Kádár Gyula vezérkari ezredes
Ribbentrop német külügyminiszter 1942. január 6-9-ig tárgyalásokat folytatott Horthyval és Bárdossyval. Az erről készült német dokumentum szerint: "A birodalmi külügyminiszter úr kifejtette a magyar uraknak, hogy a birodalmi kormány biztos a feltétlen győzelemben, de egyben eléjük tárta, hogy a két országot érintő minden kérdés megoldásánál abból a sorsközösségből kell kiindulni, amely a háborús fejlemények és főként a bolsevizmus elleni közös harc nyomán jött létre.
A birodalmi külügyminiszter úr különösen kiemelte, mennyire fontos, hogy a bolsevizmust még ebben az évben végleg legyűrjék; ezt a harcot, akárcsak tavaly, elsősorban ismét a Wehrmacht vívja, és viseli az azzal járó áldozatokat, ami arra kötelezi a szövetséges hadseregeket, hogy a küzdelemben erejükhöz mérten részt vegyenek".
E gondolatmenet alapján lépett fel azután a birodalmi külügyminiszter azzal a követeléssel, hogy Magyarországnak ebben az évben egész hadseregét rendelkezésre kellene bocsátania, hogy a kitűzött cél eléréséhez hozzájáruljon.
Paulus német vezérezredes a nürnbergi perben ismertette Hitlernek az 1942-es hadműveleti tervek megbeszélésén tett kijelentését: "Ha Majkopot és Groznijt nem foglaljuk el, akkor nekem a háborút likvidálnom kell." A "likvidálási" szándék - mint tudjuk nem volt komoly. Komoly volt azonban az 1941-es tervek kudarca következtében beállott szükség. A csatlós államok nagyobb részvételét követelni kellett.
Horthy és Bárdossy az egész magyar hadsereg részvételéhez nem járultak hozzá, de hajlandók voltak "lehetőségeik legszélső határáig elmenni, a hadjáratban az eddiginél nagyobb erőkkel részt venni." A részletek megbeszélését a német és magyar katonai szervekre bízták.
Péteri Ferenc főhadnagy
1942 január, február tájékán érdekes híreket hoztak hozzám, amelyek akkor abban az időben hihetetlenül hangzottak a számomra. Akkor kezdték az emberek hallgatni a moszkvai rádió magyar adásait.
Egy alkalommal én is meghallgattam és meglepődtem, amikor egy jellegzetes mély hang mondta; Itt a Kossuth, a bujdosó magyarok Kossuth rádiója, Moszkva. És sorolta azokat a harci egységeket, amelyek részt vettek a győztes támadásokban a németek ellen, és sorolta azokat a német alakulatokat, szám szerint, amelyek veszteségeket szenvedtek. Ilyen előzmények után olvastuk az újságban, hogy Keitel tábornagy Magyarországra látogat.
Kádár Gyula
Keitel, német vezértábornagy január 20-án érkezett meg Budapestre. Szombathelyi vezér-ezredes és Bajnóczy vezérezredes - Szombathelyi helyettese - vettek részt a katonai részlet-megbeszéléseken. Mindkettőjük elbeszéléséből úgy tudom, hogy igen heves viták, sőt veszekedések voltak. Keitel eleinte ragaszkodott a teljes magyar hadsereg bevetéséhez. Fenyegetéseket is alkalmazott. A magyaroknak szemére hányta hálátlanságukat: területeket elfogadtak, most a kötelezettségek alól ki akarnak bújni. A románok hűségesebbek, jobban megértik hogy áldozatokat kell hozni a közös cél érdekében. A magyarok a hadsereg felszerelési, fegyverzeti, kiképzési hiányosságaival védekeztek. Végül abban egyeztek meg, hogy három hadtest erővel - hadtestenként három hadosztállyal - és egy gyorskötelékkel vesznek részt a további harcokban. Ezen kívül öt hadosztály, mint megszálló erő marad szovjet területen. Tény az, hogy az újonnan bevetésre került magyar erők - a később tragikus sorsú 2. hadsereg - kiadása már nem egészen önként történt, és nem könnyen egyeztek bele.
Ezt bizonyítja Jagow budapesti követ január 22-i távirata, Ribbentrop külügyminiszternek, amelyben Keitel vezértábornagy tárgyalásainak eredményét jelenti azzal, hogy a magyar katonai körökkel folytatott tárgyalás "nem egészen simán" zajlott le. Jelenti azt is, hogy Szombathelyi és Bartha honvédelmi miniszter a megállapodások érvényességét a politikai tényezők hozzájárulásától akarták függővé tenni. Keitel azonban kijelentette, hogy értékét vesztené a segítség, ha azt feltételekhez, igényekhez, vagy korlátozásokhoz kötnék. Jagow követ engedélyt kér Ribbentroptól, hogy Horthyval és Bárdossyval közölhesse: "Semmi esetre sem bocsátkozhatunk fenntartásokba, és ugyanez vonatkozik azokra a hiányosságokra, amelyek német kötelékekhez viszonyítva a felszerelés tekintetében még fennállanak." Szombathelyi későbbi beszélgetéseinkben mindig személyes sikerének minősítette, hogy nem az egész magyar hadsereg került ki a frontra. Említette, hogy még a tárgyalások megkezdése előtt ő bíztatta Horthyt és Bárdossyt ellenállásra. Szerinte, ha Werth lett volna a vezérkar főnöke, az egész magyar hadsereg bevetésre került volna. Mindig hangoztatta, hogy jobb lett volna semmit sem adni, ezt azonban már nem lehetett elérni. A legénységi állományt nemcsak fiatal, hanem meghatározott idősebb korosztályúakból kellett kiállítani (harcolók korhatára 35 év). Ezt azzal indokolták, hogy az első világháborúban az először kivonult tábori ezredekben a fiatalabb korosztályok igen nagy veszteségeket szenvedtek, később a fiatal erők hiánya rendkívül érezhető volt, és a pótlások harcértéke csökkent. Parancs szerint az állomány 20 százalékban nemzetiségekből álljon. Miután az első rendelkezések ezt közelebbről nem határozták meg, Csatay úgy intézkedett, hogy ez a 20 százalék a hadtest területén nagy számban élő svábokból kerüljön ki. Lehet, hogy valaki erről titokban jelentést tett a minisztériumba, mert ezt az intézkedést nem hagyták jóvá. Lehet az is, hogy azért nem, mert ekkor a magyar kormány már engedélyt adott a németeknek 20.000 német származású magyar állampolgár SS-be toborzásához. Román ajkú legénységet irányítottak hozzánk...
