A Z    Á L D O Z A T

 Lajtos Árpád vezérkari százados

(1910 - 1986)

Emlékezés a 2. magyar hadseregre

    Csak röviden, hogy mi történt a doni magyar hadsereggel : 1942 februárjában mozgósították, áprilistól július végéig elhúzódó időben a hadszíntérre szállították vasúton, oda cseppekben érkezett be. Hadműveleti alkalmazásra első ütemben csak a III. hadtest került (az sem teljes egészében). A Don folyó nyugati partján folyamvédelmi feladatot kapott, olyan kiterjedésben, amely, a szélességénél fogva, legfeljebb folyammegfigyelést tesz lehetővé. Ez a feladat - akárcsak a velünk közvetlenül szomszédos 8. olasz hadseregé, valamint az ahhoz délről csatlakozó 3. román hadseregé - azon a végzetesen téves hitleri helyzetmegítélésen alapult, hogy ezeknek a "fegyvertárs" hadseregeknek nem kell majd komoly harcokat vívniuk, mert a német támadó zöm a nyár végéig megsemmisíti, tönkreveri a Vörös Hadsereg zömét a Donyec, Don, Volga alsó folyás katlanában, illetve a Kaukázustól északra lévő Kubán térségben.

    A magyar hadsereg július, augusztus és szeptember hónapban sikertelen és súlyos veszteségeket okozó harcokban próbálkozott felszámolni a Don folyó nyugati oldalán létesített szovjet hídfőket. Szeptember közepétől 1943. január elejéig - az olaszoknál1942. december közepéig, a románoknál 1942. november közepéig - "csendes" volt a doni arcvonal. Volt tehát idő a védőállások megerősítésére. Hiányzott azonban a faanyag és ami fontosabb; az elszánt akarat. A felváltásokban reménykedtek a csapatok.

    Ehelyett a sztálingrádi térségben bekövetkezett döntő események folytán, sor került a magyar hadsereg elleni döntő támadásra, amellyel szemben semmilyen szempontból nem volt képes a hadsereg helytállni, azaz kitartani. Számos körülmény folytán részben kitört és meg nem fékezhetett pánikok kíséretében hátraözönlött a hadsereg kisebb része, a többiek harcolva, súlyos veszteségek közepette, de ugyancsak visszavonultak.

    A katasztrofális vereséget szenvedett hadsereget 1943. január 24-évei kivonták a harcolók kötelékéből, a hadseregnek töredéke azonban még tovább harcolt, mint utóvéd, egészen február közepéig. A roncsok hazaszállításáról hallani sem akartak a németek, hanem azonnal kettős feladatot szabtak meg a számukra: újjászervezés ütőképes állapotra, közben partizánelhárítás az újjászervezési körletben.

    Részben a szovjet feltartóztathatatlan előretörés, részben a józan belátás folytán, márciusban úgy határoztak, hogy a teljesen tönkrement, demoralizált roncsokat mégis hazaszállítják az anyaországba, helyettük beérik két megszálló hadosztállyal. Április végéig megtörtént a roncsok hazaszállítása.

    Ha most, 1984-ben valaki megkérdezné a véleményem, hogy becsülettel harcoltak-e a magyarok a Donnál, és hogy az elpusztultak hősöknek tekinthetők-e, mindkét kérdésre igennel felelnék. De hát senki nem kérdez meg engem, nyilván nem is számít a véleményem, amelyet bizonyára elfogultnak tekintenek az illetékesek.

    Mindazonáltal, hadd indokoljam meg a véleményemet néhány szóval.
1942/43-ban a Donnál a magyarok ugyan lelkesedés nélkül, előttük nem világos célért harcoltak, de kötelességtudatból. Ehhez képest pedig megtartották a becsületüket. Annak idején egymás közt azt mondtuk a hírhedt Jány-parancs tudomásulvétele után, hogy nem a hadsereg veszítette el a becsületét, hanem a legfelsőbb vezetés, a doni hadsereg szemében.

