Hol vannak a katonák? 3.

Herencsár Lajos

Eljött a nap. Nem a várva várt, de eljött. A komáromi berakodásra kiképzett állomáson különös muzsika szólt: rezesbanda és asszonysírás. Magyarruhás lányok árvalányhaj csokrétákat tűztek a sapkánkra, és csókkal búcsúztak tőlünk.

Egy-egy marhavagonban negyvenketten helyezkedtünk el, fejenként 35 kilós felszereléssel. Megszólalt a gőzös sípja. Felharsant a zene. Elindult a szerelvény.

Megállás nélkül robogott a vonatunk az állomásokon át, amelyeken az áthaladási időt ismerve - tömegével álltak a hozzátartozók a környező falvakból.

A vágsellyei állomáson rövid időre megállt a szerelvényünk, odalátszott a templomunk tornya. Gondolatban otthon jártam a szüleimnél, testvéreimnél, akiket hiába kerestem a tömegben. Nem jöttek. Örültem, hogy bátyámnak sikerült egyelőre visszamaradni.

Apró cetliket szórtunk megcímezve a nyílt pályatestre, a papír cetlikért rohanó asszonyokon látszott, szívesen postázzák utolsó üzeneteinket. Kakastollas csendőrök és vonatkísérők zavarták el alkalmi postásainkat. Ekkor a vonat bal oldalán kezdtük kiszórni üzeneteinket a mély vasúti árokba. Már megmozdult a vonat, amikor zsebnaptáram egyik lapjára ráírtam a címünket és azt, hogy "Visszajövök Anyám!"

Pattogó parancsok röppentek: "Lőszert az utolsó darabig leadni, vagonajtókat bezárni!"

Egész éjjel utaztunk. Megálltunk, elindultunk, de haladtunk is valamennyit. Reggel nagy csikorgással nyitották az ajtókat. A szerelvény mellett a vágkirályfai tizedes úr parancsnoksága alatt feltűzött szuronnyal álltak őrt a vonatkísérők.

Ismét kiosztották a nyolcvan darab élestöltényt.

...Napsütéses idő volt, április második felében jártunk, az egyik helyen már zöldült a fű a meredek vasúti árok oldalán, a másikon valóságos hóhegyek magasodtak. Mivel az ebéd nem volt még kész, csajkával a kézben a szakaszparancsnokok vezetésével elvonultunk vagy tízpercnyi járásra megnézni egy "látványosságot".

A telefonoszlop mellé egy másik oszlop volt leverve, a kettő fönt egy rúddal összekötve. A rúdon négy, sáros, szakállas ember lógott, a nyakukban tábla. Rajta németül, magyarul és oroszul: "Ezek partizánok". Tóth Béla főhadnagy játszi magabiztossággal szemlélte az akasztottakat, de azért megjegyezte: "Bár ez volna az utolsó négy." Somogyi százados úr nádpálcájával ütögetett a partizánokra, és közölte, hogy ez mind zsidó. Láttunk nyírfakereszteket, átlőtt sisakkal a tetején, vagonok százainak roncsait a vasúti töltés két oldalán. Ez a látvány nem valami bíztatóan hatott ránk.

...Mire kivirradt, megérkeztünk. Nem tudom hová, annyit tudok, hogy oroszországi méretekben számolva, közel volt Csernyigov város, ahol a hadosztályparancsnokságunk tanyázott. Vezényszavak pattogtak, ki-ki elfoglalta helyét, az oldalbiztosító, a felderítő, a hátvédek, pontos gyalogmenetbe állítva indult neki a század. A cél az volt, hogy estére állandó szállásunkra érjünk. De bármennyire is erőltettük a menetelést, nem tudtunk beérni, pedig minden orosz, akivel találkoztunk, és akit megkérdeztünk, mennyi még az út, azt mondta: "vot tut", ehol ni, mintha valóban a szomszédban lett volna. Délután négykor hagytunk el egy községet, és este kilenckor értünk el a következő faluig. Ott szálltunk meg. Korán reggel egy bombatölcsérben mosdottam, ezt, mint eseményt fel is jegyeztem a naptáramban. A legnagyobb rendben indultunk útnak, hogy majd végleges helyünkön jól kipihenjük az út fáradalmait. Késő délután volt, mire megérkeztünk egy mezővárosfélébe. Egy gazdasági udvaron helyezkedtünk el. Este parancskihirdetés volt. Szigorú kioktatást kaptunk, hogy az udvarból kilépni nem szabad; felhívták a figyelmünket, hogy akiket látunk, gyermektől az aggastyánig, férfi, vagy nő, az mind az ellenségünk.

