Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
LINKEK
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2005-12-17
 
Kállay beszéde
 
SZAVAZÁS
Szavazás Jány Gusztáv esetleges rehabilitálásáról.
Rehabilitálne-e Ön, s ha igen milyen vonatkozásban Jány Gusztávot?

Rehabilitálnám a halálos ítélet, és a tábornoki rendfokazat vonatkozásában is
Csak a tábornoki rendfozat vonatkozásában rehabilitálnám
Nem rehabilitálnám semmilyen vonatkozásban sem.
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
A SZÖVETSÉGESEK

 

     Bártfai Szabó László főhadnagy, századparancsnok, 327 fős századával 1943 január 16-tól, február 20-ig, harmincöt napon át, napi 17 kilométeres átlagos napi menethosszal, öt helyen harcolva, 602 kilométer gyalogmenet után 247 fős századlétszámmal beérkezett Romnijba. Ő írja "Az utolsó emberig" c. visszaemlékezésében:

 

 Szállást keresünk a dermesztö éjszakában - Német válasz: "Kifelé! Megértette?! Kifelé!

 

    A dermesztő, jeges éjszakában Harkov felé menet egyedül az a tudat fűtött bennünket és tartotta bennünk a lelket, hogy bármilyen kegyetlen körülmények között, de hazafelé menetelünk. A hóval borított, jéggé fagyott leheletű lovak húzták a szánokat, bár hetek óta éheztek és gyengeségükben a lábukat is alig tudták emelni. Ezeknek a kényszerűségből agyonhajszolt állatoknak köszönhettük, hogy mégiscsak volt mindig élelmünk, és a katonáknak nem kellett cipelniük a nehéz lőszert és egyéb málhát. Belgorodból való elindul ásunk óta már a hetedik órája meneteltünk, és talán huszonöt kilométert tehettünk meg az ítéletidőben. Ideje volt egy kis pihenőt tartani, hogy legalább forró teát főzhessünk, és mindenki aludhasson néhány órát. Negyedik napja sem ember, sem állat nem jutott számottevő pihenőhöz, a helyzet úgy hozta, hogy menni kellett tovább, tovább. Az összeroppanás réme leselkedett ránk a kietlen, sötét, zimankós éjszakában.

 

   - Álljunk meg - szóltam. - Megnézzük a térképen, milyen messze van a legközelebbi falu. A köpenyem gombjára függesztett villanylámpát felkattintottam, hogy a térképre világítsak, amit a szél majd kitépett a kezemből. A villanylámpa kattant ugyan, csak éppen nem világított. A huszonöt fokos hidegben az elem nem működött. Sok próbálkozás után, viharálló öngyújtók fénye mellett annyit megállapíthattunk, hogy körülbelül négy-öt kilométernyire van egy falu, de a nevét a gyenge fényben nem tudtuk leolvasni a térképről. Ez azonban most nem is volt fontos. Lényeg az, hogy jó órai menet után elérjük a falut, és ott megpihenhetünk. Megnéztem az órámat: éjfél után két óra volt. 

 


    Mielőtt továbbindultunk volna, tizenöt perc pihenőt adtunk. A katonák, mint a zsákok, dőltek jobbra-balra a hóba. Alig voltak néhányan, akiknek kedvük volt rágyújtani. A pihenő alatt Csomaival hátramentem a tiszti poggyászt vivő szánkóhoz, hogy a bőröndömből egy-két csomag cigarettát vegyek magamhoz. Közben Csomainak magyaráztam:

  - Látod, Csomai, ezt az öreg, fekete, vulkánfíber koffert! ? Ez sem gondolta volna, hogy lovas szánon járja be a doni sztyeppet, amikor velem volt négy évvel ezelőtt Olaszországban! Úgy nézz rá erre a bőröndre, hogy ez látta a tündéri Velencét, az ősi Rómát, a füstölgő Vezúvot, Nápoly alatt a ragyogó tengert, mely olyan kék volt, mint a tinta. Beutazta ez a mesebeli Capri szigetet, a Comói-tavat, az olasz Riviérát és látta az Alpesek havas csúcsait. Bizony, barátocskám, nevezetes egy koffer ez! És látod, még mindig bírja magát!
  - Én még sohasem voltam külföldön, főhadnagy úr - mondta Csomai.
  - Nem a fenét - feleltem nevetve. - Most is külföldön vagy, méghozzá állami pénzen!
     Erre már Csomai is nevetett.
     A két doboz Memphisszel visszamentünk a század élére, aztán néhány perc múlva indultunk tovább.
     A katonák arra a hírre, hogy rövidesen házakba húzódhatnak, megmelegíthetik végre dermedt, sajgó, tagjaikat, forró teát, kávét főzhetnek, és főleg, hogy aludhatnak egy kicsit, erejük végső megfeszítésével szaporázták lépteiket. A Belgorodból velünk együtt elinduló csapatok már vagy elhaladtak előttünk, vagy más utakra tértek, mert már jó egy órája sem előttünk, sem mögöttünk nem láttunk menetelőket, csak ritkán előzött néhány gépjármű. Ahogy számítottuk, egyórás menet után egy kisebb faluba értünk. A szétszórt, hóval borított házak között ponyvás teherautók álltak, körülöttük néhány katona körvonalai bontakoztak ki.