    Megítélés dolga, hogy hősi halottnak tekinthető-e az, aki nem lelkesen, de kötelességét teljesítve vesztette életét, még akkor is, ha azt nem szívesen adta oda. Szerintem, igenis hősi halott, de legalábbis "katonahalott". Más kérdés, hogy miért nem kapták meg ezek a halottak az utókornak elismerését, amit hősi emlékművekkel szokás kifejezni. Ismerem a hivatalos álláspontot ebben a kérdésben. Rablóháború fasiszta halottainak nem állíthatunk hősi emlékművet. Ugyanígy, a magyar hazáért 1919-ben elesett hősökről hallgatott a krónika, de legalábbis csak mellesleg említette meg, a hősi emlékműveken pedig csak 1914-18 szerepelt, az 1919 nem. (15. 233-235 old.)

     "A Don, a Don-kanyar, a Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért nemzeti tragédiáink színtereként hagyományozódott a magyar köztudatban. Itt vívta veszteségteljes harcát 1942/43-ban történelmünk sokat idézett 2. magyar hadserege." (9. 3. old.)

nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes  

(1884 - 1976)

  Honvédelmi miniszter (1942-1943). Igyekezett javítani a munkaszolgálatosok helyzetét, részben sikerrel. A németeknek és a hazai szélsőjobbnak több kérdésben is ellentmondott, így például nem volt hajlandó munkaszolgálatosokat vezényelni a bori rézbányákba. Ezért lemondásra kényszerítették. A háború után meghurcolták. A jeruzsálemi Yad Vashem intézet 1965-ben a "Világ Igazának" ismerte el. (Itt)

      "1942 elején Ribbentrop, a német külügyminiszter Budapestre érkezett, és követelte, hogy az egész magyar haderő haladéktalanul lépjen be Oroszország ellen. Keitel vezértábornagy, az OKW (Oberkommando der Wermacht - Véderő(Wermacht)- Főparancsnokság) vezetője is megjelent Budapesten, és felszólította a magyar kormányt, hogy azonnal mozgósítson és vonultasson fel további 25 hadosztályt. Csak nehezen sikerült hosszas alkudozások után megállapodni abban, hogy Magyarország kilenc gyalog és egy páncélos hadosztályt állítson ki, melynek felszerelését a németek bocsátanák a magyar kormány rendelkezésére. Így alakult meg a 2. hadsereg, amelynek parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes lett.

   Egy magyar könnyű hadosztály hat zászlóaljból és hat ütegből állott. (Rendesen, egy hadosztályban kilenc zászlóaljnak és kilenc ütegnek kellett volna lennie. Ez a "spórolás" ott bosszulta meg magát, hogy a németek a harcfeladatok kiadásásnál hadosztályokkal számoltak. Fütyültek a  "leleményes" magyar hadvezetés újítására. Merlin1)  A németek vállalták, hogy ezeket a hadosztályokat korszerü fegyverzettel és felszereléssel fogják ellátni, és a német hadosztályokkal azonos ellátási szintre emelik. A vezérkar főnökének (Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek. Merlin1) véleménye az volt, hogy amennyiben a németek a felszerelésre vonatkozó ígéreteiket nem teljesítik, a magyar hadosztályok csak megszálló feladatokra alkalmazhatók. Amikor e kérdéseket tárgyalták, még nem voltak tisztában a megszálló csapatokra háruló súlyos feladatokkal. A megszállás folyamán bizonyosodott be, hogy csapataink a legkorszerűbb fegyvereket használó partizán okkal szemben gyengén vannak felszerelve. A háború további folyamán a németek a magyar hadosztályokat, tekintet nélkül arra, hogy rendelkeznek-e megfelelő fegyverekkel vagy sem, kímélet nélkül bevetették a harcvonalba." (16. 86. old.) 

Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök.

(1887 - 1946)

      "Amidőn a németek az 1941. évi hadjárat tapasztalatai alapján rájöttek arra, amit én előre láttam, hogy a keleti fronton nem lesz villámháború, hanem nehéz küzdelem várakozik rájuk, ennek minden rizikójával, követelőzni kezdtek. Ha addig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy "ha minden áron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk", úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak. Egyszerűen követeltek. Ezen célból 1942 január elején Ribbentrop német külügyminiszter megjelent Budapesten és a magyar kormánytól az egész magyar hadsereg haladéktalan közreműködését követelte. 