A nemzetiségekkel való keverés sok vitára adott okot a tisztikarban. Egyik vélemény az volt, hogy helyes intézkedés ("így nemcsak a magyarság vérzik"!), a másik vélemény szerint helytelen, mert a nemzetiségek harckészségének alacsonyabb foka a magyar katonabecsület rovására megy, ezek gyengesége magával ragadja majd a magyar legénységet is. A csapattisztek valóban nem fogadták szívesen a román legénységet: kiképzési foka alacsonyabb volt - csak "átképzésen" vett részt -, nyelvi nehézségek is voltak.
Kéri Kálmán vezérkari ezredes
Keitel is, amennyire én megismertem, szangvinikus ember volt. Szombathelyiről ne is beszéljünk, ugye... Ellentmondásokat ilyen vonatkozásban nem tűrt, németül tökéletesen beszélt, modora agresszív volt. Mindegy, hogy Keitellel állt szemben, vagy Jodllal, vagy Weichs-szel. Megjött Keitel. Ribbentroptól kapott tájékoztatás alapján - ő is mit akart? Hát minél több magyar erőt. Igen, és itt van Szombathelyi, aki természetesen Bartha és a kormányzó álláspontját kell képviselje, hogy minél kevesebbet, mert hisz nekünk erre szükségünk lesz...
Megállapodnak a létszámban, 200 ezer emberben. De abban, hogy ez a hadsereg részleteiben, hogy fog kinézni, csak annyiban, hogy kilenc könnyű hadosztály és egy páncélos hadosztály. A lényeg, a kettőszázezer ember.
Kádár Gyula
Hogy is nézett ki ez a magyar hadsereg, a maga egészében, összeállításában? Kezdem azzal, hogy a trianoni béke következtében egy toborzott hadsereg volt, amelyiknek a hadi, harcos értéke minimális volt.
Amikor az ellenőrzés megszűnt, a trianoni békének ezek a határozványai már eltompultak, akkor megindult egy gyors fejlesztés. De a fejlesztés egy szélességi fejlesztés volt. Fölállítottak új alakulatokat, de nem szereztek megfelelő modern fegyvereket, létszámok voltak, de ez a hadsereg meg se közelítette egy modern hadseregnek a képét.
Kéri Kálmán
A tiranoni békeszerződés, minket katonailag rendkívül erősen megkötött, 35.000 emberre. De nyugodtan mondhatjuk, hogy rendszerint nem volt csak 32.000 vagy 31.500. Ennek költségvetési okai voltak. Amikor megindult a hadsereg fejlesztése, hiányzott egy megfelelő kiképzőkeret és egy megfelelő hadiipari kapacitás. Ezt nem tette lehetővé Trianon. A hadiiparunkat is megkötötte hiszen nem lehetett magasabb űrméretű lövegünk, mint 10 cm. Ez nem csinál semmit se a harctéren, 15 cm-nél kezdődik valami. A trianoni békeszerződés idejében sok ezer katonatiszt maradt itt, hiszen a Monarchia egykori tisztikarának - nyugodtan mondhatjuk egy negyede - itt maradt, vagy ide jött. Ezeket nem lehetett a harmincötezres honvédségben elhelyezni. Tehát elhelyezték őket különböző irodákban, kezdve a ló nyilvántartástól a vámőrségig, amit el tudunk képzelni. Odakerültek mint fiatal századosok, vagy idős főhadnagyok. Ebben az időben törzstisztek voltak hivatottak zászlóaljak, ezred vezetésére. A hadsereget nem egy szervezett hadseregből állították össze, hanem különböző szervekből hozták öszsze. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb esetben a különböző helyekről összeszedett társaságok kaptak valahonnan egy parancsnokot. Persze a szervezési parancsnok megmaradt. Kiöregedett a vezető tisztikar, a legénységet különböző helyekről csoportosították össze, amelyik még a kiképzés fokánál is a végleteknél állt. Alig van tényleges, jönnek a tartalékosok, a póttartalékosok, a nemzetiségek. Kevés az alapos katonai kiképzésen átesett tiszt. Ezek az alakulatok nem jelentettek katonai harcászati egységet, hanem ahogy magamban akkor elneveztem, egy társaságot.
Kádár Gyula
Ha egyáltalán számoltak azzal, hogy ez a hadsereg valahol harcba lépjen, az kizárólag a kisantant államok egyik fele volt, valamelyik fele, nem a három egyszerre. Egy nagyhatalommal szembeni háborúval sem anyagilag, sem kiképzésileg nem számoltak.
Kéri Kálmán
Az egész országot veszik alapul, tehát mindenünnen csípnek le valamit, és egyben meghatározzák, abból a kétszázezerből a harcos állományban ennyi kell legyen a nemzetiség, ennyi a póttartalékos, ennyi az eddig idegen hadseregben szolgált. Vonatalakulatoknál pedig ez a létszám és elosztás még jobban kell, hogy a nemzetiségre alapozódjon. Olvastam azt is, hogy ez nem igazságtalanság, mert hiszen a szlovák haderőben is ennyi magyar szolgál. A románban ennyi magyar szolgál. Hát akkor itt miért ne szolgálhatnának románok és szlovákok is? A ruszinok pedig eleve már idetartoznak. És ezt mind igazságosnak tartottam, mert figyelemmel kellett kísérjem, mint katonai attasé a szlovák hadsereget, és jól tudom, hogy mennyi magyar és mennyi cipszer szolgált.
Lajtos Árpád vezérkari százados
Igyekeztek egyenletesen megterhelni az egész országot a mozgósítással, ami azt jelentette, hogy a legénységet nem komplett békealakulatok keretében mozgósították, hanem az ország egész területén arányosan, általában egy-egy falura jutott tíz-húsz ember. Akik természetesen áldozatnak érezték magukat. Súlyosbította ezt az a körülmény, hogy 25%-ban nemzetiségiekből állott ez a mozgósított legénység, 75%-a pedig nem a fiatal korosztályból. Ez azt is jelenti, hogy általában családosak és sokgyerekesek voltak. Tehát a fiatalokkal spóroltak. Az idősebbek az úgynevezett tartalékos legénység volt, akiknek a kiképzése nem volt megfelelő, és elszoktak már a katonáskodástól. Ez a legénység abszolúte semmi értelmét nem látta annak, hogy miért küldik őt oda ki.