  - Várjatok itt - mondtam. - Jancsi, te gyere velem, megnézzük, kik vannak itt. Valahová csak behúzódhatunk, talán nincs nagyon tele a falu.
    Ahogy közeledtünk a gépkocsikhoz, az ott álldogáló alakok lekapták vállukról a puskát, és ránk kiáltottak:
 - Halt! (Állj!)
    Tehát németek vannak itt, ezért németül kiáltottam feléjük:
 - Egy magyar utászszázad parancsnoka vagyok! Szállást keresünk!
 - Itt már nincc hely! - válaszolta az egyik német katona. - MeneteIjenek tovább!
A beszéd hallatára a háttérből több német katona jött előre. Amennyire a sötétben kivehettem, volt közöttük tiszt is. Az odajöttek közül az egyik gesztikulálva, ingerülten, goromba hangon kiáltott felénk:

 - Weiter, weiter! Kein Platz mehr! (Tovább, tovább! Nincs több hely!)
    Közben odaszólt valamit az egyik katonának, aki a házak irányába elsietett. Nem voltam hajlandó tudomásul venni a németek elutasító válaszát, mert biztos voltam benne, hogy annyi hely még akad a faluban, hogy néhány órát, ha zsúfoltan is, de pihenhessünk. Közelebb mentünk a német csoporthoz, és így szóltam:

  - A katonáim holtfáradtak! Német parancsra az elmúlt napokban súlyos harcokban vettünk részt, és negyedik napja, pihenő nélkül menetelünk! A katonáknak pihenniük kell! Majd én megnézem, van-e még hely a faluban! Be sem várva a németek válaszát, Lukács Jancsival az egyik közeli, nagyobb ház felé indultunk. Odaérve kinyitottam az ajtót.

     A gyéren világított, elég nagy, legalább ötször hat méteres helyiségben mindössze néhány német katona tartózkodott. Egyikük, egy tiszthelyettes, amint észrevett bennünket, felénk lépett, és agresszív hangon ránk ordított:
- Mit akarnak?! Ez a ház már foglalt! Itt nincs hely! Gyerünk kifelé!
- De van hely - mondtam. - Ide még egy egész szakasz is behúzódhat, ha szükséges! Márpedig most szükséges! Hol van a
parancsnokuk? Ekkor a szoba sötét hátteréből felénk ugrott egy német katona, felkapta az asztalról géppisztolyát, ránk fogta, és így kiáltott:
- Hinaus ! Verstehen Sie? Hinaus, sofort! (Kifelé! Megértette?! Kifelé, de azonnal!)
Eközben a többiek is fegyverük után nyúltak, és fenyegetően körülfogtak kettőnket. Mit tehettünk ? Ezek a bajtársiatlan, pökhendi gazemberek képesek lettek volna ránk lőni, ha tovább ellenkezünk. Ugyan ki vonta volna őket felelősségre ezért ilyen körülmények között?! Mit törődtek ezek azzal, hogy mi a "szövetségeseik" vagyunk, hogy miattuk vergődünk itt már hetek óta!

   Mindegy, a helyzet olyan volt, hogy őrültség lett volna az összecsapást megkockáztatni ezekkel a csirkefogókkal. Pár pillanatig farkas szemet néztünk a fegyveres brigantikkal, aztán ezt mondtam:

  - Gut, "Kameraden"! Wir marschieren weiter, aber das werden wir Ihnen nie vergessen! Uól van, "bajtársak"! Mi tovább menetelünk, de ezt sohasem fogjuk maguknak elfelejteni!
 A házak körül már elég nagy csoport német ődöngött, láthatóan felkészültek arra, hogy erőszakos fellépés esetén ránk lőnek. Rájuk sem hederítve, visszamentünk az útra, ahol a század várakozott, és így kiáltottam a katonák felé:

  - Német szövetségeseink ránk fogták a géppisztolyt, fegyveres erőszakkal megakadályozták, hogy a faluban megpihenhessünk!  Pedig még van hely bőven a házakban! Tovább kell menetelnünk! Indulás!
 Hogy a tisztek és katonák elkeseredésükben erre miket mondtak, nem írom le, mert valóban túlzott "igénybevételét" jelentené a nyomdafestéknek! A németek iránti gyűlölet - furcsa módon - valahogy új erőt öntött a katonákba, és szüntelenül szidalmazva a németeket megindultunk.
Felháborodásunkban valóban nyomdafestéket nem tűrő hangon méltattuk a németek magatartását, és erre minden okunk megvolt.