Somogyi százados úr a szívén viselte százada legénységének egészségét és mint afféle jó parancsnok óva intett bennünket, nehogy nőkkel szóba merjünk állni, mert azok, akiket itt látunk, és általában az orosz nők, kivétel nélkül vérbajosak, ráadásul ázsiai tripperük van. Ezt mi tudomásul vettük, de amikor az izmos, pirospozsgás lányokat láttuk, amint férfimunkát végeznek a mellettünk levő erdőben, valahogy mégis kételkedtünk.

Naponta jártunk gyakorlatra.

Egy szép napon parancsot kaptunk az indulásra. Háromnapos út után megérkeztünk a tettek mezejére, ahol - mint ahogy az esti parancsban kihirdették - megmutathatjuk, ki milyen vitéz.

Boldizsár Iván

Amikor bevonultunk, tizedes voltam és nagyon hamar óriási pályát futottam be, mert karpaszományos őrmester lettem, azaz hadapród úr. De még ott nem tartunk, mert még egyelőre csak tizedes vagyok és beszállunk a vagonba.

Édesanyám, aki ezt egyszer már végigcsinálta édesapámmal, azt mondta, hogy két koffert kell vinni. Kell vinni egy rendes úri bőröndöt és kell egy katonaládát. Milyen bölcs volt, istenem, mert visszavonulás közben ez a katonaláda, kincs volt, ezt meg lehetett tartani, tovább lehetett vinni. A naplóm, amelyet még később előveszek, ennek se volt helye a zsebemben. Mert minden zsebemben valamiféle ennivaló volt. És azon fölül azt mondta, hogy apád kivitt egy összecsukható ágyat a frontra, vigyél ki te is. Ez teljesen elképzelhetetlen gondolat volt akkor számomra. Kimentem vele a Teleki térre és vettünk egy összecsukható ágyat. Nagyszerű gondolat volt. Majdnem a visszavonulás végéig megvolt ez az összecsukható ágy.

A mi szerelvényünkön huszonnégy nagy gépkocsi volt, tehát huszonnégy nyitott platformú vagon és arra rá voltak téve a kocsik és elől volt egy személyszállító kocsi. Úgy döntöttem, hogy nem szállok be oda, noha karpaszományom révén ehhez jogom lett volna. Nem is érzelmi okokból vagy megfontolásból, hanem egyrészt nem akartam akkor emberek között lenni. Azt már láttam, hogy az egyik tiszt egy ökör, a másik egy svihák. A karpaszományos barátommal akkor még nem voltunk egy hullámhosszon. Ez volt az egyik. A másik az összehajtható ágy. Arra gondoltam, hogy mit zsúfolódjam ott a kupéban, amikor a tehergépkocsin ott van az az ágy, arra ráfekszem és valahogy szabadabb volt így.

A vonat gyakran megállt, és amikor láttam, hogy hosszabb ideig áll, akkor leleugrottam. A többiek is. De egyszer gyorsabban indult el, mint kellett volna és fölugrottam ugyan, de ahogy bevetettem magam a vagonba, eltörtem két bordámat. Hát, nekem a háború mulatságos módon egy civil sérüléssel, ha nem is sebesüléssel kezdődött. Boldogult úrfi koromban orvos-tanhallgató voltam és akkor még nem fojtottam el magamban mindent, amit tanultam és tudtam, hogy itt nem használ semmi. Egy ideig rá lehet egy széles leukoplasztot ragasztani, de az fölsérti a bőrt, csak nyugalom kell.

De éppen nyugalom nem volt, mert ahogy közeledtünk a fronthoz, légiriadók voltak és akkor le és föl kellett ugrani a vagonokról. Ez nagyon fájdalmas volt. De talán közben edződtem is és azt mondtam magamnak, hogy hohó én itt előleget kaptam egy sebesülésre, talán több nem lesz belőle.