     Rá nemsokára Keitel német vezértábornagy ugyancsak Budapesten 25 hadosztály mozgósítását és felvonulását követelte az orosz fronton. Keitel vezértábornaggyal hosszú alkudozások után 9 hadosztályban és 1 páncélos hadosztályban, melyhez az anyagot a németek adták, állapodtunk meg. Ezen erőkből állítottuk föl a 2. magyar fronthadsereget. Megjegyzem, hogy hadosztályaink csak 6 zászlóaljból és 6 ütegből állottak és a németek elvállalták, hogy ezen erőket korszerű fegyverzettel ellátják, ill. kiegészítik arra a fokra, melyen a német egységek állanak.

     Ezen értekezlet alkalmával véget vetettem azoknak a romantikus felfogásoknak, melyeket a németek elődeim és környezetének közlései alapján a magyar hadseregről tápláltak, mert feltártam a való helyzetet, amit abban foglaltam össze, hogy a magyar hadsereg, bár szervezetében nagyon ki van építve, túl van fejlesztve, de mögötte erő csak nagyon kevés van, ezért a magyar hadsereg korszerű háború szempontjából alig számít, úgy hogy ezen szempontból alapos kisegítések nélkül csak mint "megszálló hadsereg" jöhet szóba." (7. 15. old.)

 Bárdossy és Ribbentrop a Hősök-terén 

     "1942. elején, Hitler Magyarország fokozottabb részvételét sürgette a Szovjetunió elleni háborúban. Január 6-án Budapestre érkezett a német birodalmi külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop. Azt kívánta, hogy az egész magyar haderőt vessék be a keleti fronton. Ez huszonnyolc hadosztályt jelentett volna! Bárdossy és társai megdöbbentek. Ribbentrop arcátlan erőszakossága egyben ravasz taktikai fogás is volt. Tudta ő jól, hogy az egészet nem kaphatja meg, de megpróbálta kicsikarni a lehető legtöbbet. A területi revíziót emlegette, ígért és fenyegetett. A tárgyalások utolsó napján, január 10-én a kormányzó megírta válaszlevelét a Führernek. Ennek végén olvasható: >>...lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi offenzívában, amennyire csak a felfegyverzés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi. A részleteket a katonai  vezetők fogják megbeszélni.<<

     Hazatérése után, január 19-én RIBBENTROP táviratot küldött a budapesti német követnek, Jagownak. Ebben jelezte, hogy a másnap érkező Keitel tábornagy tárgyalásainak sikere érdekében ismételten hajlandó érvényesíteni a befolyását.

     >>Tekintettel Keitel vezértábornagy közelgő budapesti látogatására, mikor is a német és a magyar katonai szervek részletesn rögzítik a magyar véderő részvételét a keleti hadjáratban, tájékoztatására közlöm, hogy budapesti tárgyalásaim lefolyásáról személyesen informáltam Keitel vezértábornagyot. Mint azt ön is tudja, tárgyalásaim eredményeként a magyar kormány kijelentette, hogy haderejét ugyan nem vetheti be száz százalékig a keleti hadjáratban, de abban lehetőségeinek szélső határáig részt vállal. Ezt az ígéretet úgy értelmeztem, számíthatunk arra, hogy a keleti hadjáratban a magyar véderőnek legalább kétharmada részt vesz, és ebből kell kündulnia Keitel vezértábornagynak is budapesti tárgyalásainál. Ha e tárgyalások során szükségesnek látszik Keitel vezértábornagy fáradozásait politikailag azzal támogatni, hogy a miniszterelnök újból foglalkozzon az üggyel, szíveskedjen megfelelően intézkedni. Amennyiben kívánatosnak látja, hogy a tárgyalásokba újból beavatkozzam, tudasson arról távbeszélőn vagy táviratilag; ez esetben majd arra kérem, közvetlen megbízásomból közölje a kormányfővel, hogy ragaszkodunk a nekem tett ígéretéhez.<<

 Keitel vezértábornagy Budapesten, a Hősök-terén.

     A vezértábornagy budapesti tárgyalásai eredményre vezettek. Hosszas alkudozások után Keitel a következő magyar ajánlatot fogadta el: kilenc gyalogos, egy páncélos hadosztályt, továbbá öt megszálló hadosztályt. Az OKW főnöke megígérte, hogy a páncélos hadosztály teljes felszerelését a Harmadik Birodalom biztosítja. 1942. kora tavaszán megkezdődött a 2. hadsereg felszerelése. A frontra szállítás három lépcsőben történt. (Megjegyezzük, hogy körülbelül ötvenezer munkaszolgálatos is a hadsereg kötelékébe tartozott. )
A csapatok még el sem érték felvonulási helyüket, amikor tényleges irányítóik, a német katonai vezetők egy részüket máris bevetették. A III. hadtest érzékeny veszteségeket szenvedett. A voronyezsi frontszakaszra kiérkező, a gyalogmenettől elfáradt magyar csapatok a német seregtestektől délre, az olaszoktói északra helyezkedtek el." (24. 199-200 old.)

Kádár Gyula vezérkari ezredes.

(1898 - 1992)

      "Az 1941-es kezdő német sikerek megtorpanása, a szovjet hadsereg kitartása, harckészsége szertefoszlatta a >>Blitzkrieg>> álmát. A német hadvezetés ekkor kezd először magyarázkodni, igyekszik kisebbíteni a támadó hadműveletek megakadásának jelentőségét; különböző, részben időleges okok hangzanak el, az utánszállító vonalak meghosszabbodása, az utak rossz állapota, hirtelen bekövetkezett hideg tél és hasonlók. Elhallgatja a lényeget: a szovjet hadsereg meglepetést okozó erejéről nem beszél. Nem beszél saját hadseregének igen súlyos veszteségeiről sem, amelyek pedig arra késztetik, hogy az 1942-ben tervezett további hadműveletekhez újabb és az eddiginél nagyobb erőket vegyen igénybe, és szövetségeseit - főként Magyarországot és Romániát - nagyobb részvételre szorítsa. Most már valóban kényszerít és követel. Magyarország a hadbalépéssel elkötelezte magát, a további részvétel megtagadása következmények, német retorzió nélkül lehetetlen.

Ribbentrop német külügyminiszter 1942. január 6-9-ig tárgyalásokat folytatott Horthyval és Bárdossyval. Az erről készült német dokumentum szerint:

>>A birodalmi külügyminiszter úr kifejtette a magyar uraknak, hogy a birodalmi kormány biztos a feltétlen győzelemben, de egyben eléjük tárta, hogya két országot érintő minden kérdés megoldásánál abból a sorsközösségből kell kiindulni, amely a háborús fejlemények és főként a bolsevizmus elleni közös harc nyomán jött létre. A birodalmi külügyminiszter úr különösen kiemelte, mennyire fontos, hogya bolsevizmust még ebben az évben végleg legyűrjék; ezt a harcot, akárcsak tavaly, elsősorban ismét a Wehrmacht vívja, és viseli az azzal járó áldozatokat, ami arra kötelezi a szövetséges hadseregeket, hogy a küzdelemben erejükhöz mérten részt vegyenek. E gondolatmenet alapján lépett fel azután a birodalmi külügyminiszter úr azzal a követelésseI, mely szerint Magyarországnak ebben az évben egész hadseregét rendelkezésre kellene bocsátania, hogya kitűzött cél eléréséhez hozzájáruljon.<<...