  Nézzük azonban,milyen hangnemben került terítékre ugyanez a kérdés a katonai felső vezetők részéről.
  Jány vezérezredes és vezérkari főnöke, Kovács vezérőrnagy február 23-án a középső hadseregcsoportnál eljártak a megmaradt magyar csapatrészek további visszavonása ügyében. Jány vezérezredes a hadseregcsoport főparancsnokával tárgyalt, Kovács vezérőrnagy pedig a vezérkari főnököt, Wöhler altábornagyot kereste fel. Kovács vezérőrnagy a német altábornagy előtt így nyilakozott a németek magatartását illetően:

 "Ezután igen erélyes és félre nem érthető szavakban bélyegeztem meg azt az elbánást, amelyben a magyar hadsereget nemcsak a német csapatok, hanem a magasabb vezetés is részesítette és részesíti.
 Rámutattam arra, hogy a 2. német hadsereg Tagesmeldungjának (Napijelentésének) hamis az az állítása, hogy az utóvédet képviselő III. hadtest csapatai Gorsecsnojénál kapituláltak.

    A III. hadtest csapatai nemhogy nem adták meg magukat, hanem Farkas ezredes csoportja két üteggel jött vissza, melyet a német VII. (hadtest) tőlük elvett, vele magát megerősítette, és a magyar csapatoknak az utóvéd és az ellenség között volt szabad menetelnie.
   Közöltem, hogy számtalan felháborító tényről van konkrét tudomásunk, és soha életemben nem hittem, hogy egy szövetséges hadsereggel, amely halottakban és vérben annyit áldozott és becsülettel megállta a helyét, ilyen lealázómódon lehet bánni.  Kijelentéseimet Wöhler altábornagy vérpiros arccal hallgatta végig. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy ez szinte hihetetlen. Erre azt válaszoltam, szükség esetén szívesen szolgálunk írásbeli dokumentumokkal."

   Mindez már eső után köpönyeg volt, a megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni. Ezzel az interpellációval a német atrocitások ügye le is zárult. De az eseményeket túlélő katonákban a rossz emlék megmaradt. (2. 295-298 old.)

 

 


 

 

 
   Gellért Sándor:   
A ház meg az országút közt volt egy felfordult traktor, és ráültem a traktorra, kész. Életemben egyik legnagyobb akaraterő kellett ahhoz, hogy én onnan felálljak. Mert ültem a traktoron és éreztem, hogy én szivárványos eget látok, s a bakák előttem meg a magyar hadsereg juhnyájjá változik át, s én megyek utánuk, hajtom befelé őket a nagy kapun. Ezt álmodtam. De azt is álmodtam mellé, hogy hát igy fagy meg az ember, s még annyi kicsiny erő volt bennem, hogy onnan a traktorról felálljak. Ha nem állok fel, ott maradtam volna ülve a traktoron. Hát ez a magyar hadsereg az orosz hómezőkön! Na aztán, mikor kimentem, nem tudom én, milyen katonák voltak köröttem, egy huszár lehetett mellettem csizmában. Egész nap mentünk egymás mellett, de egy szót nem szóltunk. Az a százezer ember néma volt. Néma, mint a kilőtt puska. Ott olyan csend volt, meg volt rendülve mindenki. Na és azt mondom, hogy kiveszem a kámzsás revolvert és szóval úgy néztem a csövébe, hogy meghúzom a ravaszt. Nem birom a földi szenvedést tovább. És akkor megszólalt ez a katona. Akkor szólalt meg először - egész nap együtt mentünk azt mondja: "Mit akarsz?" Mondom: "Agyonlövöm magam." "Mellettem ne!"

 

     Csak ennyit mondott: "Mellettem ne!"

 

 

   Neuhauser János:   Levettek negyven súlyosat velem együtt Kijevben. Megfürösztöttek és bevittek a kórterembe, illetve be a műtőbe kocsival, aztán nézték, hogy hát jól össze vagyok tetoválva. Hát egyszer csak idenyúl az orvos - itt volt lyukas a belem, most is megvan a helye -, és akkor kivette a gránátszilánkot, akkor pssssszzzz, mint a biciklibelső, úgy szelelt. És akkor mondta: "Lyukas a beled, fiam, majd mindig kell enni egy kávéskanál mákot, míg meg nem gyógyulsz." Hát aztán kivittek, bevittek a kórterembe, aztán szomjas voltam, kértem egy pohár vizet a nővérkétől, ahogy azt megittam egy jó bögrével, abban a pillanatban átázott az egész kötésem. Tiszta vér jött ki. Hát visszavittek. Ez volt. Hű; elfelejtették mondani, hogy nem szabad nekem semmi folyadékot inni. Elkezdtem lázas lenni. Hát olyan gennyes lettem. És hát voltak ott mindenféle emberek a kórházban és hát aki rosszul lett, nem birta ki, jelentkezett ápolónak. Hát aztán mindent szerettek csinálni, csak nem ápolni az embert. Nem volt mindennapos látvány, mert amikor bent voltunk a műtőben, az orvosok úgy jártak, mint vágáhídon a hentesek: sárga viaszosvászon, nagy csizma és a dikics. Olyan teremben voltunk, ahol vagy háromszáz beteg volt benn a földön. Abból csak húsz volt sebesült, a többi fagyos. A világ legbüdösebb illata a fagyos ember, amikor rohad.