Apámnak volt egy jó tanácsa. Nem volt kint az utazási pályaudvaron, mert akkor már szélütött volt és nehezen mozgott. Azt mondja, hogy: fiam, a golyónak szimata van, az megérzi a szagot, ha te félsz, akkor izzadsz, akkor büdös vagy, akkor eltalál. Próbálj nem félni és akkor a golyó kikerül. Hát erre sokszor gondoltam már kifelé menet is, de nem tudom, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán csinálni.

Fazekas György

A vonat teljesen megmutatta azt a hierarchiát, amelyik egy munkaszolgálatos századon belül megvolt, kialakult és később csak erősödött. Közvetlen a mozdony után egy személykocsi volt kapcsolva. Itt voltak a tisztek. Utána már marhavagon, ott volt a szolgálatvezető őrmester és két-három olyan munkaszolgálatos, akik üzletbarátai voltak a szolgálatvezető őrmesternek.

Utána jött 2-3 olyan vagon, ahol a keret volt. De mindegyikben 2-3 az ún. munkaszolgálatos törzshöz tartozó és mint később kiderült, hát üzletfél. Utána jöttek a szakácsok, a konyha stb. Azután a szekerek, a lovak, a hajtók, ezek mind kivételezettek voltak. És utána jött a népség-katonaság, már mint mi, akiket úgy átlag hatvanasával raktak be egy olyan vagonba, amire az első világháború idején még az volt kiírva, hogy 6 ló 40 ember. Így aztán azt rögtön megállapítottuk, hogy itt ülni nem tud mindenki. Úgy állapodtunk meg, hogy a fele lefekszik, a fele áll és időnként cserélünk egymással. Nem tudnám megmondani, hogy 6 vagy 8 vagy 9 napig tartott az az út, és azt hiszem senki sem tudta ott a vonaton. Nem foglalkoztunk vele, és még papír, ceruzánk se volt, hogy jegyezzük a napokat. Ha sötét van éjszaka van, ha világos van nappal van. Meg lehetett volna számolni, de nem jutott eszünkbe.

Nemes Tibor munkaszolgálatos

Amikor már a vonat Érsekújvár, Galánta felé robogott, ott sikerült még kidobnom egy levelezőlapot. Úgy emlékszem, hogy abban történt utalás arra, hogy Oroszországba megyünk.

Gellért Sándor

Útvonalunk a Vág völgyén vezetett. Magyarországot Galántánál hagytuk el. Emlékszem, hogy nagyon jó kedvünk volt, még akkor.

Fodor Gyula szakaszvezető

Az út kezdeti időszakában nagyon vígan mentünk ki, mert ahol megállt a vonat, állomásokon a cigányok leszálltak, húzták a zenét.

Dr. Vámossy József

Jó meleg volt, pizsamában voltunk, az a tiszti vagon, amiben voltunk, az azt is jelentette, hogy mindennap pezsgő, mindennap látogatás.

Gellért Sándor

A Vág völgyén, mentünk kifelé, nyitott vagonban, jó idők jártak már itt nálunk. Trencsén várát is útba ejtettük, láttam, amit eddig csak könyvből hallottam, Csák Máté várát. Egy sas magasan keringett Trencsén felett, mintha juhot keresne a magasból, s meg is jegyeztem úgy magamban, hogy minket is, mi is arra valók vagyunk, hogy testünket a sas darabokra tépje, sas alatt a németeket értettem elsősorban. A Beszkideken át kijutottunk Lengyelországba.

Mielőtt a régi magyar határt elhagytuk volna, parancsot kaptunk, hogy el kell énekelni a magyar Himnuszt. Igen jóleső érzés öntött el bennünket. Lengyelországban, mikor megálltunk az egyik állomáson, tudom, hogy sokáig állt a vonat, és megborotválkozásra is volt még idő.