 
     ...Horthy és Bárdossy az egész magyar hadsereg részvételéhez nem járultak hozzá, de hajlandók voltak "lehetőségeik legszélső határáig elmenni, a hadjáratban az eddiginél nagyobb erőkkel részt venni". A részletek megbeszélését anémet és magyar katonai szervekre bízták. Ez után az előzetes megállapodás után érkezett meg Budapestre Keitel német vezértábornagy január hó 20-án. Szombathelyi vezérezredes és Bajnóczy vezérezredes - Szombathelyi helyettese - részt vettek a katonai részletmegbeszéléseken. Mindkettőjük elbeszéléséből úgy tudom, hogy igen heves viták, sőt veszekedések voltak. Keitel eleinte ragaszkodott a teljes magyar hadsereg bevetéséhez. Fenyegetéseket is alkalmazott. A magyaroknak szemére hányta hálátlanságukat: területeket elfogadtak, most a kötelezettségek alól ki akarnak bújni.

    
     A románok hűségesebbek, jobban megértik, hogy áldozatokat kell hozni a közös cél érdekében. A magyarok a hadsereg felszerelési, fegyverzeti, kiképzési hiányosságaival védekeztek. Végül abban egyeztek meg, hogy három hadtest erővel- hadtestenként három hadosztállyal- és egy gyorskötelékkel vesznek részt a további harcokban. Ezenkívül öt hadosztály mint megszálló erő marad szovjet területen. Tény az, hogy az újonnan bevetésre került magyar erők - a később tragikus sorsú 2. hadsereg - kiadása már nem egészen önként történt, és nem könnyen egyeztek bele. Ezt bizonyítja Jagow budapesti követ január 22-i távirata Ribbentrop külügyminiszternek, amelyben Keitel vezértábornagy tárgyalásainak eredményét jelenti azzal, hogy a magyar katonai körökkel folytatott tárgyalás "nem egészen simán" zajlott le. Jelenti azt is, hogy Szombathelyi és Bartha honvédelmi miniszter a megállapodások érvényességét a politikai tényezők hozzájárulásától akarták függővé tenni. Keitel azonban kijelentette, hogy értékét vesztené a segítség, ha azt feltételekhez, igényekhez vagy korlátozásokhoz kötnék. Jagow követ engedélyt kért Ribbentroptól, hogy Horthyval és Bárdossyval közölhesse: " Semmi esetre sem bocsátkozhatunk . . . fenntartásokba, és ugyanez vonatkozik azokra a hiányosságokra, amelyek német kötelékekhez viszonyítva a felszerelés tekintetében még fennállanak." Szombathelyi későbbi beszélgetéseinkben mindig személyes sikerének minősítette, hogy nem az egész magyar hadsereg került ki a frontra. Említette, hogy még a tárgyalások megkezdése előtt ő biztatta Horthyt és Bárdossyt ellenállásra. Szerinte, ha Werth lett volna a vezérkar főnöke, az egész magyar hadsereg bevetésre került volna. Mindig hangoztatta, hogy jobb lett volna semmit sem adni, ezt azonban már elérni nem lehetett.

       Kádár Gyula nyugdíjas, könyve kiadásakor, 1978-ban.

     Tág tér nyílik utólagos elmélkedésekre. Meg lehetett volna tagadni a német követeléseket? Mi lett volna ennek a következménye? Német megszállás, helytartóval, Sztójay-féle kormánnyal, igen tekintélyes belső németbarát réteggel, végső német győzelemben vakon hízó katonai elemekkel, teljes kiszolgáltatással már 1942-től ? Vagy az akkori - ellenünk acsarkodó - németbarát román, szlovák, horvát kormányok felhasználásával indítottak volna akciókat ellenünk? Valóban olyan nagy volt az ellenállás magyar részről, mint azt feltüntették, vagy sokkal lagymatagabb, engedékenyebb, ijedtebb? Vajon valóban szerettek volna teljesen kimaradni a további harcokból, vagy mégis-csak bíztak a német győzelemben, és politikai irányuknak megfelelően továbbra is részt akartak vénni?
     Vajon nem lehetett volna legalább a nagyobb erő azonnali kiadásának elhalasztását elérni, ígéretekkel időt nyerni, fegyverzetet követelni?

     Megannyi kérdés, vitatható válaszok, tragikus tények. (12. 415-4

                                                                                                    Vissza    Tovább