 

   Dr. Vámossy József:   Elüszkösödnek ezek a sebek, rettenetes bűzösek, csak műtét segít rajtuk. Akiket útközben elláttunk, csak pillanatnyi elsősegélyt kaptak, mert hiszen ezeknek intézetbe kellett menni. Nem ritkán csonkulás lett a vége. Levágták az orrát, vagy a fülét, vagy a kezét, vagy a lábát, azt, ami megsérült, ami megfagyott. Állandóan négyen voltunk szolgálatban, mert éjjel-nappal özönlöttek a sebesültek. Tizenkilenc napig voltam csak a tábori kórházban, és utólagos számításunk szerint több mint húszezer csonkolást végeztünk akkor ott.

 

   Deáky István:   Nem volt érzéstelenítő szerük se, úgyhogy szabályszerűen mint a szőlőmetsző ollóval, vagdalták le ottan az elüszkösödött ujjakat a végtagokról, lábról, kézről. És láttam azt is, amikor két ilyen erős ápoló fogta meg az egyik bajtársnak a lábát és térden alul minden érzéstelenítés nélkül csonkolták le, fűrészelték le. Ezt láttam ott. Olyan büdös volt ott abban a teremben. És amerre az ember elnézett, nem tudott úgy elmenni, hogy valamire - vagy egy ujjra, vagy egy egész karra, vagy valamire - rá ne lépjen.

 

   Fenyvesi Imre:  Alacsony ember, alig volt több százötven centiméternél, kis széles vállú magyar, de csak ekkorákat lépegetve, bőrzsák csomó a lábain. Megállunk egy német parancsnokság előtt: "Hát magával mi van?" Nagy bajusza volt a kisöregnek. "Mi van?" Azt mondja: "El van fagyva a lábam." Kérdem: "Hova mégy?" Azt mondja: "Valahova, ahol segélyhelyet, vagy valamit találok." Épp mentünk oda a németekhez, és ő is bejött. Bejött, kibontotta a lábát, hát urám, amit ott láttam, az borzalmas, még az orvos is, akinek átadtam, azt mondta: "Hát ez emberfeletti." Le volt fagyva a lábáról bokáig a hús, csak a csontokon ment, el volt az a hús abban a csomagban kenoove. Azt mondtam: "Hát apa, hát nem tudtál valahova előkerülni, valahova orvoshoz?" Azt mondta: "Nem, de haza akarok menni, szakaszvezető úr!" "Haza! Ha meghalni is, haza!"

 

   Viluth Antal:  Hoznak egy magyar katonát, üszkös lábbal, elfagyott üszkös lábbal. Nézi az orvos: "Tyű, de szép, hát ha nem vágjuk le a lábát, órákon belül meghal. Hát megpróbáljuk." De hátravitték a sebészfölszerelést. Kés, injekció, meg ilyesmi még van. De ami a legfontosabb volna, a fűrész, a csontfűrész, az nincs." De volt fémfűrész, valamelyik szeroszloptól visszamaradva. Azt fertőtlenítették, és ennek a szegény katonának azzal vágták le az üszkös lábát.

 

   Deáky István:   Az én kezem az olyan volt, minden ujjam, mint hogyha így négy ujjamat összeteszem, ilyen vastag, de azon, azon úgy keresztül lehetett látni, mint a tejüvegen. Vastag vattát raktak mind a két kezemre, bekötözték és valami fehér porral behintették, mielőtt bekötözték a kezem. És ahogyan végeztek velem, kimentem én is, ott megetettek, mert hát nem tudtam megfogni semmit, mert mind a két kezem be volt kötözve. Egyszer aztán érezem, hogy büdös van, és valami folyik. Nézem, hát kifakadtak ezek a fagyásos ujjaim és az a víz, amivel föl volt telve, az folyt ki belőle. Hát én olyan büdöset életemben nem éreztem még. Akkor szóltam ott ennek az ápolónőnek, hogy mi van velem, és akkor az elvezetett vissza oda az orvosokhoz, ott megfogták, fölvágta így a kötést, végig lehúzta, és ahogy lehúzta a kötést, a bőr, a hús, mind legyütt egész véges végig, úgyhogy nem maradt más, mint az izmok, az erek, meg az izomszál, meg a csont.

 

   Szakács József:   Mindenféle alakulat ész nélkül vonult viszsza, többek között németek is. Azoknak a nagy előnyük az volt, hogy motorizálva voltak, és hát gyorsabban tudtak hátramenekülni.

 

   Brunner László:   A magyarokat nemhogy szükséges vagy megtűrt rossznak, hanem még annál is rosszabbnak tekintették, még akkor is, amikor valamiért hozzánk fordultak. A legkulturáltabb megszólítás a "Hund" (kutya), vagy "Scheiss" (szar) volt. Úton csak ők mehettek. A hivatalos változat szerint ott a harcoló alakulatnak kellett haladni, csakhát éppen ők nyugat fele mentek.

