A búcsúparancs

    A tolmácstiszt útján jelentettem, hogy azt végrehajtani nem tudom, fegyver- és lőszerhiány, valamint, a csapatok állása miatt. A tolmácstiszt azzal tért vissza, hogy Siebert altábornagy a magyar csapatok számára a dél felé visszavonuló német egységekhez való csatlakozást nem engedi meg. Kíséreljünk meg kitörést a Vasziljevka, Kucsugri vonaltól északra - Tyim irányába, ahonnan egy újonnan felállított magyar hadtest támad a III. hadtest felszabadítására.

    Az új Siebert-intézkedést hosszabb megbeszélés követte köztem, valamint Sárkány vezérkari ezredes, vitéz Deseő vezérőrnagy, Csató és Dárdai vezérkari őrnagyok közt. Javaslatok és ellenjavaslatok után végülis végrehajthatónak ítéltem a kapott parancsot. A kitörést azonban egységesen vezetett oszloppal nem tartottam megoldhatónak. Ezért úgy intézkedtem, hogy az egyes egységek önállóan vágják ki magukat. Az erre vonatkozó rendelkezéseket szóban adtam ki, egyúttal írásban elbúcsúztam hadtestemtől, melynek vezetésétől a körülmények folytán kénytelen voltam megválni.

    Ezután néhány szót szóltam tisztjeimhez, kifejeztem reményemet, hogy a mostani nehéz helyzetet túlélve, mindnyájan hazakerülünk és elmondhatjuk tapasztalatainkat okulásul a jövőre.

    A szedelőzködés, rendeződés a sötétség beálltáig tartott. Közben Csató vezérkari őrnagy többször járt a Siebert csoport parancsnokságánál, ahonnan mindig azzal a hírrel jött vissza, hogy a legkevesebb veszéllyel az északnyugati kitörés jár, és hogy a Siebert csoportparancsnokság továbbra is fenntartja parancsát a tilalomra.

    Február l-jén a délelőtti órákban Siebert altábornagytól az a tájékoztatás érkezett, hogy nyugatról egy magyar népfölkelő hadtest indult el a III. magyar hadtest felmentésére. Szükségesnek tartja ennélfogva, hogy a III. hadtest nyugati irányban kitörjön és mielőbb felvegye velük az érintkezést. Csató vezérkari őrnagy útján kértem Siebert altábornagyot, adja ezt írásba. Nem tette meg. Én tehát nem vettem tekintetbe sem a tájékoztatást, sem az utasítást. Azért nem, mert nem volt elképzelhető, hogy egy népfölkelő magyar hadtest nyugat felől felléphessen. Lehet, hogy az összevont megszálló magyar hadosztályokra vonatkozott a németek "népfölkelő hadtest" elnevezése. De az sem felelhetett meg a valóságnak, hogy ezek nyugat felől támadnának.

    Hadtestparancsnokságomnak ezidőben már semmi mód és eszköz nem állt rendelkezésére, hogy a vezetést kézben tarthassa. Az elöljáró Siebert hadtest-csoportparancsnokság részéről semmi jel sem mutatott arra, hogy helyzetünket mérlegelik és megértik. A szövetséges bajtársi bánásmódnak a német ügy miatt magát feláldozott és teljesen kimerült III. hadtesttel szemben nyoma sem volt.

Mérlegelve a helyzetet, arra a következtetésre jutottam, hogy a csoportok további vezetése a hadtestparancsnokság részéről kilátástalan, részben az összekötő és híradó eszközök teljes hiánya miatt, de legfőképpen azért, mert egy egységesen vezetett hosszú oszloppal való kitörés és továbbjutás az adott helyzetben nem hajtható végre. Ezért célszerűbbnek láttam, ha egyes egységek - zászlóaljak, osztályok - önálló csoportként vágják ki magukat, és nyugat-délnyugat irányban Belgorod felé vonulnak vissza, ahol a hadtestet gyülekeztetni volt szándékom. Szűkebb törzsemmel nyugat, majd délnyugati irányt véve gondoltam e területet elérni.

Vezérkari főnökömmel való megbeszélés alapján az alábbi "Búcsúparancsot" állítottam össze:

M. kir. III. hadtestparancsnokság

Hadtestparancsnoksági parancs

Krasznoje Olim, 1943. február 1-jén

    A m. kir. III. honvéd hadtest 1943. január 12-től kezdődőleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtől elválasztva a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot.
    A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve anémet hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten be jelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.
    A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékú hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.
    A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival.
A magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még  hihetetlen távolságokra is áttörtek.

    Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

(Az öszekköttetés megszakadása miatt Stomm nem értesülhetett az előléptetéséről. A parancs kiadásakor már altábornagy volt. A szerk.)

    E hadtestparancsot azzal adtam ki a csapatparancsnokoknak, hogy az a csapatoknak felolvasandó. A déli órákban a Krasznoje-Olimtól északra fekvő községben - valószínűleg Orlovka déli kijárata környékén - az odarendelt ezredeseknek, akik akkor már megkapták a búcsúparancsot, tájékoztatót adtam, főleg arra vonatkozóan, hogy mivel egy hosszú egységes menetoszlopban való kitörés nem hajtható végre, készüljenek fel rá, hogy önálló csoportként vágják ki magukat nyugat-délnyugat irányban. Általános cél a hadtest csapatai részére Belgorod.

    Álláspontomról észrevettem, hogy a magyar csapatok déli irányban menetelnek. Ugyanekkor megérkezett Siebert altábornagy értesítése, mellyeI megengedte, hogy hadtestem alakulatai a németekével párhuzamosan vonulhatnak vissza dél felé. Az épített utat azonban nem használhatják és járműveiket - alosztályonként egy-egy szán kivételével - meg kell semmisíteniük.

    Még az engedély kézhezvétele előtt kifogásoltam Farkas ezredesnek, hogy egységét déli irányban menetelteti, s ezt előzőleg nekem nem jelentette. Magatartását - mely abból következett, hogya Siebert-engedélyt előbb kapta meg, mint a hadtestparancsnokság - nem bírálhattam el szigorúan. Tekintetbe vettem a Siebert-csoport zűrzavaros utasításait, és azt, hogy kért, csatlakozzam törzsemmel az ő oszlopához. Utóbbit nem fogadtam el. Bár számolva a bármely órában bekövetkezhető ellenséges támadással és a harcból való kiesésemmel, a parancsnoklástóI visszaléptem, de ahhoz ragaszkodtam, hogy a csoportonként való kitörésre adott utasításomat tartsák be.

    Törzsemmel Ivanovka 2. szélmalomtóI kiindulva, nyugatdélnyugat irányban indultam oly vonalon, mely feltervésem szerint csaknem párhuzamosan haladt a hadtest csapatainak visszavonulási útjával, és Sztarij-Oszkoltól nyugatra találkozott volna ezzel. Delejtű hiba miatt azonban rossz irányba mentünk, amelynek folytán fogságba estem.

    Február elsején Krasznoje-Olimban kisebb csoportokra tagoltattam törzsemet és felkészültem a nyugati irányú elvonuláshoz. Hosszú vagy érzékeny búcsúzkodások nem voltak. Mindenki sietett, kapkodott, rendezkedett. A szánokat a vonatcsapattól Csató Ernő vezérkari őrnagy válogatta össze. Közvetlen kíséretemben, öt száma rakodva néhány tiszt és legénység volt csak. Összesen huszonöten. Este hat órakor indultunk "Ivanovka 2-őn" át, hóborította terepen, neki az éjszakának.

    Az ivanovkai szélmalomtól kezdve nyugat-délnyugati irányunk nem látszott betartottnak. Két vezetőnket - Sárkány vezérkari ezredest és Dárdai vezérkari őrnagyot - erre figyelmeztettem, ők azonban az irányt delejtű szerint helyesnek tartották. Csató vezérkari őrnagy, ki mellettem ült a szánon, az irányt ugyancsak helytelennek vélte. Utólag kiderült, delejtűnk a kurszki mágneses elhajlás miatt nem mutatott jól. De erről akkor nem tudtunk. Így nyugat-délnyugat helyett majdnem nyugat-északnyugatnak mentünk.

    A február elsejéről másodikára virradó éjszakát mínusz harminc fokos dermesztő hidegben, egy szalmakazalnál töltöttük. A nagy hidegtől néhány emberünk agya megbomlott, és hiába volt minden megnyugtatás. Íly sírógörccsel vegyes tünetet megfigyeltem néhány fiatal német katonánál is Olimban.

    Másodikán reggel az előző napi irányban meneteltünk gyalog tovább és a déli órákban a Tyimre vezető úttól körülbelül egy kilométerre értünk. Az élen velem Deseő vezérőrnagy hadtest-tüzérparancsnok, Sárkány vezérkari ezredes hadtest vezérkari főnök, Csató vezérkari őrnagy, Görgényi utászszázados, a hadtest műszaki előadója, Endrei tartalékos főhadnagy törzsszázad parancsnok, Buzinkay tartalékos tüzérfőhadnagy parancsőrtiszt, Szabó írnokőrmester és egy csendőrőrmester haladtak. Mögöttük három-négyszáz méterre szánjainkkal a törzs másik része, két-három tiszttel és tizenöt-húsz fő legénységgel.