Szöveggyűjteményből
Vitéz Solymossy Ulászló vezérőrnagy: "A bevonultak között a birtokos parasztság mélyen országos arányszámán alul volt képviselve, mert meghagyás útján nagyrészt mentességet biztosított magának. A legénység zömét napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más nincstelenek tették ki."
Vitéz Lóskay Ferenc ezredes: "Vezető társadalmi rétegünket - arisztokrácia, földbirtokos, közigazgatás, képviselők stb. - a harctéren nem találtuk... földmíves népünknek főleg nincstelenjei voltak a harctéren, s ezek a háború célját nem tudták, vagy nem akarták megérteni."
Vécsey Béla alezredes: "A legénység 90 százaléka földhözragadt nincstelen, akinek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért küzd kétezer kilométerre a határokon túl."
Zetelaky Tibor vezérkari százados: "Csak a zsellérek voltak kint, a jobb módúak fel voltak mentve,... a legénységben az az érzés alakult ki, hogy ez a hadsereg a Don mellett a haza részéről sorsára lett bízva."
Józan János alezredes: "A családos ember katonáskodása nyomort jelent a nincstelen családra."
Kállay Miklós miniszterelnök és külügyminiszter képviselőházi bemutatkozó beszéde
Budapest, 1942. március 19.
(Részlet)
Igen t. Uraim! Háborúba léptünk, háborúba került az ország, de később, mint Európa legtöbb országa. Két és fél évet nyertünk más országokkal szemben, ezért van látszólag jobb sorsunk, ezért nem éreztük még annyira azokat a terheket, amelyeket Európa más országai már régebben éreznek és viselnek. Méltóztassék azonban tudomásul venni, hogy most már mi is a súlyos terhet viselő országok sorába léptünk, s az ezzel járó következményeket politikailag, gazdaságilag, társadalmilag egyaránt vállalnunk kell. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon és középen). Az én programom, tevékenységem, munkám röviden ebben az egy mondatban foglalható össze; minden rendelkezésünkre álló energiánkat ennek a háborúnak - és hangsúlyozom - a mi háborúnknak szolgálatába kell állítani, mert bennünket nem idegen érdekek visznek ebbe a háborúba, mi elsősorban magyar érdekekért harcolunk. (Úgy van! Úgy van! - taps a jobboldalon és középen).
Ne felejtsük el egy pillanatra sem, ha tőlünk ezer kilométeres távolságokra is, de mégis a magyar határon és a magyar határokért folyik ez a háború! Szeretném, ha a hadba vonuló katonáktól az itthon maradt, s a hadiiparban foglalkozó munkásig, vagy a mezőgazdasági termelésben dolgozó gazdáig mindenki érezné és tudná, hogy mi magunkért, magunk létéért és történelmi fennmaradásért küzdünk ebben a háborúban! (Úgy van! Úgy van! - taps a jobboldalon és középen).
A háborút mint nemzeti öncélt állítottam be. Egész politikánkat, külpolitikánkat is a nemzeti öncélúság szempontjából tekintem s engedjék meg, hogy ezen az egyedül lehető, egyedül magyar és egyedül tisztességes alapon a nemzeti öncélúság alapján a következő kijelentéseket tegyem (halljuk! halljuk! - a jobboldalon): mint elvi álláspontot szegezem le, hogy minden ország külpolitikáját kizárólag saját öncélúsága határozza meg. (Helyeslés és taps a jobboldalon). Ennek természetesen alkalmazkodnia kell azokhoz a geopolitikai és belpolitikai adottságokhoz, amelyek figyelembevétele nélkül útját nem határozhatja meg. Utalok itt arra, amit külpolitikánkról már mondottam, amit baráti államaink vezetőivel táviratváltásomban leszögeztem, aminek lényege a több mint húsz éves külpolitikai irányvezetésünknek töretlensége. S ezzel mindjárt azt is szeretném aláhúzottan bizonyítani, hogy külpolitikai irányvonalunk nem konjunkturális, hanem változhatatlan magyar orientáció. (Úgy van! Úgy van! - taps a jobboldalon és középen.)
Ez a magyar orientáció egyértelmű azzal, hogy nemzetünk a kereszténység védőpajzsaként, történelmi hivatásának megfelelően küzd a bolsevizmus ázsiai veszélye ellen. (Úgy van! Úgy van!) A magyar orientáció hűséget is jelent. Hűséget és kitartást nagy szövetségeseink és barátaink, a tengelyhatalmak oldalán, amikor ők és velük együtt mi is, egy igazságosabb világrendért, egy új Európáért szállunk a küzdelembe. (Taps a jobboldalon.) De békét is jelent a magyar orientáció. Békét és megértést Duna-völgyi szomszédainkkal, hogy a Kárpátok medencéjének minden népe megtalálja nyugalmát, megélhetését és békés fejlődését. (Úgy van! Úgy van! - jobb felől).
A magyar külpolitikai állásfoglalásban tehát változtatás nem lehet, mert ez már több mint politika, ez adottság. (Úgy van! Úgy van! - a jobboldalon), mégpedig lelki és geopolitikai adottság. Mert a politika változhatik, de geográfiai helyzetünk a nyugat felé gravitáló ezeréves lelki orientációnk és földrajzi helyzetünk egyaránt változhatatlan. (Úgy van! Úgy van! - jobb felől).
A mi helyünk Németország és Olaszország mellett van. (Élénk helyeslés és taps), éppúgy ma a háborúban, mint holnap a béketárgyalások, a döntések asztalánál. Egy ország és egy nemzet megítélésében semmi sem nagyobb biztosíték, mint a múlt. Magyarország nem akcidentális államalakulat, hanem történelmi, földrajzi és kulturális szükségesség (Úgy van! Úgy van!), és hogy szövetségeseink ezt felismerték, az egyik bizonyítéka annak, hogy az új Európa elrendezésére hivatottak...
Szöveggyűjteményből
A német hadvezetés 1942. évi nyári támadásának stratégiai célja a Szovjetunió elvágása volt a kaukázusi olajmezőktől.