 

   Kovács Lajos:   Nem hallottuk azt, hogy mögöttünk jönnek a német urak, bizony belénk hajtottak, és vágták széjjel a sort.

 

   Varga István:  Amelyik aztán nem tudott elugrani előtte-, arra aztán ráment a harckocsival a német. Az aztán nem kímélte a magyart.

 

   Kovács Lajos:   A vállamat érte a gépkocsinak az eleje, az oldala leszakította a pokrócot, leszakította a köpenyemet. Kiestem a hóba és ott vártam meg, amig elvonulnak. Itt láttam azt, hogy volt olyan, aki szaladt utána, fölkapaszkodott a gépkocsi végére. Az meg elővette a szuronyát, és a szuronyával vágta, vagdosta az ujjait, hogy eressze el.

 

   Varga István:   Csak annyit tehetett volna meg az emberfia, hogy a kezét csak rátegye arra a bizonyos járműre, mert az is elég sok segítség lett volna. Úgy lebasztak a kezére, hogy rögtön le is szakadt az egész ujja.

 

   Fenyvesi Imre:   A németek milyenek voltak? Azok nem néztek ám sem istent, sem embert. Nagyon gyorsan elfújták a gyertyáját a népnek. Az megvolt bennük, hogy kegyetlenek voltak.

 

   Péteri Ferenc:   Egy Jazev nevű falun mentünk keresztül, helyesebben csak a helyén a falunak, mert a házak helyén frissen füstölgő romokat találtunk. És akkor hallottuk, hogy a falut előző éjjel a németek égették föl.

 

   Bertalan Sándor:   Egyetlenegy házat nem találtunk, de találtam én, mert a havat megpiszkáltam jobbról-balról, mert kis halmok voltak, és kéremszépen, a gerendából épített faházak hamuja, korma ott volt a hó alatt. A németek fölgyújtották, rágyújtották a civillakosságra.

 

   Péteri Ferenc:    Ahol az istálló állt, ott feküdt a földön a szénné égett szarvasmarha, a lakó szobában a fal mellett a szénné égett család, különösen egy megszenesedett kis fiúgyermeknek a holttestére emlékszem.

 

   Kollár Béla:    Az első ház mellől kilépett egy német hadnagy és egy Feldwebel, egy őrmester: "Heraussteigen!" (Kiszállni!) Hát ők akartak menni gépkocsival. Koréh ült hátul, előreszólt a volán mellé: "Százados úr, menjen jobbra!" "Mit mondasz, édes fiam?" "Menjen jobbra!" Mert ez ültében fogta a géppisztolyt, átverte az üveget - később emiatt nem volt melegünk - puff, a két német feldűlt. Azt mondja: "Tessék beszállni." A. fenekem alatt érzem ma is, ahogy a két hullán átmentünk, mert még ki se kerülte őket. "Mi lesz ebből, fiam?" Hát ha csak nem tetszik jelenteni, akkor annyi, hogy nem kell gyalogolnunk. Hát nem fogok kiszállni két ilyen rohadt sváb miatt." De ez a százados napokig lamentált, hogy ebből baj lehet. Mondom: "Hát milyen? Hát hacsak nem te jelented, akkor milyen baj lehet?" - Valamelyiteknek eljár a szája?" Mondom: "Kinek? Írjak a Hitlernek, hogy két ilyen tetűt lelőtt a Koréh?"

 

   Schwoy Ferenc:    Bementem én egy német kommandóra, gondolva azt, hogy én tudok németül, hát megmondtam, hogy én itt vagyok ötvennemtudomhány emberrel. "Et was zu essen!" (Valamit enni!) Azt mondja: "Ungarische Schweinehunde bekommen gar nichts!" Magyarul: "Disznó magyar kutyák nem kapnak semmit." Hát erre nem jött más, mint: "Most vagy adsz vagy nem adsz!" És akkor adott. Rögtön írta a papírt, és én rögtön mentem a bíró hoz, persze, gyorsan eltűnve, nehogy ez engem még egy szer elkapjon. Ennyi volt az egész. Aztán visszafelé azt mindenütt megkaptuk, hogy a magyarok disznó kutyák; azt a némettől mindenütt megkaptuk. Én ott azt is megkérdeztem: "Ti vagytok itt miértünk, vagy mi vagyunk itt tiértetek?" Erre nem kapott az ember választ, ez természetes. Ők nem, ők nem vállalták azt, hogy bennünket oda golyófogónak állítottak oda, pedig a lényeg ez volt. Egy fegyvetelen embertömeget odaállítani azért, hogy ők tervszerűen viszszavonulhassanak, ennek csak ez volt a célja. (19. 94-100. old.)

 

 


 

 

 Újabb szálláspróbálkozás - Olasz válasz: "Szívesen..."

 

   Alig észrevehetően, de már hajnalodott, amikor egy "láncfalu" közelébe értünk. Az út két oldalán egy-egy sor ház volt. Aprócska falucska, apró házak, de hát most nem lehetett válogatni, a fontos az volt, hogy fedél alá jussunk.
 
