Boldizsár Iván a Don - Buda - Párizs című könyvében így ír 1942 decemberében titthon töltött szabadságáról:

    Leírtak bennünket!

    Szomorúan és rosszkedvűen indultam vissza a Donhoz. Ha tudtam volna, milyen gyötrelmes lesz másodszor is elválni a pályaudvaron, talán kétszer is meggondolom, hazamegyek-e szabadságra. A házassági szerelem édességét már-már elfelejtettem a fronton. Hogy fogom most elviselni? Csináltunk egy kis "karácsesztert" is: összevont előzetes karácsonyestét és szilvesztert. Az új boldogság elvesztésének szomorúságához rosszkedv, sőt harag is járult. Azt tapasztaltam, hogy Budapesten semmi sem érezhető a háborúból. Akiknek a hozzátartozóit kivitték, és ez aránylag kevés ember volt, azok aggódtak, de Budapest egyébként olyan ijesztően békebeli város képét mutatta, hogy kezdett bennem formi valami bakadüh, valami katonai elkeseredés, hogy a fene egye meg, hát itt ti esztek-isztok és táncoltok és szórakoztok, és futballmeccsek vannak, és moziba jártok, és akkor mi ott vagyunk a hidegben kitéve annak, hogy meg fagyunk, vagy másként düglünk meg.

    Amikor beültem a vasúti kocsiba visszafelé, ugyanazokkal kerültem össze, akikkel szabadságra utaztam. Máig, halálukig tartó barátság alakult ki azzal a négy emberrel vagy öttel, akivel egy fülkében ültem. Azt mondogattuk egymásnak, hogy gyönyörű volt itthon, de jobb lett volna nem hazajönni. Hogyan lehet ott kinn mostt majd elviselni azt a tudatot, hogy van száz vagy száztíz- vagy százhúszezer ember, odavetve a sorsnak, a zálogaképpen minek is? A rossz politikának. Leírtak bennünket; ezt a két szót mondtuk ki újra. meg újra. Leírtak bennünket, otthon pedig jól érzik magukat, dőzsölnek, tele van a város nálunk fiatalabbakkal. A guta majd megütött, amikor a Váci utcában láttam fiatal tiszteket, karddal az oldalukon sétafikálni. A fronton kardot senki se hordott. Az már nem fegyver, és az embert mindenben csak akadályozta. Nehéz volt elviselni, hogy fiatal tartalékosok vagy Ludovikáról kikerült tisztecskék karddal az oldalukon páváskodnak. (3. 63-64. old)

    Lajtos Árpád vk. százados így ír itthoni benyomásairól:

   ... a hadseregparancsnok azonnal megbízott, hogy sürgősen szerkesszem meg a január 12-e és 24-e közti hadműveleti szakaszról szóló harctudósítást, annak a legrövidebb időn belül el kell jutnia Budapestre, a Vezérkar Főnökéhez...
     Január 27-én kora reggel indultam el Jány vezérezredes "Gólya"repülőgépén Harkovba, hogy onnan a rendelkezésemre bocsátott Heinkel111-es típusú gyors (távolfelderítő) repülőgéppel folytassam az utamat Budapestre. Indulásom előtt Jány, de főleg Kovács vezérőrnagy, a lelkemre kötötte, hogy legyek óvatos, diplomatikus, amikor az otthoni akkal (elsősorban a hadműveleti osztályra, a Vezérkar Főnökének személyére és, esetleg a Kormányzóra céloztak) közlöm a katasztrófát. Nehogy fokozzam a már valószínűleg bekövetkezett "pánikhangulatot". Ezért engem küldenek futárként, mert a hadseregparancsnokság által ismert részletekről én tudok legtöbbet mondani, a harctudósítás kiegészítéseképpen. Jány rám bízta a feleségének szóló levelét is...

   A Vezérkar Főnöke 1. a. osztálya egy személygépkocsit küldött ki elém, ezzel azonnal a Várba hajtattam. A fejem zúgott, nyilván a 4500 m magasságban végzett 4 és 1/2 órás repüléstől. Útközben készültem a "szereplésemre". Elképzeltem, hogyan állítok be a "fővezérségre", megszívlelve Kovács vezérőrnagy intelmeit, ugyanakkor azonban felkészülve arra, hogy egyszerű, de hatásos legyek. Akárcsak egy jó színész, aki tudatosan egyszerű. Valaki egyszer azt mondta a katonaiskolában, hogy mindenki többé-kevésbé színész. Nem volt szükség "alilkításra". 

   A Vezérkar Főnökség 1. a. osztályában teljes békehangulatot találtam, amikor észrevettek, egyáltalán nem szorongva, hanem csevegő hangnemben kérdezték, valóban megsemmisült-e a két hadtest? A vezérkari tisztek szalonnadrágban, sarkantyús társasági cipőben. Volt, aki éppen az esti találkozóját beszélte meg egy hölggyel.Végül is, Adonyi vk. őrnagy közölte, hogy a Vezérkar Főnöke délután négykor fogad. Addig menjek haza.16 órakor vártam Szombathelyi vezérezredes előszobájában. Szorongva, mert Szombathelyiről közismert volt, hogy igen nyers modorban szokott beszélni, még ártatlan ügyekben is. Vajon, most hogyan fogad engem? Egyszerűen. Elém jött, megkérdezte,hogy nagyon nehéz volt-e? Igenlő válaszom után még érdeklódött Jány vezérezredes állapotáról. Átadtám Jány levelét. Majd - mellesleg megjegyezte, hogy elolvassa a harctudósítást, tegyem csak le az íróasztalára. Kész.

   Mindezekből egyelőre nem a hátország hangulatát állapíthattam meg, hanem a hátországi katonákét. Hüledeztem. Természetesen gondolkodóba is estem, vajon mi lehet ennek a - legalábbis látszólagos - részvétlenségnek a magyarázata? Igaz lenne, hogya 2. hadsereget már eleve "leírták"? És most csak tudomásul veszik a rideg tényeket? Inkább arra gondoltam, hogy a magyarázatot a hátország helytelen tájékoztatásában kell keresni. Általános jelenség - mindig is úgy volt - hogy háborúban a hadműveletekről oly módon tájékoztatják a hátországiakat, hogy minél nyugodtabb legyen az általános hangulat, minél több sikerről számoljának be, és minél több balsikerről hallgassanak.

   Akkor - 1943. január végén - még nem láttam a filmhíradókat, amelyek roppant kedvező képet festettek a frontról. Nemcsak a bátor, vitéz honvédekről, azoknak pompás életéről, bőséges ellátásáról, hanem a "szánalmasan gyenge szovjet katonák" is fontos szerepet töltöttek be. A hátország tájékoztatására volt a "fővezérségen" belül egy külön vezérkari osztály, a 6. vkf. osztály. Ennek volt a feladataa hátországi kulturális élet irányítása a háború folyamán, ide értve a napi sajtót, irodalmat, művészeteket, főleg a színházat és filmeket és a rádiót. Gondolom, felesleges erről most többet mondanom.

   Tény azonban, hogy már a megérkezésem napján idegenben éreztem magam. A Vezérkar Főnökség telefonján felhívtam Kovács vezérőrnagyot (Bjelgorodban), jelentettem, hogy átadtam a harctudósítást, de szeretnék mielőbb visszamenni a hadsereghez, egyelőre még nem tudom, hogyan tehetem, tekintve, hogy a repülőgép öszszetört. "Megnyugtattam" a hátországi hangulatot illetően. Estére kicsit közelebbről láthattam a "hátország' hangulatát. Az utca képe, a szórakozóhelyek közönsége, a mindennapi élet külsőségei alig mutattak eltérést a békeidőktől. Lehetséges, hogy az akkori hangulati és idegállapotomban túlzásokba estem az aznap tapasztaltak megítélése tekintetében, mindenesetre valósággal letaglózott az a kis epizód, amely a Vadászkürt étterem ruhatárában zajlott le. Ott összetalálkoztam egy tiszttársammal, huszárfőhadnagy. Megkérdeztem tőle, hogy mit üzen Versényi Tibor századosnak a frontra, aki a legsúlyosabb helyzetben rendkívüli hősiességgel kitartott az egész századával, lehetővé téve sokak visszavonulását. A barátom válasza ez volt: "édes öregem, mit üzenjek, mi közöm van nekem az egészhez?" Sajnos, ekkor úgy éreztem, hogy a hátország szavát hallottam a főhadnagy szájából. Amikor már némileg lehiggadtam, beláttam, hogy elhamarkodott dolog az egész hátországi társadalmat egy-két részvétlen és önző ember megnyilatkozása alapján megítélni.  (15. 186-189. old.)

Vissza     Tovább