    Előttünk háromszáz méterre egy falu szegélye látszott, ahonnan páncélos járműből lövéseket kaptunk. Az élen velem levőkkel balra, egy mélyedésbe húzódtam. A hátul menetelőket lövések érték, s ezek visszafordultak. Már csak nehezen tudtam menni, lábaimon erős fagyást éreztem. Iparkodtunk még a szürkületkor visszahúzódni a dombok fedezete mellett, a törzs hátsó részéhez. A sötétség beálltával azonban nagyfokú kimerültségünk miatt kénytelenek voltunk egy házba húzódni.

    Február másodikáról harmadikára itt éjjeleztünk. Megállapítottuk, hogy a szélmalomtól kezdve valóban rossz irányt vettünk. Tervünk az volt, hogy hajnalban visszamegyünk ez előző napi útvonalon, aztán délnyugatra, illetve a sztarij-szokoli útra térünk rá.

    Február harmadikán a reggeli szürkületkor igen fáradtan egy kukoricagórés területre értünk, ahol lepihentünk. Csakhamar észrevettük, hogy falu van közvetlen előttünk, és az úton szánoszlop menetel. Oroszok voltak. Kétségtelenné vált, hogy ellenség közé kerültünk. Közvetlen közelünkben orosz lovasok tartottak felénk. Nem tehettem mást, mint elő a pisztolyt, hogy elintézzem magamat, ami ilyen sorsban az egyetlen helyes teendő. Görgényi százados azonban megakadályozta öngyilkosságomat. Kicsavarta a pisztolyt már fagyásnak indult kezemből, emlékezetem szerint azt mondta, hogy már csak reájuk való tekintettel se kövessem el, hátha segíthetek a hadifoglyoknak.

    Egy orosz lovasjárőr eközben körül is fogott bennünket. Állapotom igen rossz volt. Lábaim lefagyva, járni alig tudtam. Kezeimen és orromon is kezdődő fagyást éreztem. Agyam is nehezen működött. (21. 131.137. old.)

Két katona véleménye a Stomm-parancsról.

    Lajtos Árpád vezérkari százados:

    . . . a tábornoknak 1943. február 1-jén kiadott, hadtestét feloszlató írásbeli parancsáról.

    Az utókor történészei legnagyobbrészt elismerőleg emlékeznek meg erről, hangsúlyozva, hogy egyetlen magyar magasabb parancsnoknak volt bátorsága levonni a következtetéseket a diktatórikus német vezetésnek alávetett magyar tömegek reménytelen helyzetéből.

    Nagyon messze vezetne, ha most részletesen fejtegetném, hogy mint katona, a magasabb vezetés egykori beosztottja, miért nem érthetek egyet ezzel a nézettel. Nem is jól mondom: nemcsak én nem, hanem annak idején kevés kivétellel: mindenki. Ehhez talán elegendő, ha egyetlen szempontra utalok.

    Ez a Stomm-parancs nemcsak a csapatoknak adott szabad kezet arra, hogy mindenki menjen, amerre lát, illetve amerre jónak tartja, hanem - a feloszlatás tényével - egyszersmind megszüntette a hadtest csapatainak ellátására hivatott szervek további felelősségét is. Magyarán: a hadtest ellátó intézetei és vonatai egyaránt felmentést kaptak az alapvető és egyetlen, szükség esetén minden áldozatra kötelező feladatuk teljesítése alál. Ők is mehettek, amerre tudtak, vagy akartak, menthették a saját bőrüket, többé nem lettek volna felelőssé tehetők azért, hogy a csapatok nem kapnak anyagi ellátást, azaz ezúttal: élelmet, lőszert, egészségügyi anyagot, és még mi mindent?!

    Csak az volt a szerencse, hogy az alparancsnokok nagyobb része továbbra is kötelezőnek tartotta magára nézve, hogy a csapata élén maradjon, azzal együtt meneküljön meg, vagy pusztuljon el. Reménytelen helyzetbe került tömegek éléről nem szabad a vezetőnek eltávoznia.