   Már távolabbról észrevettük, hogy a falu elején néhány alak mozog, tehát már itt is vannak beszállásolt csapatok. Ez bizony nem jó jel, különösen, mert a falu jóval kisebb volt, mint ahonnan a németek elüldöztek bennünket.
- Pechünk van - szóltam -, már itt is vannak! Most már csak az a kérdés, hogy németek-e, és ha igen, ezek is olyan aljasok-e, mint a másik faluban voltak!

   Amikor elértük a falu első házát, óriási meglepetésünkre kiderült, hogy a kis faluban nem németek, hanem olasz katonák vannak. Hát persze! Hiszen Belgorodtól kezdve szakadatlanul déli irányba haladtunk, így most már a 8. olasz hadsereg front mögötti területén jártunk. Erre persze eddig nem gondoltunk, bár annyit tudtunk, hogy az olaszok is a mi hadseregünkhöz hasonlókegyetlen körülmények között vonulnak vissza.

 

Olaszok Belgorodban. A 2. magyar hadsereg déli szomszédja a 8. olasz hadsereg volt. Annak Alpini hadtestének, Julia és Tridentina hadosztályának katonáival keveredtek a visszavonulás alatt a magyar VII. hadtest katonái

 

- Nézzétek! Olaszok! - kiáltottam. - No, ha megszólalok itt a világ végén az anyanyelvükön, talán szorítanak nekünk egy kis helyet! Rendes fickók az olaszok, a magyarokat szeretik, a németeket utálják. Még az ősszel voltam náluk odaát tolmácsként a hadosztályunk vezérkari főnökével, nagyon barátságosan fogadtak bennünket, megvendégeltek.

   Az út menti első háznál két olasz katona állt őrt, vállukon apró "veréblövő" puskájukkal. (Az olaszok puskája hat milliméteres, a németeké és a miénk nyolc milliméteres űrméretű volt.) A két olasz dideregve topogott a hóban, hátukra pokrócot terítettek, fejük, arcuk úgy be volt bugyolálva, hogy a szemük is alig látszott ki. Kíváncsian nézegettek felénk, bár bizonyos voltam abban, fogalmuk sincs arról, miféle szerzet vagyunk. De mert békésen közeledtünk - gondolták -, ezek csak barátok lehetnek. Megálltunk, és én a két olasz katonához léptem:

- Buon giorno, camerati! Noi siamo ungheresi. Vorrei parlare al signor comandante! (Jó napot, bajtársak! Magyarok vagyunk. A parancsnok úrral szeretnék beszélni!)

   A két katona szinte megdermedt a csodálkozástól. Pillanatokig egy szót sem tudtak kinyögni. Hogy ebben az irgalmatlan orosz télben, háromezer kilométerre az ő gyönyörű, napfényes hazájuktól, egy idegen katona az édes anyanyelvükön szól hozzájuk, ez szinte megfoghatatlan volt a számukra.

   Aztán felocsúdtak, egymásra néztek, és egymás szavába vágva nagy előzékenységgel tessékeltek az egyik közeli apró viskó felé:
- Per piacere, signore! Ecco il signor colonnello! Prego, venite! Eccovi signore! O, fa freddo, fa freddo! Il signor colonnello si trova in questa casa! O, Madonna mia, che freddo! Per piacere, signore! (Tessék, uram! Itt van az ezredes úr. Kérem, jöjjön! Tessék, uram! Ó, de hideg van, micsoda hideg van! Az ezredes úr ebben a házban van! Ó, Szűzanyám, de hideg van! Tessék, uram!)

 

  Haza a napfényes Itáliába.  

 

   Olasz módra, hadarva peregtek a szavak, szinte megható volt a két olasz katona igyekezete és udvariassága. A kis házikóhoz érve az alacsony termetű, barátságos katona már nyitotta is a deszkából összeeszkábált ajtót, és szintetuszkolt befelé, szüntelenül beszélve, gyakran emlegetve a Madonnát a nagy hideg miatt.

- Grazie, tante grazie! - szóltam a. katonák felé,' aztán beléptem a kis szobába.
   A parányi szobából szinte forró levegő csapott az arcomba. Az olasz tisztek - lehettek heten, nyolcan - egy asztal körül ültek, egyesek ettek, ittak, mások cigarettáztak. Olyan fülledt meleg volt, hogy egyik-másik tiszt zubbony nélkül, magas nyakú pulóverben volt. Az asztalon nyitott konzervek, néhány citrom és több raffiával bevont üveg. Gondoltam, jófajta, tüzes olasz bor van bennük.

   Amint beléptem, a hangos beszéd abbamaradt, mindenki rám meredt. Elég fura látvány lehettem a behavazott kucsmában, fehér hóköpenyben, az arcomat borító zöld hósapkáróllecsüngő vaskos jégcsapokkal.