Persze megzavarták a borotválkozást a továbbhaladással, kürtöltek, hogy menni kell tovább. Aztán felmentünk, azt hiszem a Razon következett, Lengyelország területén van ez aztán Minszk. Vagy Lengyelország, vagy ott Minszk körül láttam, hogy a német mozdonyt rávezették egy csoport zsidóra, nőkre, főleg nők voltak köztük. Megiszonyodtunk.

Somogyi Géza

Egyetlenegy város volt, ahol huzamosabb ideig tartózkodtunk ez a mai Zsezsov akkor a németek átkeresztelték németesebbre Reisshof. Nagyon sok helyi német volt, aki beállt a német rendőrségbe, tehát a német policijához és hangoztatták, hogy Reishof az német az nem lengyel. Itt találkoztam először zsidó munkaszolgálatosokkal nem is munkaszolgálatosokkal, ezek már deportáltak voltak, akik Németországban, illetve Lengyelországban gettóban éltek. Kivitték őket köztisztasági alkalmazottként a városba dolgozni, főleg nők voltak, valami iszonyatos szánalmas formában.

Nem tudok mást mondani a lábaik helyén valami léc volt, vagy dobverő, vagy mit tudom én, de az mindennek nevezhető, az hús nem volt csak a csupasz csont. A karjuk nagy vastag ízületek, vékony szárak, eszelős, üveges szemmel söpörték az utcát. Nem volt szabad nekik ebből a szemétből, hulladékból venni, de úgy láttam óvatosan, ami ehető volt kiszedték és tömték a szájukba. Valami szörnyű volt nézni és el kell mondani, hogy sajnos nem fogja dicsfény övezni honfitársaimat, mert voltak közöttünk, akik teljesen megbolondultak ettől a látványtól és... és csúfolták őket, gúnyolták. Komolyan kellett közbelépni, hogy hagyják abba és még a tettlegességre is sor került volna, hogyha nem lép közbe egy magasabb rendfokozatú tiszt.

Dr. Kovács Zoltán

Kimentünk a városba sétálni. A zsidó gyerekeknek zöldre festett, zöld olajfestékkel befestett pajeszuk volt. Azzal járkáltak.

Herencsár Lajos

A lakosság, amikor megálltunk, körbe vett bennünket és kenyeret kért. Lesújtó látvány volt ez is. A lengyel nép valahogy a magyarok felé még mindig bizalommal volt. Nem a német szerelvényekhez mentek, hanem mihozzánk jöttek kérni. És megfeleztük amink volt, adtunk.

Dr. Kovács Zoltán

Körülfogták a vonatunkat kis lengyel gyerekek és "bitte brot, bitte brot", kiáltással vagy könyörgéssel próbáltak tőlünk kenyeret szerezni. Ami nem volt nehéz, mert hát nekünk volt.

Somogyi Géza

Parancs jött, hogy ezt nem szabad. Senkinek az égvilágon. Nyilván azért, hogy ne legyen ebből akció, hogy a lengyeleket etetik, mert nem is lehetett volna bírni. Bár előfordultak szo morú dolgok is, például: egy asszony, aki fölkínálta magát, hogy egy darab kenyeret adjunk ki és bárkinek hajlandó lefeküdni. Valami iszonyatos volt és elgondolkodtató. Már aki elgondolkodott rajta. Volt, aki nevetett.

Szakács József

A nemrég lezajlott ütközetek nyoma, borzasztó hatást tett ránk. Az épületek a vaspályák teljesen romba dőlve, városrészek, emeletes bombatölcsérek, ló hullák. Nem tudom már hol láttam egy négyemeletes házat, de csak a tűzfala volt meg és a harmadik negyedik emeleten egy gyermekbölcső fönnakadt egy dróton, és ringatta a szél.

Dr. Kovács Zoltán

Kijevben volt egy stadion, ami talán egy-két évvel a háború előtt készülhetett el - mindenesetre vadonatúj impozáns épület - aminek a homlokzatán már olvasható volt ékes aranyozott betűkkel, hogy Deutsche Stadion. Az utcai padokra gondosan ráfestve kivétel nélkül: Nur für deutsche vagy Nur für wehrmacht.