    Távol álljon tőlem a hadtestparancsnok személyének bírálata. Erre annál kevésbé érzem magam hivatottnak, minthogy Stomm altábornagyot személyesen is jól ismertem, 1940 május-júniusában vezérkari tisztje voltam a szegedi 14. gyalogdandár-parancsnokságon. Sőt egyenesen hangsúlyoznom kell, hogy ez az ember bizonyára az egyéniségében rejlő hatalmas humanizmusában, az alárendelt csapatainak, egyes embereinek szeretetében és megértésében jutott 1943. január végén a végzetes elhatározásra. Csakhogy a háború a nyers, kíméletlen cselekedetek szakadatlan sorozata, amelyekben kevés, vagy méginkább semmi szerep nem jut az úgynevezett "fair play" betartásának. Stomm altábornagy túlságosan gentleman volt ahhoz, hogy mindvégig szembe tudjon nézni a harctér kegyetlenségeivel.

    Ismétlem: sem annak idején, sem ma, az eseményekre visszatekintve, nem érzem magam feljogosítva, hogy bíráljam, sőt elítélően bíráljam Stomm eljárását. A bírálathoz több előzmény felderítése lenne szükséges, így például:

  - hogyan kerülhetett a személye olyan helyzetbe, hogy már vezetni sem tudott,
  - hol volt és mit csinált a hadtest-parancsnoksági törzsszázad ?

    Egyébként, emberileg annál is inkább megértem Stommot, mert nemcsak a doni elöljáróimon, de saját magamon is észleltem, hogy bizonyos pillanatokban, amikor teljesen tehetetlenek voltunk a tényekkel szemben, a legjobban szerettem volna egyszerűen felszívódni a légtérben, semmivé válni, de főleg, megszabadulni a vezetési felelősségérzettől. (15. 231-233 old.)

    Bártfai Szabó László főhadnagy:

    Ez a hadtest - mely a Donnál a hadsereg északi szárnyán volt védő állásban - az urivi szovjet áttörést követően részben védőkörletében, később pedig február elejéig - a folytonos utóvédharcok során csaknem teljesen felmorzsolódott. A német vezetés kíméletlensége talán ezt a hadtestet sújtotta leginkább. A súlyos, véres veszteséget szenvedett, tüzérség és nehézfegyverek nélkül maradt csapatokat a németek saját visszavonulásuk fedezésére a végsőkig kihasználták. Az események következtében a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcell vezérőrnagy és Siebert német altábornagy között éles ellentét alakult ki a harcok végső fázisában, Stomm vezérőrnagy megtagadta a német altábornagy képtelen és végrehajthatatlan parancsainak teljesítését, és a hadtörténelemben példátlan elhatározásra jutott: kiadta a hadtest még meglévő csapatmaradványainak a következő "búcsúparancsot":

  (A   f e n t ebb   o l v a s h a t ó   p a r a n c s)

   Stomm vezérőrnagy elhatározása a valóban kétségbeejtő helyzet ellenére sem indokolható, katonaerkölcsi, emberi, lélektani tekintetben feltétlenül helytelen volt. A búcsúparancs lényege az, hogy mivel ő már végrehajtható parancsot katonáinak adni nem tud, szélnek ereszti hadtestének maradványait éppen akkor, amikor az agyonhajszolt, agyonfagyott, holtfáradt, a németeknek kiszolgáltatott katonák határozott vezetést igényeltek volna!

   Stomm vezérőrnagy a legegyszerűbb utat választotta a saját szempontjából (bár nem vonható kétségbe, hogy nehéz szívvel tette meg), sorsukra hagyta katonáit. Pedig ő maga utalt parancsában arra, hogy "egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek". Más szóval ez azt jelenti, hogy ő ugyan már nem tekinti magát parancsnoknak, ám ha akad "merész parancsnok", akkor az törjön át egységével. (Mint ahogyan egyes parancsnokok viszonylag sikeresen meg is tették!)

   Minden parancsnok utolsó leheletéig felelős a katonáiért, a katonái életéért! Kritikus helyzetben a parancsnoknak vállalnia kell a felelősséget akkor is, ha elhatározása szemben áll egy nyilvánvalóan esztelen, katonailag tarthatatlan, kegyetlen, sőt becstelen felsőbb utasítással.

   Stomm vezérőrnagy - búcsúparancsa szerint - "végrehajtható" parancsot katonáinak adni nem tudott. Kétségbe vonom, hogy felelős parancsnok ilyen álláspontra helyezkedhet, bármilyenek is a körülmények.

   Mert:
   - vagy teljesíti a kapott parancsot, amit Siebert német altábornagy adott, és megkísérli a lehetetlent;
   - vagy - és az adott helyzetben ezt kellett volna tennie - megtagadja a németek parancsát, és a helyzet, az összes katonai és egyéb körülmények mérlegelése alapján saját elhatározásából olyan parancsot ad csapatainak, amit végrehajthatónak tart.

   Más megoldás nincs! (2. 217-219 old.)

Vissza     Tovább