   Tisztelegtem, bemututkoztam, majd kissé keresve a helyes olasz kifejezéseket, így szóltam:

- Bocsánatot kérek a zavarásért. Egy magyar utászszázad parancsnoka vagyok. Az ezredes úrral szeretnék beszélni.

   Az asztal végén kigombolt zubbonyban ülő, markáns arcú tiszt felemelkedett, és barátságosan mosolyogva így szólt:
- Per favore, signor tenente! Io sono il colonnello Castelloni! (Tessék, főhadnagy úr! Castelloni ezredes vagyok!)
Közelebb lépett hozzám, kezét nyújtotta, és így folytatta:
- Foglaljon helyet, főhadnagy úr, miben lehetünk segítségére? Úgy látom, fárasztó menetben vannak ebben a gyalázatos időben! Igyék egy pohár bort, signor tenente!
Felvette az asztalról az egyik raffiával bevont üveget, egy poharat színültig töltött, és újra kínálta:
- Tessék, ez a mi szép Itáliánkban termett! Most ez tartja bennünk is a lelket! - nevetett.
- Köszönöm szépen, ezredes úr de előbb el szeretném mondani, hogy katonáim teljesen kimerültek, agyon vannak fagyva. Négy nap óta jóformán semmit nem aludtunk, nem pihentünk, közben a németek parancsára súlyos harcokban vettünk részt. Pár órával ezelőtt az egyik faluban a németek nem engedtek be a házakba, ránk fogták a géppisztolyt, tovább kellett jönnünk. Azt kérném, ezredes úrtól... - nem folytathattam, mert az ezredes felháborodva így kiáltott:

- Ah! I tedeschi! Questi cani! (A! A németek! Ezek a kutyák!) - Idegesen tett néhány lépést ide-oda, aztán folytatta: - A németek csak agyonhajszoltak, kihasználtak bennünket! Erőszakos, durva népség! Csak önmagukat tekintik embernek, másokkal úgy bánnak, mint a kutyákkal! Elegünk volt belőlük! Menjenek a pokolba! Meg elegünk volt ebből az istenverte orosz télből is! Pár pillanat múlva, miközben én arra gondoltam, hogy egymásra találtunk a németek magatartásának minősítését illetően, lehiggadva, ismét mosolyogva beszélt tovább: - Tehát mi a kívánsága, signor tenente? Szívesen segítünk, ha tudunk.

- Szeretnénk legalább néhány órás pihenőt tartani - mondtam -, hogy a halálosan kimerült katonák kis erőt gyűjthessenek, mert aztán parancs szerint folytatnunk kell a menetet. Kérem ezredes urat, tegye lehetővé, hogy néhány házba behúzódhassunk!
- Mi is elég zsúfoltan vagyunk - válaszolt az ezredes -, de azért megoldjuk a dolgot. Luigi! - fordult az egyik kapitányhoz.
- Intézkedj, hogy katonáink az egyik házsort ürítsék ki! Mi egy-két órán belül úgyis továbbmegyünk, addig legfeljebb egy kicsit szorosabban leszünk! A magyar bajtársaknak fedél alá kell jutniuk! Eredj, Luigi!
- Nagyon köszönöm ezredes úr segítségét - és tisztelegtem.
- Ez csak természetes - mondta az ezredes -, de most már igya meg azt a pohár bort, főhadnagy úr!

   Időközben az asztalra tett, sötétvörös borral teli poharat kezembe vettem, és az ezredes, majd a tisztek felé fordulva mondtam:
- Evviva l'amicizia italo-magiara! (Éljen az olasz-magyar barátság!) Mindenki felállt és szinte kórusban, mosolyogva kiáltották:
- Evviva! Bravissimo! Evviva! - és sorban koccintottunk.

   Hogy a bor milyen volt? Meg sem kísérlem leírni, hiszen hozzájárult az őszinte, végtelenül barátságos olasz bajtársak kedvessége; szívessége is, ami ragyogó kontraszt ja volt a német katonák részéről néhány órával előbb tapasztalt durvaságnak és embertelenségnek!

   Még egy kis ideig beszélgettünk. Az olaszok kikérdeztek, mikor és merre jártam Olaszországban, és kifejezték reményüket, hogy lesz még alkalmam a háború után meglátogatni a még nem látott szép olasz tájakat. Közben visszajött a kapitány, és jelentette az ezredesnek, hogy a parancsot végrehajtották, az út túlsó oldalán lévő házsort kiürítették. Meghatódva köszöntem meg újra az ezredes segítségét, és elbúcsúztam a kedves olasz bajtársaktól, akikre mindig szívesen gondolok vissza. (2. 298-301. old.)

 

 

     A Don mentén 1942-1943 telének eseményeivel kapcsolatban gyakran szóba kerülnek a szokatlan kemény időjárás kihatásai. A rendkívüli hideg (különösen éjszaka), a nagy hó, a gyakori hófúvás nemcsak a katonákat gyötörte, pusztította, hanem akadályozta, gyakran lehetetlenné tette egyes harceszközök tervszerű alkalmazását, működését, továbbá a hófúvásos úttalan utakon a gépjárművek közlekedését.