Ezekben a nagy hadműveletekben szántak szerepet a 2. magyar hadseregnek is. A németek szokásuk szerint sem a stratégiai tervről, sem a 2. magyar hadsereg előre látható alkalmazásáról nem adtak előzetes tájékoztatást.
A Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alá tartozó 2. magyar hadsereg három hadtestből (III. IV. és VII. hadtest), s ezek mindegyike három-három egyenként két ezredből álló könnyű hadosztályból épült fel. Ezenkívül az 1. páncélos hadosztályt és a 2. repülő dandárt is alárendelték.
Kádár Gyula
A mozgósított alakulatok harci szelleméről és harckészségéről beszélni nem lehet. Sem magyarnak, sem románnak nem volt kedve elmenni. Csak a behívási parancsnak engedelmeskedtek; mi mást tehettek volna? A csapatok mozgósítási előmunkálataiban pontosan ki volt dolgozva, hogy milyen korosztályból, név szerint kinek, milyen alegységhez kell bevonulni. Ez hozzátartozik a mozgósítás technikájához.
A kivonuló alakulatok tisztikara szakszempontból általában gyenge volt. Itt is az az elv érvényesült, hogy ne menjen ki mindjárt az első alkalommal a képzettebb csapattiszti réteg. Ezért voltak olyan zászlóaljparancsnokok is, akik csak most kerültek csapathoz, hosszú, egyéb csapaton kívüli szolgálat után. A századparancsnokok általában egészen fiatal tisztek, a szakaszparancsnokok zöme tartalékos. A csapattisztek körében sem volt semmiféle "harci kedv". Inkább egymást biztatgatták: úgysem kerül sor komolyabb harcokra. Az természetesen ismeretes jelenség, hogy mindig akad néhány szájaskodó, kalandvágyó, hősködő ember, de az átlag igen csendes volt. A sok egyéb ok mellett az ilyen személyi állomány összetétele már önmagában is megmagyarázza az elvonulásra rendelt alakulatok gyengeségét. Az idős korosztályba és a nemzetiségekhez tartozókat nem lehet harcosoknak számítani, hanem csupán létszámnak.
Még egy ilyen fontos körülmény: a magyar honvédség parancsnoki karának - zászlóaljparancsnokoktól fel egészen a hadseregparancsnokig - a csapatvezetésben jóformán semmi gyakorlata nem volt. Erről nem tehetett. Az idősebbek az első világháborúban alacsonyabb rendfokozatokban, kis egységek parancsnokai voltak. Akik a trianoni hadseregben végig csapatnál szolgáltak, még azoknak sem volt alkalmuk arra, hogy békegyakorlatoknál zászlóalja t vagy ezredet - ennél magasabb kötelékről nem is beszélve felelős parancsnokként vezessenek, legfeljebb néhányuknak, ritkán. A kiképzésnél az egyes ember és alsóbb egységek kiképzésén volt a hangsúly, csak a kiképzési évek végén volt néhány zászlóalj-, ezred-, esetleg hadosztály-kötelékben gyakorlat. De hát hányan voltak a mozgósított hadseregben olyanok, akiknek az ilyen gyakorlatoknál parancsnokság jutott? A békebeli csapatgyakorlatok messze vannak a valóságtól, mégis adnak problémákat és tapasztalatokat. A csapaton kívül szolgáltak - akik most parancsnoksághoz jutottak - legfeljebb egyszer-kétszer vendégszerepeltek csapatnál, többnyi-re csak láttak néhány gyakorlatot. Volt ugyan bőven mindenféle elméleti képzés: harcászati alkalmazó megbeszélések, hadijátékok, de hát ezeknek haszna a háborús csapatvezetés szempontjából jelentéktelen. Úgy jellemezhetem a honvédség parancsnoki karát, hogy úszni tanították őket könyvekből, víz nélkül. A 2. hadsereg magasabb parancsnokai jó részének semmiféle csapatgyakorlata nem volt, vezérkari beosztásokban adminisztráltak, katonai attasék voltak, életük inkább irodai szolgálatban telt el. Magának Jánynak sem volt gyakorlati csapatvezetési tapasztalata.
Mozgósított hadtestünk zászlóaljparancsnokai részére szükségesnek látszott valamiféle segédlet kiadása; sémák, különböző harci helyzetekben, helyes csoportosításra, tűzgépek elhelyezésére stb. hogy ezzel is csökkenthető legyen az a veszteség, ami a parancsnokok tudatlanságából ered. Ez pedig nagyon fontos, ha már egyszer menni kell. De amikor erről Csatay hadtestparancsnokkal beszéltem, azt mondta: "Lehet ugyan kiadni ilyen segédletet, de nincs ilyesmire szükség. Csak nem gondolod, hogy odakint harcolni fogunk? Hol lesznek akkorra az oroszok, mire mi kiérünk? Nem lesz ott másról szó, mint a német csapatok háta mögött kisebb biztosítási feladatok elvégzéséről."
Jelentettem, hogy véleményem szerint igen súlyos harcokra kerülhet sor: Csatay kinevetett. Jellemzőnek tartom ezt a helyzetmegítélést: magas rangú katonától, hadtestparancsnoktól származott!
Az elvonuló alakulatok a nem mozgósított egységektől elvett fegyverzettel voltak ellátva, a magyar honvédségben eddig soha nem látott mértékben. Egy gyalogezredben például 44 géppuska, 18 páncéltörő, 12 aknavető, 18 nehézpuska, 108 golyószóró, egy üteg 4 db 8 cm-es ágyúval, ezenkívül egy lovas szakasz és egy kerékpáros szakasz. Ez a fegyverzet magyar viszonylatban jelentősnek tűnt, a szovjet hadsereggel szemben azonban kevés volt, amellett minőségében nem felelt meg. Sem harckocsink, sem tüzérségünk löveganyaga, sem műszaki csapataink felszerelése nem volt korszerű.