A németek bevonulásuk után a kijevi elmegyógyintézetet megszüntették. Az elmebetegeket kiirtották, ugye ez Hitler ma már ismert módszereit tudva nem okoz különösebb megdöbbenést. Akkor nekünk még ez döbbenetes élmény volt és erősen vitatkoztunk, hogy tulajdonképpen az emberélet mikor és meddig becses. A partizánok egyik rendszeres akciója a vonatok robbantása volt. Ennek megakadályozására a mozdonyok elé kövekkel megrakott tehervagonokat kapcsoltak. Ezekbe többnyire beültettek egy-egy ukrán milicistát. Ezzel mindenképpen megakadályozva azt is, hogy ezek kollaboránsok legyenek, mert az életükről volt szó. Tehát a mozdony volt tulajdonképpen a szerelvény legértékesebb része. Hogyha robbant a vonat, akkor először a mozdony maga előtt tolt kocsijai, az úgynevezett robbanóvagonok, ezek robbantak. Később ugyan rájöttek a partizánok, hogy van egy olyan lehetőség, hogy húzóaknával valahol a sínek mellett hasalva, megfelelő hosszú madzagot rángatva, akkor robbantották amikor akarták, tehát nem engedték, hogy átmenjen a robbanó kocsi, robbanó vagonok. A mozdonyt vagy az utána következő kocsikat robbantották fel.

Szakács József

Keresztülmegyünk nem tudom milyen nevű falun, ami 4-500 lelkes volt. Mellette ment el a vasútvonal. Gondolom a partizánok robbantották fel, lőszerszállító meg páncélvonat volt. A legközelebbi falu, amely 2 kilométerre volt a vasút mellett, azt teljesen egyenlővé tették a föld színével.

Gellért Sándor

Következett a brjanszki erdő. Nyirkos, az az orosz Bakony, ahogyan én mondom. Nyirkos vaderdő, azt beszélték, hogy 300 km hosszú, összefügg a szibériai tajgával talán. Brjanszkban csak egy bagolyvár, egy fal részlet mutatta, hogy ugye itt mentek el a csordák. Az egész város le volt bombázva, még füstölgött. Ott leszálltam a vonatról, a dolgomat végezni. Megkapartam a homokot, mert homokos ott a talaj. És ott egy ember lábát kapartam ki, így az ujjammal.

Varga József

A brjanszki erdőn túl volt egy nagyobb falu, ott álltunk meg. A mi szerelvényünk simán átment. Mikor az utánunk következő szerelvény jött, azt robbantották föl. Akkor onnan minket visszahoztak az erdőig, hogy keressük meg a partizánokat. Mélyen bementünk az erdőbe, nem találtunk semmit. A géppisztoly hol itt kerrent, hol ott kerrent, s mi nem találtunk semmit, senkit. Hol rejtőznek itten? Nem találtunk semmit, senkit. Aztán valaki észrevette, hogy a fának az oldalára van erősítve a géppisztoly és zsineg van ráerősítve, és valahonnan, nem tudom, a távolból avval kerregtettek.

Somogyi Géza

Kijevből aztán körülbelül egy olyan 8-10 napi tartózkodás után mentünk tovább Kurszkig. Az út mellett végig halottak, lótetemek... valami iszonyatos munkát végeztek ott... az orosz repülők.

Dr. Érchegyi József tartalékos hadnagy

A front mögött tele volt szovjet katonával és partizánnal az út, sok veszteséget okoztak nekünk, mert a partizán modort használták az ott lévő katonák is. Lesből meglövöldözték a zászlóaljat, mikor a zászlóalj fölfejlődött, akkor visszahúzódtak. Úgyhogy nekik valószínűleg nem is volt veszteségük.

Lőttek minket tankkal, aknavetővel, golyószóróval, géppuskával, repülővel, tüzérséggel, mindennel, súlyos veszteségünk volt.

Dr. Magass Miklós

Rejtve, de azért érkeztek a jelentések, főleg a kollégák, a lelkész bajtársak révén, hogy nagy a veszteségünk. Hogy ez is meghalt, az is meghalt, hát azért mégis csak komoly dologról van szó és ilyen alapon aztán lelkileg is elő kellett készítenem a honvédjeimet, ami nagyjából sikerült is, hogy vallásos kötelességeiknek tegyenek eleget. Elláttuk őket mindenféle imakönyvekkel. Volt egy nagyszerű kis - van is egy valahol emlékbe - katonai imakönyv. Nagyon jó, rövid és velős volt.

Szöveggyűjteményből

A nehézkes mozgósítás és felvonulás következtében, a nyári német támadáshoz csak a III. hadtest érkezett be. A III. hadtest mozgósításáról és felvonulásáról egy résztvevő az alábbiakban számol be:

Lajtos Árpád

A felvonulás előmunkálatai mellett sűrűn voltak törzsgyakorlatok, előadások, melynek célja az volt, hogy a törzs zökkenőmentesen kezdhesse meg hadműveleti tevékenységét. Az előadásokon azt érzékeltették, hogy a hadtest meleg éghajlaton kerül alkalmazásra (trópusi sisak, szúnyogháló viselése, meleg éghajlati betegség elleni védekezés stb.) Úgy vélték ugyanis, hogy a hadtest a Kaukázus felé irányuló hadműveletekben vesz majd részt. A később erről a vidékről kiadott térképek alátámasztották ezt a feltevést.A hadműveleti területre való elindulás előtt a hadtest Tetra védőoltást kapott, amely kolera, tífusz, paratífusz a és b betegségek ellen védett. Az oltóanyagban volt egy olyan anyag is amely a szexuális ingert hosszabb időre korlátozta, ill. teljesen megszüntette. Magasabb parancsnokok, ezredparancsnokok és vezérkari tisztek kiütéses tífusz ellen is kaptak oltást.

Szöveggyűjteményből

Nagykanizsa területéről, Sopron környékéről a 7. könnyű hadosztály Komárom és vidékéről a 6. könnyű hadosztály indult a frontra.

A szerelvények Szlovákián át gördültek. Kormányközi megállapodás szerint ezen az úton a szerelvényeket lezárták, s azokat egy-egy szlovák tiszt kísérte. A velük való viszony nem volt barátságos.

Útvonal: Jablonkai hágó-Katowice-Radon-Lublin-Breszt-Minszk-Szmolenszk. Hamarosan olyan területre érkeztek a szerelvények, amelyekhez térkép már ki sem volt adva, irányítást csak egyes rövid szakaszokra adtak. Az északi irány miatt az volt a vélemény, hogy a leningrádi frontszakaszra megy a hadtest. Szmolenszktől azonban vissza Gomelbe és onnan április 22-én Orelbe érkezett. Ott kirakási parancsot kapott.

A III. hadtestet az Orelben székelő Heeresgruppe B. hadseregcsoportnak rendelték alá. Parancsnoka báró von Weichs vezérezredes volt. A hadtest törzsét kellemetlen meglepetés érte. Míg a parancsnokságok a város külső villanegyedeiben voltak elhelyezve, amelyet repülőtámadás sohase ért, addig a hadtest törzs a vasúti pályaudvar szomszédságában levő iskolában kapott helyet. Eltekintve attól, hogy mindennap 20 h-tól éjfél után 2-3 h-ig repülőtámadások színhelye volt a környék, a törzs elhelyezése nagyon mostoha volt. Csak a vezérkari főnöknek és két-három irodának jutott külön szoba. A többi 60-70 tiszt (zömmel alezredesek és ezredesek) 2 nem fűthető, ablak nélküli szobában, szalmán feküdtek, mosakodási lehetőség csak az udvaron, a latrina az udvar végén.

Pár nap múlva egy repülőtámadás során lelőtt szovjet pilótánál térképet találtak, amelyen meg volt jelölve a hadtestparancsnokság elhelyezése is, mint célpont. Erre a hadtestparancsnokság másik elhelyezést kért, amit viszont az Oka folyó hídja mellett jelöltek ki a németek és így ismét az állandó repülőtámadások egyik célpontja maradt.

Orel városát kb. 400 légvédelmi tűzeszköz védte, óvóhelyek építésére nem volt lehetőség. A szovjet légierő nyomasztó fölényben volt, a németek repülőtámadást csak május 1-jén intéztek, akkor is máshonnan átcsoportosított repülőgépekkel.

A nyitott szemmel járó tisztek előtt hamar szétfoszlott a német hadsereg és a szövetség nimbusza. Látták a fegyelmezetlenül és velük szemben fennhéjázó módon viselkedő német katonákat. Olvasták a német hadseregcsoport parancsait, amelyekből megtudták, hogy a legszigorúbb intézkedések folyamatba tételének hangoztatása mellett sem tudták beszedni a német katonáktól a téli ruházatot.

Bizalmas hangulatjelentésekből értesültek a német hadsereget 1941 telén ért vereségről. A piacon és különféle zúg helyeken látták a csencselést, élelmiszert aranyért, ékszerért.

A német tisztek elmondták, hogy 1941 telén Hitler személyesen járt Orelben. Akkor a Vörös Hadsereg erősen szorongatta Orelt, Hitler személyes közbelépésére volt szükség, hogy megtartsák ezt a stratégiailag igen fontos várost. Orelt a németek mindig ugródeszkának tekintették a Moszkva elleni hadműveletek céljára. Ezért itt igen nagy készleteket halmoztak fel lőszerben, üzemanyagban és élelmiszerben is. Olyan raktárak voltak, amelyekben egyszerre gördült be négy darab 100 tengelyes vonat, azokat egyszerre tudták ki-, ill. megrakni.

Hamarosan kiderült, hogy nem Orel körzete a III. hadtest felvonulási körzete, és a németek május hó első felében átcsoportosítást rendeltek el Kurszk területére.

A III. hadtestparancsnokság Kurszk városába települt át és ott május 18-ig maradt.

Orel körzetéből a III. hadtest közvetlen gyalogos alakulatait (fogatolt részek kivételével), vasúti szállítással telepítették át Kurszk körzetébe, a gépkocsi alakulatokat, vonatokat és a fogatolt lépcsőket pedig Orel-Kromi-Fatezs vonalán tengelyen illetve gyalogmenetben. A 7. könnyű hadosztály zöme ugyancsak gyalogmenetben tette meg az utat Polevaja területére.

A 9. könnyű hadosztály szállítmányait már közvetlenül Kurszk körzetébe irányították.

A 6. könnyű hadosztályt "partizánvadászat" céljára a 2. német hadseregnek rendelték alá. Kirakási körzetéből gyalogmenetben és partizán elleni harcokban vonult fel felvonulási körzetébe. A III. hadtest alakulatait a vasúti szállítás alatt csak lényegtelen veszteség érte a partizántámadások során. A 2. hadsereg vesztesége partizán rajtaütések folytán május 31-ig 30 tiszt és 469 fő legénység volt.

Május közepéig a III. hadtest alakulatai a tyimi arcvonal előtt kiépített német védőállást átvették a német alakulatoktól. Május 18-án a hadtestparancsnokság szűkebb törzse Beszegyinó, tágabb törzse Kolodnoje községekbe települt előre.

Jány vezérezredes beérkező erőit a 2. német hadsereg parancsnoka báró Weichs vezérezredes alá rendelték, akinek az volt a feladata, hogy biztosítsa a Kaukázus és Sztálingrád felé támadó német zöm északi szárnyát.

A Weishs-felé hadseregcsoportnak Voronyezs felé kellett előretörnie és miután Kurszktól keletre áttörte a szovjet arcvonalat, déli szárnyával a 6. német hadsereggel való együttműködésben meg kellett volna semmisítenie a Tyim területén lévő szovjet erőket.

Ami a magyar hadsereg fegyverzetét és felszerelését illette, Szombathelyi vezérezredes, mint vezérkari főnök, még 1942. április 11-én bizalmas parancsában a következőképpen nyugtatta meg az aggályoskodókat:

"Fegyverkezés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot és nem marad el semmiféle hadsereg mögött."

Korrekció az 1. fejezethez:

A magyar csapatok délvidéki hadművelete nem 1939. szeptember 11-én, hanem 1941. április 11-én kezdődött.

A Barbarossa-terv módosított változatát Hitler nem 1941. március 27-én, hanem március 22-én írta alá. A támadás napját nem ekkor, hanem 1941. április 30-án halasztották június 22-re.

Vissza     Tovább