem szó szerint idézem - azt írja, hogy ha már meg kellett érnünk a szégyent, hogy kivonnak bennünket az arcvonalból, legalább ezt hajtsuk végre fegyelmezetten.

    Ha ehhez hozzáveszem, hogy január 24-ével, amikor a legszűkebb törzsévei beérkezett Bjelgorodba, tehát meszsze az arcvonal mögé, beállott a lelkében a 24-ével lezárult megpróbáltatások reakciója, talán közelebb jutok a miért magyarázatához.

    Magyar történelmi szerencse lett volna, ha a hadsereg parancsnoka a személyes bátorságát nem a tűzvonalban érvényísíti, hanem "felfelé". Más kérdés, hogy ennek hiányában milyen mérvben szolgált rá a bűnössé nyilvánításra. (15. 193-197. old.)

Magyar népköltés a Don-kanyarból:

Mint a szikla, mely most feléledt,
Mint a szikra, mely benned ébredt,
Mint a tölgy a tépő szélben,
Úgy áll ott ereje teljében.

Nincs tölténye, lefagyott a lába,
De mégis ott áll Jány katonája.
A Don-kanyarnak büszkesége,
Horthy Miklós szeme fénye.

Hullanak a lovak, befagynak az ágyúk,
Özönlik az orosz, s mi mégis álljuk.
Ha jön a kozák, jól megbánja,
Mert már vár rá Jány katonája.

Tartják a hídfőt, de már nem sokáig,
Délen az olasz menekül hazáig.
Ők mégis állnak, mint a szikla,
Mert Jány Gusztáv parancsolta.

Vissza     Tovább