...Hadtestünk alakulatai harckocsikat közelről soha nem is láttak (a hadtest békebeli hadrendjében nem voltak harckocsi-alakulatok) repülőkkel együttműködve soha nem gyakoroltak, a fegyverek kezelői élestölténnyel alig lőttek, éles kézigránáttal nem gyakoroltak. Egyes nehézfegyverekre német ígéret volt: majd a felvonulási területen megadják. Csakhogy a fegyver akkor ér valamit, ha kezelője bízik benne, ismeri, gyakorolt vele. A hadtest utánszállítási eszközei, vonatai változatlanul siralmasak, mint az erdélyi bevonulásnál: rozoga szekerek, rengeteg ló, szedettvedett gépkocsiállomány, minden elképzelhető típusból, alkatrészek pótlására alig van lehetőség. Szervezetileg: "könnyű hadosztályok" - vagyis csupán 2 gyalogezreddel. A hármas tagozás régtől elismerten jobb, a "hadosztály" név pedig megtévesztő volt, a felettes német vezetés teljes értékű 2 gyalogezredes-hadosztályként alkalmazhatja. Ha katonai szemmel felmérem a 2. magyar hadsereget, ha szervezését, állományát, fegyverzetét, kiképzését, szellemét mérlegelem, nem minősíthetem komoly feladatok elvégzésére alkalmas hadseregnek.
Rumy Lajos ezredes
Egyik nap májusban távirati parancsot kapok a Honvédelmi Minisztériumból, azonnal jelentkezzem Budapesten a 31. gyalogezred parancsnokság átvételére. Én a 3. ezred parancsnoka voltam már. Idegenkedtek a harctérre indulástól, nekem kellett harmadiknak odakerülnöm, a többiek beteget jelentettek.
Dr. Magass Miklós tartalékos főhadnagy
Amikor kiderült, hogy nem megszálló csapatok, hanem harcosok leszünk, akkor sokan igyekeztek kibújni és visszakoztak. Egész más, és új tisztikar került az ezred élére, a legénység is akkor nagyon megváltozott. Jöttek-mentek. Az egésznek az volt a látszata, hogy vállalkozó rabló hadjáratra indulunk, mert előre ügynökök jöttek, hogy mit érdemes kivinni, és mit érdemes hozni a Szovjetunióból. Érdemes cigarettát kivinni, sót kivinni, fűszereket kivinni, meg a jó isten tudja, még mi mindent. Fölsorolták pontosan, egy százas "honvédért" nagyszerű ikont lehet hazahozni, vagy pedig bőröket, szőrméket, ilyesmiket. És előre is vállalkoztak, majd ők csinálnak ládát, és tiszti ládát, jó nagyot, hogy beleférjen, mert mi nem vinni akarunk, hanem onnan hozni, és érdemes onnan hozni sok mindent. Sajnos a rádió is alátámasztotta ezeket a híreket, mert talán így akartak propagandát csinálni. Voltak ilyen "frontról üzenetek", hogy "megkaptam a küldeményt, üzenem kedves, kint harcoló fiamnak, vagy férjemnek, hogy megkaptuk ezt és ezt, az milyen jó volt, milyen értékes volt". Szóval így akartak kedvet csinálni.
Somogyi Géza honvéd
A háború érdekes módon az emberek között valahogy úgy uralkodott el, mint esemény, hogy ez egy olyan... olyan kirándulás és hát ez a "villámháború", ami idáig pozitívnak, tehát eredményesnek bizonyult, ez azután is egy sétagalopp lesz. Itt van a Don, egy pár száz kilométer, oda lerohanunk, aztán a Dontól majd elmegyünk valahová Turkesztánba... Még ilyen mesék is voltak, hogy milyen klassz dinnyék vannak ott, és hogy fogjuk a dinnyét élvezni. Turkesztán a kiskatona szemében, főleg az egyszerű emberek előtt, az valami olyan meseország volt, ahol az ezeregy éjszaka meséi megelevenednek neki és hát ez... csodálatos valami lesz. És ahogy felütötte fejét ez a mese, ez a gondolat nagyon sokan még táplálták is a hitet az emberekben, nyilván azzal a célzattal, hogy elvegyék a háború élét, annak a veszélyességét...
Kállay Ferenc főhadnagy
Nagyon sokáig voltunk Kispesten és Pesterzsébeten elszállásolva, az ezredparancsnokság a kispesti munkásotthonban kapott elhelyezést. A legénységet és a bevonultatott lovak nagy részét időközben szabadságolták, visszaadták a tulajdonosnak. Vártuk, hogy leszereltetnek bennünket, vagy pedig kivonulunk a hadműveleti területre.
Rumy Lajos
A már bevonultatott legénységet állandóan cserélték, folyton leszerelni, újakat bevenni. Kiket? Nemzetiségieket tettek közénk, s megnyíltak a fegyházak, aki jelentkezett, az helyett mindig mást kellett leszerelni. Ez lehetetlen helyzet. Hát ezekkel menjünk?
A másik dolog pedig a lovak helyzete. Volt az ezrednek 1200, 1100, nem tudom hány lova. Megnézem azokat a lovakat, hát azokkal nem megyek én ötven métert se, ötven kilométert se, nem hogy - hallottam - ezer kilométert, interveniáltam a minisztériumban. Szóltam, jelentettem, hogy kérek egy vizsgálatot, ilyen lovakkal én nem indulhatok el.
Megvizsgálták a lovakat. És akkor félrevont a hadtestparancsnok, a bizottság elnöke és azt mondta, hogy tesznek lépéseket némely mennyiségű ló kicserélésére, de gondoljam meg, és ne követeljek, mert nemzetgazdasági érdek, hogy a jó lovak idehaza maradjanak. Szép dolog az ő szempontjukból, de nem az én, a mi szempontunkból, akik megyünk harcolni. De hát ennél maradunk. Anyagban ugyanilyen hiányosság volt, például a kerékpároknál.
Telefonálok a minisztériumba, ilyen kerékpár anyaggal én nem tudok elindulni. Hát ők nem tudnak mást adni, ha én valahol az országban föl tudok hajtani kerékpárt, megvásárolják. Nekem egészen más dolgom van, mint az, hogy kerékpárok után szaladgáljak, tehát ilyen vacakokkal indítanak el. Még egyet talán el kell mondanom. Az ezredeknél az ikerfelállítás, úgy történt, hogy tulajdonképpen semleges módon kellett volna állítani, de mindenkinek maga felé hajlott a keze. A legjobbakat tartották meg az eredeti alakban, az ikerbe a gyengébb anyagot adták. Volt egy ellenőrzés nálam, Major Jenő vezérőrnagynak mondom, vizsgálja meg a dolgokat ebből a szempontból. Megállapította, hogy egy nagyon mostohán kezelt csapat jött így össze. És azt mondta, azonnal fognak intézkedni, hogy az eredeti zászlóaljparancsnokok jöjjenek ide és váltsák le ezeket a behívott zászlóaljparancsnokokat. Az egyik segédtisztet is elvitték és adtak helyette egy olyan segédtisztet, aki sporttiszt volt, soha csapatnál nem volt segédtiszt. Lassan az ébredezett bennem, amit már régen hallottam, hogy az ország kiszemeteli magát.
Herencsár Lajos honvéd
1942 farsangján hívtak be újra. A 22/II. zászlóalj 6. századához, Komáromba. Egy hét sem telt el, Dénes bátyám is bevonult. Veszettül rossz volt a hangulat. Kivisznek bennünket a frontra. A hadviselés már rég totálissá vált. Igaz, a villámháború jelszavai kezdtek szertefoszlani, de a bolsevizmus elleni propaganda annál nagyobb volt.
Kérvényt szerkesztettem, az ezredparancsnokságnak címezve azt kértem, engedjék haza Dénes bátyámat; egy apának mindkét fiát ne hívják be egyszerre. Dénes bátyám különben is nős, két kisgyermeke van, szüleim pedig már öregek, majdnem magatehetetlenek. Ígértem, leszek én olyan katona, hogy harcolok a bátyám helyett is... Amikor Dénes a tüzérmundérban meglátogatott, a kantinban megmutattam neki a kérvényt. Elolvasta, nézte a rövid mondatokat és hallgatott, aztán koccintottunk...
Én is elolvastam még egyszer a folyamodványt, és úgy állapodtunk meg, hogy kicsit javítunk rajta, mintha apám írta volna a kérelmet. Az egyik bekezdést így fogalmaztuk: "Ismerem a gyermekeimet, Lajos fiam, ha a magyar nép érdekeiről lesz szó, harcolni fog a bátyja helyett is." Úgy állapodtunk meg Dénessel, hogy hazaküldjük egy kísérőlevéllel, és apám aláírásával otthonról majd feladják a megcímzett borítékban az ezredparancsnokságra. Dénest az Öregvár kapujáig kísértem, még takarodó előtt jelentkeznie kellett a dél-komáromi tüzérlaktanyában. A kapun túl kétszer is visszanézett. Még intettünk egymásnak, aztán a dunai hídhoz vezető útra fordult. Soha többé nem láttam.
Csípős téli szél fújt a szőnyi dombokon, ahová naponta gyakorlatozni jártunk. Tanultunk földerítést, bekerítést, közelharcot, rohamot a kopár szőlődombokon, majd próbaként, hajrá üvöltések közepette egymás ellen. Április első napjaiban éleslövészettel fejeződött be a hadgyakorlatunk. A gyakorlatnak két tüzér áldozata volt, és elpusztult a százados úr fekete lova is.
Az esti parancsnál az egység kemény vigyázzállásban hallgatta végig, amikor felolvasták, hogy elhunyt a pej. Egyperces néma csenddel tisztelegtünk a fekete ló emlékének. A két tüzérről szó sem esett.
Dr. Berky Lajos tartalékos főhadnagy
Két nap alatt három SAS-behívót kaptam, amelyikben egy ma is érthetetlen fölszólítás állott, hogy felmentési és mentesítési kötelezettség ellenére is tartozik és köteles azonnal bevonulni.
Varga István szakaszvezető
1942. június 23-án, nem, hamarább az anyjába az Isten...márciusban volt. Az ungvári telepen metszettük a szőlőt, ott volt Wágner Géza kezelő úr, meg a Madarász kezelő úr. Mikor metszegettük a szőlőt, a sógorom velem volt, a Kacur Misa, az kapta meg először a behívót. SAS-os behívót.
Napfelkeltétől naplementig ugye dolgozni kellett. Míg nem ment le a nap, addig nem adták oda a sógornak a papírt, hadd dolgozzon rendesen, meg ne zavarja. Mikor aztán szédelegtek ott hátul, azt mondja: Kacur, ide figyeljen, maga holnap nem jön dolgozni, mert nézze, ilyen papírt kapott. Ez egy kicsit rossz érzés volt a sógoromnak. Ez volt ugye máma, holnapután meg a Pistának is, nekem is jött. Mikor hazamentem, anyám nyújtotta a tésztát, aztán: Pista fiam, neked is itt a behívód. Na jól van, akkor megyünk együtt a Misa sógorral.
Dr. Kovács Zoltán őrmester
1942 áprilisában kaptam behívót. Huszonnyolc éves voltam. Még nem voltam előzőleg katona. Hadiüzemben dolgoztam és fölmentettek a katonai szolgálat alól. Közben a háború előre haladt és már úgy látszik rám is inkább a fronton volt szükség nem a hadiüzemben.
Fazekas György munkaszolgálatos
1942 tavaszán Mezőcsátra kaptam behívót. Óriási tömeg jött össze a lóversenytéren 18 évestől 70 évesig. Járni alig tudtak sokan. Több ezer ember. Be voltunk a karámok közé terelve, ott ahol a marhavásárokat tartják. Maga a parancsnok egy magas, nagyon jó kiállású, jóképű fiatal hadnagy egy Balilla kocsin száguldozott közöttünk mint egy őrült. Az ember első pillanatban olyan jólesően nézte, szép magyar katona. De kiderült, hogy ez a szép külső egy vadállatot takart. Ez az ember szórakozott avval, hogy megugráltassa az embereket. Nekiment, lehetőleg az öreg emberekből álló csoportnak az utolsó pillanatban tért ki, vagy fékezett le. Ezek visongva ugráltak széjjel. Csomagokat bontott föl és ahol szalámit talált, vagy egyebet, azt fölmutatta, hangosan kiabált, hogy ezért nincs a magyar parasztnak enni, mert a zsidók eleszik és hasonló dolgokat.
Az első nap rendkívül rossz körülmények között, hasonló jelenetek sorával zajlott és előkerítettek valahonnan egy csomó borbélyt, mindenkinek haját, szakállát, bajuszát lenyírták. Először a legöregebb szakállas ortodox zsidókkal kezdték, majd másnap folytatták. A vásártér már tele volt hajakkal: barnákkal, feketékkel, hófehérekkel. Amikor láttuk, hogy csendőrök hoznak embereket, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy a falu valamennyi zsidóját, lett légyen az rabbi, vagy sakter, vagy orvos, vagy ügyvéd, behajtatta a hadnagy oda. Valamennyit lenyíratta. Talán ez volt a szerencsénk, mert erre a falu közönsége annyira fölháborodott, hogy bejelentéssel éltek. Hová, én nem tudom. Tény az, hogy a 3-ik napon megjelent egy bizottság. Miről tárgyaltak, miről nem, arról a cédulaház falai tudnának legfeljebb, én nem tudom.
Valószínű a hadnagy találta ki azt az elfoglaltságot, amit körülbelül egy hónapig űztünk. Nagyon jól felépített, modernül csatornázott laktanya volt mellettünk. Tiszti lakásokkal, legénységi szállásokkal és a csatorna egy darabig fedetten a föld alatt ment, majd egy kis patakban folytatódott. A mi munkánk az volt, hogy minden reggel levetkőztünk gatyára, be a csatornába, és egy ásóval, vagy lapáttal kapirgáltunk. Nem tudtunk semmit csinálni, semmi más célja nem volt csak, hogy ott a tiszti szarban nyakig, egész nap ott legyünk.
Ez nyilván egy tudatos kezdete volt valaminek, mert hiszen ha az emberséget nem törik meg és a megaláztatásokhoz nem szoktatják hozzá, akkor százas, ezres, tízezres tömegek egyből nem hagyhatják magukat. Hamar rájöttünk, hogy körülbelül erről van szó, és viszonylag nyugton tűrtünk. Egyébként meg kell mondanom, hogy a keretünk, és azt hiszem ez nem csak a mi keretünkre vonatkozik, nem igazolta teljesen azt, hogy a Horthy-hadsereg valami kitűnően megszervezett és céltudatos kádermunkát végzett volna. A parancsnokunk vidéki tanító volt, első világháborús tartalékos főhadnagy. Nem volt antiszemita különösebben és hangosan, hanem olyan mint egy rossz tanerő, aki rossz nebulókkal foglalkozik. A századparancs-nokhelyettes viszont hangos, kíméletlen, üvöltözős, állandóan zsidózó antiszemita volt. Az egyik altiszt azonnal üzletelni kezdett azokkal a jobb módú zsidó munkaszolgálatosokkal, akiket lehet, hogy régebbről ismert, mert hiszen putnoki volt és ezek is a Felvidékről való emberek. Ezeket rögtön jobb beosztásba tette, nem küldte ki munkára és így tovább. A másik, Hamar Béla egy vasgyári munkás pedig egész egyszerűen a mi oldalunknak drukkolt. Igaz, ő is hangos kiabálással jött be a pajtába, ami a mi körletünk volt, hogy: "hipis". Az iskolán kívüli népművelés során elég nagy tömegek tanulták meg nálunk, hogy mi az a "hipis". (Hipis=motozás.) Azzal jött be, hogy a gazembereknél majd "hipist" tartok. Bejött, leült közénk és elmondta, hogy mi van az újságokban, aztán mi nincs az újságokban. Nem volt egy pillanatig sem kétséges, hogy honnan tudta. Mindenről előre értesített minket, így arról is, hogy mikor, hol fognak vagonírozni bennünket.
És akkor végigkarikázta az összes környéken lévő kis falut és minden postáról feladott üzeneteket azoknak a hozzátartozóknak, akiknek a munkaszolgálatos tagjával ő ott jobb barátságba került. Így aztán, amikor kimentünk a pályaudvarra, ahol marhavagonok álltak, ott volt a család is. Nem mindenkié. De hát azért mindenki kapott egy ölelést, kapott egy kis hazait. Itt a keret, amelyik feltűzött szuronnyal, szabályszerűen kellett, hogy vigyázzon ránk, úgy oldotta meg a dolgot, hogy átment a vonat másik oldalára, ők nem láttak semmit...
Szöveggyűjteményből
Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezéséből
Miután a zsidótörvény szerint a zsidóknak számító katonakötelesek szolgálatukat nem láthatják el fegyverrel és csak, mint munkaszolgálatosok jöhetnek tekintetbe, azokat, akik eddig, mint tisztek szolgáltak a honvédségben, itt alkalmazni nem lehet.
A zsidókból munkásszázadokat alakítottak, de a behívások nem rendszeresen, korosztályonként, hanem úgynevezett "SAS-behívókkal" történtek. Ebből azután a legsúlyosabb viszszaélések keletkeztek, mert, ha valakinek egy zsidóval szemben valami ügye volt azt úgy intézte el, hogy behívatta az illetőt, bármilyen korú, vagy társadalmi állású a szerencsétlen.
Ez a zsidóellenes szellem uralkodott a Honvédelmi Minisztériumban is. Ezt a szellemet még jobban megvadította, az a rendelet, melyben a harctéri szolgálat utáni felváltásokat szabályozták, és kimondták, hogy románnak, szerbnek és zsidónak semmiféle kedvezményt nem szabad nyújtani. Én ezt a pontot azonnal töröltettem a hírhedt rendeletből, mert ezt az embertelenséget én nem folytatom tovább.
...Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen, hogy a kívánt teljesítményt ne éhező emberroncsokból kényszerítsék ki. A legszigorúbb vizsgálatot indítottam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték, verték, vagy megzsarolták.
Kádár Gyula
Amikor a 2. hadsereg készen volt és megindult az ún. felvonulás, a németek semmi néven nevezendő tájékoztatást nem adtak, sem a magyar vezérkarnak, se magának Jánynak, mint a hadsereg parancsnokának a hadsereg alkalmazása tekintetében. Úgyannyira, hogy tulajdonképpen az volt, hogy ti magyarok adjátok ki az erőt és tovább semmi közötök hozzá. Ez volt szárazon a tény. Maga Jány is egyenesen Hitlertől kapta meg a feladatait, akkor amikor nála jelentkezett, addig fogalma sem volt, se arról, hogy hova kell menni, se arról, hogy milyen feladatok elé fog kerülni.
Kéri Kálmán
A hadsereg egy német seregcsoport alárendeltségébe kerül, ez pedig közvetlenül alá van rendelve az ún. OKH-nak, - Oberkommando des Heeres -, amelyik Hitler főhadiszállásán van és teljesen Hitlernek, mint a hadsereg főparancsnokának hatáskörébe tartozik.