    A 2. magyar hadsereg katonáinak téli felszerelése gyatra és hiányos volt. Emiatt ezrek és ezrek szenvedtek súlyos láb- és kézfagyástól, dideregtek a téli meleg ruházat (szőrmebéléses bekecsek,gyapjúpulóverek, sálak stb.) hiánya miatt. Voltak csapatok, melyek részére az anyagi szolgálatot irányító vezérkari tisztek idejében intézkedtek a hátországból érkezett meleg ruházat kiosztására. Voltak azonhan hadosztályok, ahol hanyagságból erre nem került sor. Ez nem mulasztás, hanem súlyos bűn volt, és' sok ezer katona egyébként elkerülhető szenvedését, sőt fagyhalálát okozta.

 

 

   "Tél tábornok" könyörtelen volt, és a gyötrelmes visszavonulás hetei alatt éjjel-nappal marta, roncsolt a a katonák testét. Aki már nem bírta erővel, az a hóba zuhant és - ha nem volt segítség - kővé fagyott.

    A rettenetes fagyhalált döbbenetesen írta le egy olasz orvos szemtanú viszszaemlékezésében. Giulio Bedeschi milánói orvosprofesszor mint tartalékos orvos hadnagy a későbbiekben gyakran szereplő olasz Alpini hadtest Julia hadosztálya egyik hegyi ágyús ütegével élte át a doni eseményeket és a hadtest gyötrelmes, végzetes visszavonulását. 1963-ban jelent meg Olaszországban Centomila gavette di ghiaccio (Százezer jégcsajka) című nagy sikerű könyve, mely több mint egymillió példányban kelt el. (A könyvet lefordítottam.)

    A szerző mint orvos mindenkinél jobban átérezte a szerencsétlen sorsra kárhoztatott katona-honfitársainak szenvedését, tízezrek pusztulását, megfagyását. Szeme láttára hulltak a hóba",dermedtek meg a katonák ezrei az éhségtől, a gyilkos fagytól, a végkimerülésig tartó gyötrő meneteléstől, az álmatlanságtól, a teljes testi és lelki összeomlástói a szovjet csapatok szüntelen csapásai közepette.

    Az olasz szerző könyvének alábbi kis részlete drámai módon tárja elénk, mit is jelentett "Tél tábornok" a megvert, visszavonuló csapatok számára 1943 januárjában:

    "Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő oszlopok, olaszok, magyarok, németek és románok, akiket csak a kétségbeesett akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűktől gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel, mint a kiéhezett, kóborló farkasok...

.    ..Iszonyú volt, amikor az egészséges emberek oda jutottak, hogy érezték fizikai erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek valamennyien, szemben a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket. Aztán egyik térdük a hó felé hajolt, majd a másik is, meggörnyedt a hátuk, kezük belemerült a hóba, fejüket előrehajtották, szemük kimeredt, kétségbeesett erőfeszítéssel előrehajoltak, mint a láncukat feszítő kutyák. Nem beszéltek, csak zavaros szemekkel nézték az előrehaladó bajtársakat, a könyörtelenül menetelő oszlopot. Aztán mégis erőre kaptak, egyik térdüket előrelökték, egyik kezüket is, aztán a másik térdet, így jutottak előre hosszabb darabon. Mereven nézték a menetelők lábát, hogy így négykézláb, vajon észrevehetően előbbre jutnak-e, mert akkor még lenne reményük.

    De volt, aki már nem bírta erővel ezt a legörnyedt, állati testtartást, karjai nem mozdultak, lebukott és lihegve fekve maradt a hóban. Próbált egy- kis erőt gyűjteni, hogy még előbbre vonszolja magát. Igyekezett előre, mint egy csúszómászó, már nem emberi mozgással.

    Amikor ereje végleg elhagyta, mozdulatlan maradt, aztán kinyújtotta egyik karját, felemelte a hóról, ujjait az oszlop felé nyújtotta, mintha meg akarna kapaszkodni benne, hogy az magával vonszolja őt tovább.

- Testvérek... - lihegte gyenge hangon - testvérek... én is ember vagyok... ne hagyjatok itt... - zokogta.
Az oszlop ment tovább, hagyta, hadd nyögjön a hómezőn, mert már senki nem bírt el több fájdalmat a sajátjánál.
- Keresztény vagyok, mint ti... ne hagyjatok el... az Isten szerelmére... - hörögte az.

    Aztán elcsendesedett, mert az arca is belemerült a mély hóba. Ott maradt a fehérségben elnyúlva, kinyújtott karral a többiek felé. A fagy lassan-lassan megdermesztette ezt a mozdulatot és úgy maradt. Az ember tragikus, mozdulatlan alakká vált.

    Amikor majd a fagy felenged, kinyújtott karja lehanyatlik.

    Az oszlop körül fütyült a hóvihar. Az oszlop ment tovább nyugat felé." (88-90. old.)

 

Vissza     Tovább

 

 

 

Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints