E M L É K E Z É S

     Kosztka Vilmos százados:  A mozgásítási létszám volt 9 tiszt, 324 fő legénység, 108 ló - az már nem érdekes -, 12 géppuska, 4 páncéltörő ágyú, 4 aknavető. A harcok folyamán körülbelül 80 ember sebesült meg, illetve ennyi volt a veszteségem a hősi halottakkal együtt, de annyi pótlást kaptam, hogy körülbelül négyszázra tehető a század létszáma. A négyszázból az igazolt hősi halott 51. Igazolt az, akiről legalább ketten tanúsítják, hogy az illető elesett. Ha egy mondja róla, az még nem igazolt, így nem lehetett mindenkit elfogadni. 124-125 eltűnt, tehát nem tudjuk, hogy mi történt vele, lehet, hogy elesett, de nincs rá tanúnk. 21 volt, aki épkézláb jött haza.

     Pné:  44 ember érkezett be az aszódi állomásra, az aszódi laktanyába. Meghallottuk hírüket, és bementünk hozzájuk. Volt egy főhadnagy, Pap nevezetű. Pap főhadnagynak hívták. Fekete ruhában harmincszorosan körül voltak kerítve szögesdróttal, akik beérkeztek. És azon keresztül lehetett velük beszélgetni. Amikot ott beszélgettünk velük, kérdezték: "Kit kerestek? Kinek a hozzátartozója vagy?" És így tovább. Meglátott bennünket a katonatiszt: "Menjünk be!" Bementünk a folyosóra a katonai épületbe, s akkor elmondta a tényeket: "Nagyon sajnálom, nagyon jól ösmertük, nagyon jó fiú volt. Az a szakasz elmaradt, abból egyetlenegy ember nem maradt életben." És akkor kipottyant a főhadnagynak a szeméből a könny, és sétálgatott, és ki mondta, mintha most mondaná. De soha el nem tudom felejteni, 2676 emberből 240 maradt életben, ebből pedig 44 ember maradt egészséges.

     Kné:  1950-ben a magyar kormányzat holttá nyilvánította őket. Mint hősi halottak szerepelnek Magyarországon. Ez volt a végük nekik. És ma is várjuk, a sírig várjuk, talán még holtunk után is várjuk, hogy hazatérjenek, hogy hazajöjjenek.

     Pné:  Amikor holttá nyilvánították, akkor a turai római katolikus templomban misét szolgáltattunk érte. És azóta is mint hősökért, minden évben itt mise van értük. Mindenszentek után, a hősökért. A hősökért külön mise van. És akkor a sok virágot hintjük rájok, és visszük az élő virágot, amikor rá gondolunk. Istenem, Istenem... csak a messze távolban lehet. Boldog, aki idehaza meghal, bele kell nyugodni. Mindenkinek életsorsa. Van aki él, akit idehaza eltemetnek. De akiről nem tudjuk, hogy ugyan hol van? Él-e, hal-e, hova lett? Vagy az idegen földön, az idegen országban. Nem a szülői magyar hazába kellett neki egészséges állapotban hazatérni, hanem ott kellett neki kimúlni.

     Kné:  Az a remény éltetett valahogy, hogy nem, nem lehet meghalni mindenkinek, hátha még él, fogságban van, és hátha majd hazakerül. Én azt mondtam, bárhogy jön haza, ha nyomorék lesz, soha nekem egy fillért nem keres, de én akkor is dolgozom, küzdök őérte és a gyerekemért, de ez nem vált be. Dolgoztam a rendőrségen, és ha olyan toprongyos ember jött be, mindig ijedten néztem, hátha a férjem, mert egyik ezt mondta, a másik azt mondta, még eddig is reménykedtem, még reménykedem, mert mondták, ha betölti a hatvanat, ha fogságban van, el fogják engedni őket akkor haza. Én mindig ezzel a reménnyel éltem. Én férjhezmenésre nem gondoltam, mert annyira szerettem a férjem, hogy úgyis otthagytam volna azt az embert, ha az én férjem hazajön.

     Dné:  Elmentem ehhez a Laczkó Zoltán főhadnagyhoz és azzal beszéltem, hogy az én férjem nem jött haza. Azt mondta: "Sajnos, Dányi néni, a legjobb 15 emberem maradt oda." Más semmit nem mondott. Többet nem mondott róla semmit, csak ezt mondta.

     Nné:  Hivatalos értesítést soha nem kaptam. Csak akik fogságból jöttek hazafelé, azoktól hallottam hírt. De hivatalosan soha nem kaptam értesítést. Még ma sem tudok semmit, hogy mi történt vele. Hogy meghalt-e vagy mi történt vele, nem tudom.

     Pné:  Vagy kétszer álmodtam felőle. Egyszer ilyen nagy zöld fűben mentünk, aztán mentem utána, és mikorra elértem, eltűnt. Meg egyszer egy üzletbe mentünk, hogy majd a gyerekeknek vásárol valamit, hogy majd keresünk, aztán lesem, és sehol sem volt. Kétszer álmodtam, de azóta még álmodni sem álmodok felőle. Pedig de jó ember volt. Oda is a jók kellettek.

     Dné: Álmodtam felüle. Beszéltem is vele, mintha hazajött volna katonaként, és azt mondta, hogy még ősszel viszsza kell menni egy kis időre. Ilyesmiket álmodtam felőle, ilyeneket, hogy visszajön. Ezek után akkoriban elmentem a halottlátóhoz. Elmentünk és azt mondta a halottlátó aszszony, hogy él a férje, először mikor voltunk. Mert ugye mentünk több asszonyok, akiknek odamaradt a férjük. És akkor azt mondta, hogy él a férje. Én akkor világos kendőt kötöttem a fejemre. Mikor azt másodszor elmentünk megint oda Dormándra, akkor azt mondta, hogy már a maga férje meghalt. Már maga csak a másvilágon fog vele talál kozni.

     Kné:  Még pénzt is szántlék rá, ha elvinnének egyszer engem oda. Mondtam is a fiamnak, sehova nem vágyok, csak oda, ahol eltűnt, amit írnak, hogy Kosztornovón. Cédula volt a nyakukban, biztos, mert én kimegyek a szovjetek sírjához, viszek virágot. A férjem sírját látom és találom őbennük, mert hátha talán ott is tesznek virágot az én férjem sírjára. Ott is gondozzák, mert ez borzasztó, ezt nem lehet elmondani szavakkal. Mikor az ember itt marad egy gyerekkel, és szereti a férjét, és várja, várja, de még máma is várom.

     Pné:  Az emlékét én megőrzöm, mert megérdemli, mert jó ember volt. (19. 52-55 old.)

     Bártfai Szabó László főhadnagy:

     "Az első világháború után az olaszok az Isonzó folyó menti csaták egyik véráztatta színterén, a Monte San Michelén, hősi emlékművet emeltek, amire a következő feliratot vésték: "Ezen a csúcson váltak testvérekké olaszok és magyarok a halálban, akik az életben hű kötelességteljesítéssel harcoltak."

A Honvéd Emlékmű, Doberdó fennsíkján, a Monte san Michele hegyének szélén San Martino del Carso városa mellett,  az Isonzó folyó fölött.

     A második világháborúban a Don partján találkoztak újra a magyar és olasz katonák, de ott már bajtársak voltak és nem ellenfelek. A visszavonulás folyamán a magyar hadsereg déli szárnyának és a szomszédos olasz Alpini-hadtest Tridentina és Julia hadosztályainak csapatai és csapatmaradványai az északról és délről rájuk nehezedő. és egyre elviselhetetlenebbé váló szovjet támadások során gyakran keveredtek egymással, és együtt igyekeztek a sorozatos körülzárásokból kitörni nyugat felé.

     Az emlitett két olasz alpini hadosztály maradványai a közéjük sodródott kisebb magyar és német egységekkel együtt végül is 1943. január 26-án a Dontól kb. százhúsz kilométerre lévő Nyikolajevka nevű falunál - ádáz és veszteségteljes harcok árán - végleg kijutottak a bekerítésből, a "zsákból". (Ez a Nyikolajevka a "mi" Nyikolajevka-Alekszejevkánktól délnyugatra kb. negyven kilométerre fekvő nagyobb falu.)

     "Évtizedekkel később az alpinik újra eljutottak Nyikolajevkára a szeretet, a könyörület útján..." - írja Giulio Bedescbi, az 1983 tavaszán Milánóban a Mursia kiadónál két kötetben megjelent Fronte russo: c'ero anch'io (Orosz front: én is ott voltam) című könyv szerkesztője. A nyolcszáz oldalas második kötet az olasz Alpini hadtest túlélői közül százhetvenegy tiszt és katona "tanúvallomását" tartalmazza. (A kötet záróepizódja 2. magyar hadsereg címszó alatt Szállást keresünk a dermesztő éjszakában című, némileg bővített fejezetem olasz fordítása.)

     Az olasz szerkesztő előszavában megemlékezik arról, hogy először 1976-ban, majd másodszor 1982-ben egy-egy olasz turistacsoport elzarándokolt az 1943. januári súlyos utóvédharc ok néhány helyszínére, így Nyikolajevkár a is. Ez a második zarándokcsoport negyvenkét főből állt, többségük a harcok túlélői vagy az elesettek hozzátartozói. A szerkesztő idézi a Julia alpini hadosztály 83. századában szolgált és elesett Giuseppe Battistella fiának levelét, aki részt vett a zarándoklatban, és aki így írta le a hajdani harcterület meglátogatását:

     "Volkonovka közelében elhaladva folytattuk utunkat kelet felé, és hamarosan Nyikolajevka közelébe értünk. Megálltunk a falu feletti dombon épült templomnál. Szemünk előtt terült el az a domboldal, ahol az utolsó csatában lerohantak az alpinik az enyhe ívben kanyarodó vasútvonal felé."

     Az emlitett vasútvonal, illetve vasúti töltés és az azon átvezető aluljáró környéke rendkívül súlyos harcok színtere volt az 1943. január 26-i áttöréskor.)

     "Beléptünk a templomba, ahol az orosz pópa éppen javítgatott valamit. Amikor csoportunkat észrevették, sok asszony közeledett felénk. Meglehet, mi voltunk itt a háború óta az első külföldiek. Amikor az asszonyok megtudták, hogy olaszok vagyunk, igen megható fogadtatásban részesítettek bennünket. Könnyes szemmel elevenítették fel a régmúlt eseményeket. Elmondták, hogy számos olasz sebesült katonát gondoztak, de ezek közül sajnos sokan nem maradtak életben. Először nem értettük, mit jelent több idős asszony mozdulata: ugyanis egyik kezüket a fejükre tették, majd hirtelen hátrafelé és felfelé mutattak. A velünk lévő tolmács elmagyarázta, hogy mozdulatuk az alpini katonák kalapját díszítő toll ra vonatkozik.

           Hatvan év után újra a Donnál.

     Ezek az idős asszonyok egybehangzóan elmondták, hogy nem messze a templomtól, egy kis völgyben ásott árokban sok itt elesett olasz katona van eltemetve. A pópa felajánlotta, hogy odakísér bennünket, amint a félbehagyott munkáját befejezte. Addig mi elmentünk a vasúthoz, közben megálltunk az elesett orosz katonák emlékművénél. Aztán siettünk vissza a templomhoz, hogy pontosak legyünk a pópával megbeszélt találkozón.

     A pópa felvette miseruháját, beszállt az egyik autóbuszunkba, és elvezetett bennünket a völgyecskéhez, ahol az olasz katonák tömegsírja volt. Odaérve, a pópa igen megható gyászszertartással emlékezett meg az elesettekről. Ennek során a tolmács útján kérte, hogy a jelen lévő hozzátartozók mondják meg elesett szerettük nevét. A pópa egymás után hangosan kiáltva, megismételte az elesett katonák nevét, áldását adva rájuk.

     Ezután az egyik elesett alpini nővére elhelyezte a tömegsíron a Pasubio hegyről hozott havasigyopár-csokrokat, melyeket nemzetiszínű szalag és az Alpinik Nemzeti Szövetségének jelvénye díszített."

     Eddig az olasz zarándok levele. Az elmondottakat a könyvben tíz fénykép dokumentálja.

     Hogy miért idéztem az olasz könyv olasz vonatkozású, Olaszország társadalmát érintő részletét? Két okból is. Először, mert a
visszaemlékező olasz tisztek és katonák egybehangzóan írtak "tanúvallomásukban" arról, hogy velük együtt magyarok is harcoltak. Nagyon is valószínű, hogy a nyikolajevkai tömegsírban olasz bajtársaik mellett magyar katonák csontjai is porladnak. Az orosz pópa áldása, az olasz bajtársak és az elesettek hozzátartozóinak havasigyopár-csokrocskái, melyeket a Pasubio kétezer-kétszáz méter magas sziklarengetegén szedtek drága halottaik emlékére, a tömegsírban nyugvó ismeretlen magyar katonáknak is szólnak.

     Másodszor azért fordítottam le magyarra az olasz zarándoklat leírását, mert az valójában sokkal több, sokkal nemesebb, megindítóbb, emberibb, mint egy szokásos, ünnepélyes rekviem. Az orosz asszonyokat irgalmukért a magukkal tehetetlen, szenvedő, haldokló, sebesült ellenséges katonák iránt, az orosz pópát fennkölt gondolkodásmódjáért és nemes gesztusáért, hogy a tömegsírban nyugvó ellenségnek évtizedek múltán is megadta a végtisztességet, soha el nem halványuló köszönet és tisztelet illeti.

     Megnyugtató, hogy a rettenetes, gyilkos háborúk mellett és ellenére időnként felülemelkedik az emberi szellem, az emberi megértés és jóérzés. A háborúkban elesett ismeretlen katona iránti tisztelet és részvét pedig örökkévaló.

     Ennek kimagasló, spontán megnyilvánulása volt az idézett nyikolajevkai "rendhagyó rekviem".

     Végül annak igazolására, hogy részemről nem egyoldalú megnyilatkozás, amikor visszaemlékezésemben oly gyakran kapcsoltam a magyar katonák sorsát az olasz katonákéhoz - hiszen a tíz magyar és a tíz olasz hadosztály katasztrófája hasonló, sok tekintetben azonos politikai és katonai okok következménye volt -, idézem a Százezer jégcsajka neves szerzőjének és az Én is ott voltam című nyolckötetes, második világháborús olasz tanúvallomás-sorozat szerkesztőjének, Giulio Bedeschi milánói orvosprofesszornak 1977. karácsonyán hozzám írt leveléből a mi közös, tragikus sorsunkra vonatkozó szavait:

     "Úgy érzem harmincöt év távlatából, hogy mi - magyarok és olaszok testvérek vagyunk ugyanabban a tragédiában és fájdalomban. Csakis mi, akik ott voltunk, ismerhetjük a rettenetes valóságot, annak nagyságát, a súlyos áldozatot, és ez a fájdalom összeköt bennünket. Mi ebben a testvéri kötelékben mélyen a lelkünkbe vésve viseljük elesett bajtársaink felejthetetlen
emlékét..." (2. 319-321 old.)

   Bártfai Szabó főhadnagy, századával megtett útvonala.

A magyar katonai temető a Don mellett, Rudkinónál, Voronyezstől 30 km-re délre.

Tizenhétezren nyugszanak benne.

Vissza     Tovább