Szöveggyűjteményből
A központi szállításvezetőség április 9-én közölte, hogy a felvonulás vasúti szállítással április 12-én veszi kezdetét, a szállítmányok sorrendjét azonban csak április 10-én adták meg. Szombathelyről április 12-én éjfél előtt indult el az első két szerelvény. A hozzátartozókon kívül csupán a polgármester és a visszamaradó alakulatok parancsnokai búcsúztatták csendben a hadtest törzsét.
Kádár Gyula
A 2. hadsereg csapatainak elindulásáról - a belföldi propaganda alosztály, a haditudósító osztállyal karöltve helyszíni közvetítést rendezett, és filmeket készített. Az lett volna a cél, hogy az első világháború "lelkes, harcos hangulatához" hasonlító valamit lehessen sorozatosan a nagyközönség számára produkálni. Bizony ez nem sikerült. A rádióban csak a kaposvári gyalogezred útba indulásáról készített szegényes riportot sugározták.
Dr. Vámossy József tartalékos zászlós
Megjött az indulási parancs, tábori mise, az ottani plébános tartott lelkesítő beszédet nekünk, hogy legyünk tisztában azzal, hogy oda tulajdonképpen jót viszünk. Mert tudvalevő, hogy szovjet ellen menni, az azt jelenti, hogy Európát mentjük a kulturálatlanságtól és a kommunizmustól. Ilyen szellemben nevelődtünk, ezt bizonyos mértékig el is fogadtuk akkor, csak untuk már az egészet, és azt mondtuk, már ülnénk vonatra.
Kosztka Vilmos százados
Zenével küldtek ki a Déli pályaudvarra. Nem katonazenekar, hanem cigányzenészek játszottak. Berakodott az egész század, csak éppen két emberem nem bírt beszállni, hanem nagyon bokázott a zenekar előtt, míg végre aztán mondtam nekik, hogy Vince, Tóni, hagyjátok abba most már. El is mentünk. Szegény, mind a kettő fejlövéssel kint is maradt.
Dr. Kovács Zoltán
Nőtlen voltam - anyámmal éltem - nem volt éppen kellemes, vagy könnyű az indulás. Főképpen azért, mert apám annak idején a fronton halt meg, ugyancsak arrafelé amerre én indultam és anyám nem tudta elképzelni, hogy onnan élve is haza lehet jönni.
Kozma Szilveszter tüzér
Április 12-én vasárnapi nap volt, bevagoníroztunk, Szabadkán, a vasútállomáson.
Somogyi Géza
Április 19-én vagoníroztunk Újpestről.
Gellért Sándor tizedes
A frontra 1942. április 24-én indultunk Veszprémből.
Varga József szakaszvezető
Április 28-án vagoníroztunk be Körmenden.
Szakács József szakaszvezető
Nehézkesen indult meg a szerelvény, mert túl volt terhelve. Előlhátul egy-egy mozdony. És ahogy megyünk, a századparancsnokom felesége ott áll a második sín előtt, és odakiabálja, ahogy lassan megindult a vonat, hogy visszahozzátok ám a férjemet! Mi szinte egy szóként, egyöntetűen, kórusban mondtuk: visszahozzuk! És elindultunk! Mikor visszajöttünk 1943 nyarán a megmaradt alakulat leszerelésére, oda ahonnan elindultunk a balatonfüredi hadkiegészítőbe, és ahogy kivagoníroztunk, ott áll a százados özvegye, gyászruhában.
Dr. Magass Miklós
Sokan sejtették, hogy ez az utolsó találkozásuk a hozzátartozóikkal, az édesanyákkal, édesapákkal, feleségekkel, gyerekekkel. Hát bizony ott nagy siránkozás volt a Soroksári pályaudvaron. A Soroksári úti pályaudvaron rakodtunk be. Gyorsan ment a berakodás. Mert még azt meg kell mondanunk, hogy az ezred gazdáinak sok változása nem jó hatással volt. A végén megkaptuk Rumy ezredes urat, aki nagyon komolyan és nem is kesztyűs kézzel, de meggyőző erővel szedte rendbe az ezredet. Egy nagyszerű mondása volt, sose felejtem el. Mindig rövidek és frappánsak voltak az ő tiszti gyűlései, amik igazán fölértek egy nagyon jó erkölcsi oktatással, és azt mondta, hogy "Urak, én nem akarok hősöket látni, csak kötelességteljesítő embereket. És felelősek vagyunk minden magyar emberért." Ezt mondta: "Hogy kit hozunk haza... én mindenkit haza akarok hozni."
Rumy Lajos
A tisztjeimet nem ismertem. Legalább egyszer Pesten összehívtam megbeszélésre, legalább a zászlóaljparancsnokokat, hadd lássam, hogy gondolkoznak, hogy kivel tudok érintkezni. Szóval, igen nehéz helyzetben indultunk el.
Szöveggyűjteményből
Az első szállítmányok április 11-én indultak el a hadműveleti területekre. A 2. hadsereg-parancsnokság ünnepélyes búcsúztatás után, május 13-án indult a Déli pályaudvarról a keleti hadszíntérre.
Kállay példátlanul ügyetlen beszéde a harctérre induló katonákhoz. Az Új Magyarság május 10-i számából:
Szombaton délben a hadszíntérre induló egyik honvédségi alakulatnak búcsúztatásán megjelent Kállay Miklós miniszterelnök is, s ez alkalommal a következő beszédet mondotta:
"Honvédek! Magyar katonák! A vezérkar főnöke állított elétek, hogy egy nemzet nevében búcsúztassalak benneteket, én pedig búcsúkézszorítással válok meg tőletek, akik kimentek a harctérre, hogy harcoljatok nemzetünk aprajáért, nagyjáért. Hiszem, hogy meg fogjátok állni helyeteket és kérem a magyarok Istenét, hogy segítsen benneteket vissza minél nagyobb számban, minél több győzelemmel és minél több fegyverrel kezetekben. Most pedig kötelező ígé-retet teszek előttetek, hogy itthon maradt hozzátartozóitokról soha meg nem feledkezünk, róluk gondoskodunk, úgy, ahogy ti odakünn harcoltok. Arra fogunk törekedni, hogy azok, akik itthon maradtak, a tieitek, ne sajnáljanak benneteket, hanem büszkék legyenek arra, hogy hozzátartozóik odakünn értük harcolnak."
Vissza Tovább
AJÁNLOM AZ OLDALT
